KORNISS PÉTER A MŰCSARNOKBAN

Volt a két háború közötti magyar fotónak egy kifényesített áramlata, amelyet hazug folklórizmusa, ünneplőbe mosdatott idillje miatt Hevesy Iván óta gyöngyösbokrétásnak nevezünk. És volt egy másik, érdes áramlata is, amelyet mély embersége, eszméltető osztályábrázolása miatt szociofotónak ismerünk. Most pedig bemutatkozott a Műcsarnokban egy fiatal fotóművész, akit Korniss Péternek hívnak, s akiről senki nem akarta tudomásul venni, hogy paraszti témáihoz a szemléletet és az ábrázolásmódot nem a gyöngyösbokrétásoktól, hanem a szociofotótól örökölte.

Korniss Kalotaszeget, acsai húsvétot és mohácsi busójárást fényképezett, és ez elég volt ahhoz, hogy ki-ki ízlése és elfogultsága szerint a gyöngyösbokrétának járó lelkendezéssel és a gyöngyösbokrétának járó elutasítással fogadja. Pedig Korniss Busójárásán igazán fáradt férfi tolta félre a maszkot egy lopott, megérdemelt cigarettaszünet pillanatára, Kalotaszegi lakodalmán a virágos jókedv sűrűjében felbukkant a filmfelvevőt hurcoló „stílustörő”, s Falusi iskolásai emberpróbáló sártengeren verekedték keresztül sokszoknyás magukat. Ha pedig valaki a motívumokon túl a motívumok ábrázolás- módjára is odafigyelt, ha végiggondolta, mivé lett Korniss kompozícióin a gyöngyösbökrétás fotózás csúcsfénye, ellenfénye, gügyögő vagy álheroikus emberléptéke — végképp értelmetlennek tarthatta a rokonságot. Mert a világot megédesítő csúcsfény groteszken visszavonult egy szeretni valóan robogó parasztasszony csizmájára (Sietve), a tündöklő és megszépítő ellenfény egy tárgyilagosan előadott végtisztességhez nyújtott csupán vigaszt (Temetés), és a Betlehemesek először ábrázolta a magyar fotóban (talán a magyar piktúrában is) a népi játék résztvevőit marionettfigurácskák helyett vonuló menetnek, emberkék helyett embernek.

Ezektől a finom, csak durván leírható fotóművészi eszközöktől vált Korniss munkája alkotássá. Mert az, hogy Korniss Péter fotóriporteri munkája közben és után halálukra készülő hagyományokat örökít meg Somogyban. Acsán és Kalotaszegen — nos, ez igen dicséretes dokumentáló munka; művelődéstörténetünk felmérhetetlen szolgálata. Hogy Korniss nem beöltözteti parasztjait és nem beállítja jeleneteit, hanem felkutatja, kivárja, ellesi, átéli, megfogja az igazi pillanatokat (az utolsó még igazi pillanatokat) — ez egyszerre riporteri és néprajzos teljesítmény. De művészetté attól válik a riporteri bravúr és az etnográfusi beszámoló, amilyen szándékkal elébünk hozza a látottakat, s ahogyan a szándéka valósággá válik.

Korniss ugyanis nem népviseletet és nem népszokást, hanem embereket ábrázol. Keserves életű, küszködve élő és élve küszködő mai embereket, akiknek a hétköznapja kemény munka már akkor, amikor iskolába járnak, s akiknek a tegnapra emlékeztető viselete és szórakozása is a mai munka nehéz kezének nyomát viseli. Szó sincs idealizálásról, szó sincs heroizálásról sem; Korniss ábrázolás- módja a legtisztább, legteljesebb, legmélyebb realizmus. És aki hajlamos valamiféle megszépítő parasztromantikát látni világában, az vessen csupán egy pillantást a Búcsúban című kép szépségesen bamba fiatalemberére. Aki igenis, szépségesen bamba, ahogy csak egy nehéz életből kapatosságba lazító részeg lehet rokonszenves, egy csupa-virág, csupa- húsvét, csupa-lakodalom élet embere sohasem.

Ezért utóda Korniss Péter a szociofotó- soknak. A szociofotósok tudták a dolgozó embert, az esendő embert úgy ábrázolni, ahogyan a „szociofestők”, az elkötelezett festők közül is csak a legnagyobbak, csak a Derkovitsok: elkínzottnak és szépnek, gyötörtnek és erősnek, letaszítottnak és előbb-utóbb győzedelmeskedőnek. És ezért értelmetlen óvni meg dicsérni Korniss Pétert csupán a témaválasztása miatt. Ebből a témából — a magyar parasztvilágból — negyven esztendővel ezelőtt a gyöngyösbokrétás fotózás propagandaanyagot szállíthatott az IBUSZ Rt. prospektusaihoz és Teleki Pál politikájához, és ugyanebből a témából a szociofotósok művészi dokumentumanyagot produkáltak a munkásmozgalomnak, Korniss maga szabta feladata ma annyival nehezebb, amennyivel nehezebb ma egy változó társadalmi osztály változó mindennapjait ábrázolni; amennyivel nehezebb a változatlannak látszó folklórfelszín alatt a nagyon is változó — sokszor keservesen változó — életlényeget megragadni.

Korniss, a jelenséggel dolgozó fotós látja és láttatja a lényeget. S nagyon szeretném meggyőzni leghívebb méltatóját, katalógusszövegének íróját, kiállításának megnyitóját, Csoóri Sándort, hogy ez a lényeg legalább annyira a fáradt cigarettázás, mint a busó maszk, a lényeg a kikapcsolódó kapatos ember, s nem a búcsú, amelyben kikapcsolódik. A képek szerkezete, fényhatása, kompozíciója, témánál mélyebb művészi lényege legalábbis ezt mutatja. Tehát semmiképp sem azt, hogy Korniss „nem azt fényképezi, amit lát, hanem ami hiányzik neki, ami megítélése szerint mindnyájunknak hiányzik ebből az elgépiesedő világból”. Korniss azt fényképezi, amit lát, amit látnia kell kulturális kincsekre és történelmi valóságra egyformán érzékeny szemű művésznek. Mai művésznek. Mert lehet szépen hangzó, hogy a költőméltató szerint Korniss mindezt „a művészi újítások s a korszerű törekvések rémuralma közben” teszi; — de a Batyut vivő asszony konstruktivizmuson nevelkedett kompozíciója, a Falusi iskolások expresszív fényjátéka, a Pásztorok birkagomolyagának pop-artos verizmusa mégsem született volna meg e „rémuralom” nélkül.

Ezt pedig annál időszerűbb észrevenni, mert Korniss efféle nem létező erényeit hajlandók mások is ténynek, de kárhoztatandó ténynek elfogadni. Az osztozkodás máris megindult, s nagy kár volna egy kitűnő művész és egy kitűnő művészet eredményeit föláldozni elfogultságoknak és ellenelfogultságoknak.

Korniss fotói nem viselnek el semmiféle retusáló beavatkozást. Írásban sem.

Kritika, 1974. április; 30-31. old.