top of page

Magyar keserves

Rudnay Gyula (1878-1957). Ernst Múzeum, Budapest, 2003 június 4 - július 6.


Mint aktív zenélésre tökéletesen alkalmatlan, sokáig nem értettem a hajdani nótakedvelőket. Nem az alpári úrimurizókat, a cigánybandát féllábra állítókat, a prímás homlokára bankjegyet ragasztókat, hanem a nemes amatőröket, a maguk kedvére muzsikálókat, a zenében elmerülőket. Ha tudtak játszani, ha a maguk kedvére muzsikáltak, ha igazán elmerültek - gondoltam feltétlen sznobériával és nehezen tagadható apró irigységgel -, miért nem játszottak maguknak komolyzenét. Ha nemzeties igényeik voltak, mondjuk, Lisztet. Aztán egy idő után rájöttem a kérdés tökéletes inkompetenciájára. Talán közelebb kerültem a zenéhez, mert megértettem, hogy volt egy kor és egy kör, amelynek éppolyan lelki élményt és esztétikai kielégülést adott a nóta, a csárdás, a toborzó eljátszása, mint másoknak vagy más korok műkedvelőinek a vonósnégyesé. Történelmi és irodalmi benyomásaim szerint sokan voltak, és komoly emberek. Értelmiségiek, művészek, alkotók a tizenkilencedik század végén, még a huszadik század elején is, akik a maguk munkájában korszerűt, országraszólót, történelmi értékűt alkottak, és ez számukra tökéletes összhangban volt azzal a nótakultusszal, amelyet mi - legalábbis - nem értünk.


Nagybábonyi utca. 1921. A fotó a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona

Ezen a zenekultúrán nevelkedtek. Ha Rudnay Gyula huszonnégy évesen Csermákot, Lavottát, Bunkó Ferencet és Biharit játszott a hegedűjén párizsi magányában, az bizonyosan ugyanannyit ért, mintha Lisztet, Brahmsot vagy Mendelssohnt játszott volna önmagának. Ha pedig - mint írja - a hegedűszóra, legkésőbb a Rákóczi-induló hangjaira berontottak a párizsi ház eddig nem ismert magyar művészlakói vagy öten, az legalábbis jelzi ennek a zenei kultúrának a hatását és körét. Nem tudjuk ma már, hogy Rudnay hogyan játszott. De a lelki finomságnak, az átélésnek, a férfias lírának szép bizonyítéka az a tizenegy évvel később festett, azaz kilencszáztizenhármas Pihenő hegedűs, amely mostani emlékkiállításának kétségkívül egyik fő műve volt. A lezúduló, meszes fehér ingmellnek kontrasztot ad a ruha feketéje, a hangszer fekete fogólapja megismétli ezt a lemondó diagonálist, de mindez azért nem minősíthető expresszívnek, mert az egész kompozíciót érzékenyen pszichologizáló, részletező arc koronázza. Mindazonáltal egységes, mély érzelmeket megzendítő, teljes a mű.


Huszadik századi terminusokkal egyébként sem jutunk messzire az 1878-ban született és 1957-ben meghalt Rudnay életművében. Sem München szecessziója, sem Párizs robbanásai, sem Róma vajúdása - mindhárom városban képezte magát hosszabb vagy csak rövidebb ideig - nem hagyott maradandó nyomot a festészetén. Mellőzhetjük a hatásos felsorolást, hogy százszáztíz évvel ezelőtt hol milyen stílusokkal, újításokkal és izmusokkal ütközhetett volna, mert valamennyit - Nagybánya impresszionizmusát is - kikerülte. Utólag úgy látszik, s ő maga is így értékeli: tudatosan. Ahogyan írja, a magyar lelkiség művészetét akarta megteremteni, avagy folytatni, s ezt Munkácsy, némiképp a németalföldi nagyok s igen felismerhetően Goya biztatásával próbálta elérni. Természetesen: egyénítve, s természetesen hazai tematikában. Tizenhét-tizennyolcig tartó korszakában főképp típusokat és portrékat fest, parasztasszonyokat, Krumplihámozókat, Hímző nőket, cigányasszonyokat és szegényembereket, és a századforduló Armeleut-festészetének hazai leágazásától bizonyos festőiség és némi karmosság különbözteti meg. Érzékeny a paraszti viseletre, de sommás, laza foltokba oldja a hímes formákat, és (Munkácsys?) komor kolorittal tart távol minden tarkaságot. Együttérző monumentalitással, megemelt ég előtt ábrázolja kétnembeli parasztfiguráit, de (Goyás?) kíméletlenséggel festi olykor kiálló metszőfogaikat, olykor kancsalságukat és elferdült szájukat. Nem társadalomkritikus, még kevésbé plebejus-lázadó, de komor, különös, különösen érzékeny foltpiktúrája felelősségteljes.


Hogy hitének megfelelően magyar-e? Ha a magyarság ismérvének fogadjuk el azt, amit egész életében vallott (és amit követői, művész- és művészettörténész hívei vallottak), hogy nem vesz tudomást nagyon is forrongó kora mozgalmairól, sem az egyetemes, sem a hazai művészet újításairól, akkor bizonyára tősgyökeres. S minthogy a folklorizálást ízléssel, szuverén módon elkerüli ugyan, de ekkor mégiscsak jobbára paraszti modelleket fest, a nemzeti látszat erősödik. Kérdés persze - túl olcsó ellenvetés -, hogy mennyivel magyarabb a száz évvel korábbi spanyol Goyára és a kétszázötven esztendővel régebbi hollandokra figyelni, mint a korabeli Európára vagy akár Nagybányára. Hímző nőjén minden pasztózus fölény ellenére Vermeer hétköznapi áhítata, Krumplihámozóján - pedig mind a kettő erős, egyéni alkotás - Rembrandt aranyfényei lebegnek. Maradna még Munkácsy mint nemzeti hagyomány. Az a Munkácsy, akiről minden monográfusa megírja, hogy mely nyugati kortársakat - általában: konzervatív, hamar elfelejtett, de kortársakat - választott példaképül.


