Pesti kirakatok

Szépek. Ha az ember külföldről jön haza, büszkélkedhet, ha itthon van, és nézi őket, gyönyörködhet, kulturáltak, világvárosiak a budapesti kirakatok.

Kulturáltságuknak, világvárosi eleganciájuknak két oka van. Az egyik: van mit tenni beléjük. A kirakat az árutól lesz szép vagy nem szép; ezt a közhelyet a felszabadulás utáni évtized, majd az ötvenes évek virágdíszes hentesüzlet-ablakai, sivár iparcikk-kirakatai óta nem is tartjuk olyan közhelynek. Azok persze ál-kirakatok voltak, árukínálás helyett az áruhiány leplezése volt a dolguk. De az ilyen végleteken innen is az árutól függ a kirakat esztétikája. Minőségétől, mert csak finom cikkből lehet finom és elegáns kirakatot építeni, választékától, mert színek, formák, anyagok variációjából komponálhat színesebb, változatosabb formájú, érdekesebb anyaghatású együttest a kirakatrendező. Ha az árukészlet bizonytalan, unalmas közhelycikkek kerülnek a portál mögé (műszaki boltban ceruzaelem, csemege üzletben paprikás szalámi), hiszen valahogyan jelezni kell, hogy most éppen kapható, de ha megbízható, egyenletes az árukészlet, érdekes a kirakat is, csak a legújabb, különleges dolgokat propagálja.

Elég ennyi bizonyíték: a pesti kirakatok azért szépek, mert van mivel megtölteni őket. Ceruzaelem és paprikás szalámi ugyan nincsen elég, s egy kereskedelmi szakember vagy egy háziasszony jó hosszan sorolhatná, mi minden nincsen még, de hiánycikk ügyben nem lévén beavatott, maradok kicsinyes szakmai szempontjaimnál. Annyi áru mindig van, hogy szépek, kulturáltak, világvárosiak lehetnek a pesti kirakatok.

Szépek, kulturáltak, világvárosiak, mert a jó árut jó szakmai tudással rendezik el bennük. Ez a színvonal másik oka; majdnem olyan fontos, mint az első. Nem igaz, hogy a jó áru jó kirakattá áll össze magától, tévedés, hogy az eladni való esztétikuma feltétlenül kisugárzik a kirakat esztétikumára. Bécs vagy Róma kisebb üzletei bizonyítják az ellenkezőjét, s hozhatnék éppen pesti példát is a szép áruból összezsúfolt, csúf kirakatra. De több Pesten a nemes példa: választékos ízlés, szakmai tudás uralkodik a táblaüvegek mögött.

Majdnem művészi invenció. A kirakatrendezés ugyan nem művészet — ezzel kezdi a beszélgetést a kirakatrendező iskola művészettörténész-igazgatója, s erre figyelmeztetik a hivatásukra büszke szakemberek fiatal pályatársaikat —, de nemes, régi értelemben vett alkotó kézműves munka, és a művészettel érintkezik. Nem is egy művészettel. Teret komponál, s tömeggel operál a kirakatrendező, mint a belsőépítész, színeket, formákat rendez el, mint a festő, mindezt azonban három dimenzióban végzi, mint a szobrász, s hozzá háttereket, emblémákat rajzol, grafikus módjára. Fotókat készít és használ fel, kicsit fotóművész tehát, hangulatteremtő tárgyakat, bútorokat rendez, azaz díszlettervező is, maga állítja össze a kirakati babák öltözékét, kabáthoz ruhát, öltönyhöz nyakkendőt válogat, ilyenkor divat- és jelmeztervező. A betűtervezéstől az ötvösségig nincs olyan vizuális művészet, amihez ne volna köze, eszközei gyakorlatilag végtelenek. Stíluseszközei is. A barokkal játszik, amikor súlyos, dús textil-végekből, oszlopokból és kartusokból épít drapériás kirakatot, Schöffer legmodernebb luminodinamizmusával, ha színes, mozgó dekorációt készít. Aranyfestékbe mártott kirakati bábui hamarabb honosították meg a pop-artot, mint újra lelkesülő ifjú képzőművészeink, és a szecesszió is hamarabb élte másodvirágzását a pesti kirakatokban, mint a pesti kiállítótermekben.