Mindez lehetne okoskodás, terméketlen modernista spekuláció, ha a küldetésszerűen vállalt anakronizmus nem vált volna a kiteljesedés akadályává. Rudnay az első világháború idején, az orosz betörés jóvoltából találkozik a nagy drámai élménnyel. A Felvidéket - Losonc környékét, ahol katona, s amely majdnem-szülőföldje - elárasztják a menekülők, és megrendítő látványukból több kép születik. Zavarba ejtő művek, amelyek az érzelem őszinteségét és az eszköztár korlátozott voltát bizonyítják. Mintha romantikus, nagy tablók (esetleg: Goya?) kompozícióihoz készült színvázlatok volnának: a foltrendszerek túlságosan lazák ahhoz, hogy kifejezzék az űzöttség-üldözöttség éles, felhasító fájdalmát, de a letompított (munkácsys) kolorit erőtlen, zavaros ahhoz képest, hogy kavargást, pánikot, végletes érzéseket kellene kifejeznie. A híressé vált mű, a Menekülő asszony valóban drámai: olyan, mint egy nagyobb kompozícióhoz készült, kidolgozott előtanulmány.


Rudnay a háború után nem is próbálkozik drámai tömegjelenetekkel, és a népélet-ábrázolással is (amennyiben korai művei azok voltak) felhagy. A kilencszázhúsz utáni nagy kiábrándulások idején ő egy olyan szomorkás pszeudotörténeti világba vonul vissza, amely megint csak egyéni, zárt és nehezen értelmezhető. Feltétlen festői készsége, finom ízlése és beleérző képessége olykor Rubens-szépségű nőportrék magasába lendíti (Kékruhás leány), olykor - megint csak - Vermeer ihletettségét célozza meg, csoportképein méltatói olykor Veronese hatását vélik fölfedezni. Vigyázat, soha nem utánzó. Csak tűnődő utánérző. Egy nagyon igényes, nagyon ihletett és nagyon csalódott kismester szép elvágyódásának bizonyítékai azok a jobbára rokokót, jobbára kuruc kort, de olykor azért biedermeiert s mégis olykor biedermeieres parasztközösséget idéző tánc-, mulatás-, ritkábban csatajelenetek, amelyek életművének nagyobbik felét adják. Nem lehet azt pontosan elmondani, hogy kik ezek az eleve kitalált jelenetekben szereplő, óvatosan akonkrét foltokkal megfestett figurák, akik rögtönzött sátrak és kárpitok alatt koccintanak, beazonosíthatatlan színhelyeken táncolnak, és értelmezhetetlen hidak alatt lakomáznak. De - ez a szomorú - mára már a megfejtés senkit nem is érdekel. Legyünk nyersek: unalmasak. A kortársak - minthogy a foltpiktúrából azért ki-kivillan valami rokolyaszerűség, dolmány-emlék, néha egészen felismerhetően teljes huszáruniformis is - a magyar múlt nosztalgikus megidézését látták ezekben a jelenetekben, de ez csak afféle lehetőség, aki akar, élhet vele.


Rudnayt az igényessége megóvta a pőre historizálástól. Őszinte, de időszerűtlen magyarságküldetése visszafordította kora magyar festészetének útjáról, erkölcse és mértéktudása azonban visszatartotta a hazugságoktól. Festőpályájának elején az előtte járó generáció, benne a nagybányaiak között mestere, Hollósy heroikus és változó sikerű harcot folytat az addigi nemzeti didakszis ellen, a festészet felszabadításáért. Hollósynak ez mérsékelten sikerül, Ferenczy Károly monográfusai gyönyörűen ábrázolják, hogy a mester tematikus, majd ravaszul áltematikus képek révén miként jutott el fokozatosan az önfeledt természetábrázolásig, a zavartalan, tiszta festőiségig. A fiatal Rudnay ugyanebben az időben adta a fejét hazafias eszmék és nemzeti tematikák megjelenítésére. Vállalkozásának anakronizmusát - mert igazi talentum volt - feltétlenül éreznie kellett. Ezért adta elő mintha-nemzeti jeleneteit a mintha-történeti szereplőkkel mintha-archaizáló stílusban. Nagybánya mély, szabad lélegzetét későbbi tájképein sem merte beszívni, méltán legismertebb, mert legfinomabb falurészletéből, a Nagybábonyi utcából kilencven év múltán látott el Barbizonig. Hogy hajdan népes tanítványi köre, legendás főiskolai tevékenysége ellenére életművét fél évszázada csend követi, s az utókor számára - ma is - ez az életmű érdektelen, annak talán ez a magyarázata. Mert igaz, hogy a nótajátékos mély, igaz élménye tiszteletre méltó és elvitathatatlan, legyen akármilyen terjedelmű a repertoár. De csak addig, amíg magánkörben marad, vagy amíg van azonos igényeken felnőtt, meghitt hallgatóság


Mozgó Világ, 2003 / 7. szám • -RÓL, -RŐL •

Комментарии


bottom of page