És a kirakatokban indokoltan és jó időben jelenik meg az is, ami a kiállítótermekben megrágatlanul és elhamarkodottan jelentkezik. A jó kirakatrendező tudja, hogy nem nagyművészetet — reklámot csinál (van rossz kirakatrendező is: ő művészkedik), tudja, hogy szakmai kötelessége a legújabbra, a legdivatosabbra figyelni, s a figyelmet felhívni (van konzervatív kirakatrendező is: ő tartózkodik az újtól).

Mindezt megvalósítja az áru kiválasztásával, mennyiségével és minőségével, eszköze az áru tálalása, installálása, a háttér és a kirakati grafika, a felirat és a világítás. És még ezernyi más, amit nem tudok összeszedni. Ez a kapkodó felsorolás egy hamvában holt eszmefuttatás maradéka, következménye annak a felismerésnek, hogy a kirakatrendezés eszközeit, módszereit, szakmai szabályait nem lehet rendszerbe rögzíteni. Mire rendszerbe rögzítené az ember, elavul; általános érvényű megállapítások helyett csak konkrét értékelés-félét írhatnék, ami egyszeri rendezői ötletességet, ízlést, rutint és kulturáltságot értékel.

Az ötletesség, az ízlés vele születik a kirakatrendezővel, a rutint és a kulturáltságot tanulja. S még sok egyebet tanul két esztendőn át, érettségi után és egy nehéz felvételi vizsga árán. Magyarországon egyetlen iskolában képeznek kirakatrendezőket; a budapesti Szász Ferenc Iparcikk Kereskedelmi Szakmunkásképző Iskola Kirakatrendező Tagozatán. Bejutni legalább olyan nehéz az intézetbe, mint megtanulni a nevét. Három-négyszáz jelentkező közül vesznek fel évente nyolcvan-kilencvenet, a túljelentkezési arány egy divatos egyetemével vetekszik, s ennek megfelelően a felvételi vizsga sem igénytelenebb. Szabadkézi rajzzal, vonalmemóriát, kombinatív készséget ellenőrző tesztekkel, tárgyrendezéssel, műhelymunkával és kirakat-vázlattal bizonyítja rátermettségét a jelölt, s ha bebizonyította, két esztendeig tanulhat rajzot, grafikát, betűírást, ábrázoló geometriát, kirakattervezést, árurendezést, művészettörténetet kereskedelmi esztétikával, kereskedelmi ismereteket, propaganda és reklám-ismereteket, kiállítástervezést. Oktatói a legjobb kirakatrendezők és grafikusművésztanárok, szakmai irányítói kiváló budapesti szakemberek, mert heti hat napjából négyet az iskolában, kettőt valamelyik pesti vállalat dekorációs részlegében tölt.

S ha szakmunkásbizonyítványt szerzett, maradhat is valamelyik pesti vállalatnál, mert nagy a munkaerőhiány, erős a fluktuáció. (Vidéken még rosszabb a helyzet.) Mindezt a kirakatrendezők szervezete, a KPVDSZ Reklám Szakosztálya állapította meg egy felmérésben, s a Belkereskedelmi Minisztériumban is megerősítették: kevés megbecsülés jut a pesti kirakatok ötszáz tervezőjének, készítőjének. A változott gazdaságirányítási rendszerben fontosabb lett a reklám, a kirakat és a kirakatrendező is, de még mindig nem elég fontos, fizetését sem a minisztérium, sem a szakosztály nem tartja méltányosnak, munkakörülményei nehezek. A negyven pesti „dekoráció" (így hívják a kirakatrendezőket, grafikusokat, betűírókat, modellezőket, s munkatársaikat összefogó vállalati részlegeket, osztályokat) negyven százaléka szuterénben vagy pincehelyiségben működik, a munkahelyek felében nincs öltöző, negyvenöt százalékukból hiányzik a melegvíz, nyolcvankettőből a zuhany, holott a munka ezt megkívánná. Nehéz, fizikailag is komoly munka. A kirakatrendező hőségben, hidegben dolgozik, cipel, kalapál, nem véletlen, hogy a szakma elnőiesedése aggasztja a szakosztályt is, a minisztériumot is.

A kirakatokon mindez alig látszik, a pesti kirakatok mégis szépek. Szépek annak ellenére, hogy a szakma technikai feltételei sokszor hiányoznak (a szakosztály elaborátuma gombostűért interpellál, „mert a magyar tűnek horga van és szakítja az árut"), hogy nincs elég kirakati állvány, gyárban készített dekorációs eszköz és gép, hogy kézzel írják a (sokszor olvashatatlanul agyonstilizált) árcédulákat, s minden mozgó eszközt házilag barkácsolnak. Szépek, noha a portálok építész-tervezője alig-alig van tekintettel a majdani kirakatrendezőre (a betonból épített kirakatban nem tudják az árut rögzíteni, a túlságosan tagolt ablakokba nem lehet egységes kirakatot tervezni), és az üzletvezető, meg a neki dolgozó kirakatrendező elképzelései sokszor kibékíthetetlenek.

Nem mindig szépek persze, rossz kirakat, zsúfolt és ízléstelen kirakat van még bőven belvárosban és külvárosban egyaránt. Politikai ünnepek előtt, társadalmi események hetében-hónapjában például ugrásszerűen megnő a számuk. Az ötvenes évek túlbuzgó dekoráció-mániáját máig nem nőtte ki teljesen ez a szakma, pedig ma már propagandaanyag helyett mással is meg lehet tölteni a kirakatokat. A legjobb politikai propaganda a sok és jó árucikk, ezt a bölcs mondást a minisztériumban is hallhattam, de a politikai versenykirakatok, áru helyett dekorációtól ékes kereskedelmi portálok azért változatlanul megjelennek — s díjaztatnak — az ünnep előtti pesti utcán. És ha még csak árut kiszorító dekorációk lennének! Ha egy nagyáruház tíz-tizenöt kirakatából egyet papírmasé-szobrokra, ízléses, vagy kevésbé ízléses tablókra felcserél, lelke rajta, a szocializmus ugyan nem ettől lesz szilárd, de nem is árt neki. Ám ha nincs szíve a kereskedelemnek egész kirakatot politikai élőképre áldozni, a dekoráció mellé bekerül a „világnézetet hordozó" árucikk — jelmondatok alá piros blúz, talpig vörös pizsama-kosztüm, sőt, körúti közért-kirakatban láttam: piros szalaggal átkötött orosz vodkás-üvegek —; olyan támadás ez a jóízlés ellen, ami a politikai hatást is visszájára fordítja.

Vannak továbbá zsúfolt kirakatok, művészkedő grafikusok giccses „festményeit" felvonultató kirakatok, fantáziátlanul monoton kirakatok, sőt, elkoszolódott, gondozatlan kirakatok is. Vannak rút, ízléstelen kirakatok is Pesten. t

A többség azonban szép. Ha az ember külföldről jön haza, büszkélkedhet, ha itthon van és nézi őket, gyönyörködhet; kulturáltak, világvárosiak a budapesti kirakatok. Erre pedig nemcsak a büszkélkedésért, a gyönyörködésért is érdemes figyelni. ízlést terjesztenek, miközben árut propagálnak, vizuális kultúrát palléroznak, miközben ruhát, rádiót, játékot kínálnak. Hatásuk messzebb elér, mint a művészeté, amellyel nem szabad összetéveszteni őket. Kiállításra kevesebben járnak, de kirakatot mindenki néz; ezeknek a népszerű, érdekből készült, kulturált pesti közkiállításoknak mindenki a közönsége.

Budapest, A Fővárosi Tanács Lapja 1971. (9. évfolyam) 2. szám február