Textil-jegyzetek Szombathelyről

Magánközlemény: az Őrségből érkeztem Szombathelyre, az országnak abból a szegletéből, ahol az ősi munkaszervezet, s vele a hagyományos mesterségek talán a legtovább, mert a legfunkcionálisabban éltek, sőt élnek. Nos, az Őrségben nem lehet fonott üveget, közkeletű szóval demizsont kapni. Nemcsak az a jóravaló, szívós, kerek fűzfavesszővel befoglalt demizson hiánycikk, amely még a közelmúlt bor- és pálinkatárolásának is megbízható könnyűfegyverzete volt; nem kapható az az igénytelenebb fonott üveg sem, amelyen már a hasított vessző, háncs, esetleg műanyaghuzal helyettesítette az ősi hántolt pálcát.

Ez már közérdekű közlemény. Azt jelenti, hogy a mögöttünk elmúlt néhány évben, esetleg évtizedben végképp megszakadt az a nagyszerű folyamat az Őrségben is, amely több évezrede azzal kezdődött, hogy ősember ősünk leszúrt néhány ágat függőlegesen az agyagba, s közöttük váltakozva átbújtatott sok-sok vízszintes pálcát: magának szőni kezdett. (Texere — a latin igét nemcsak azért idézem szívesen, mert a textilnek nevet adott, hanem azért is, mert fedi a latinban a fonás fogalmát is, növelvén azt a számunkra otthonos jelentéstani zűrzavart, amelynek eredményeként a legklasszikusabb szövéstechnikával készült eszköz a magyarban a fonott kosár és a fonott üveg volt.)

Nosztalgiázni lehet, siránkozni alig: a sopánkodás ma egyszerre inaktuális és haszontalan. Már a klasszikus háziipari textilszövés elhalását sem az erkölcsök romlásának, célszerűbb volt ökonómiai és technikai ténynek tudni, elsiratását pedig annak arányában haszontalannak, ahogyan kezdett szebben, célszerűbben, mindkét értelemben választékosabban öltözködni gyári textíliából az ország népe.

S különben is, ilyenkor következik a szakírói fordulat. Bizonyítása annak, hogy az ősi anyagokat és a régi technikákat lám, nem kell elgyászolnunk, mert a modern művész, napjaink művészete megőrzi, tovább élteti őket.

Valóban tovább élteti. Ha csak felületesen tekintjük át a 8. Nemzetközi Miniatürtextil Biennále műveit, Szombathelyen akkor is kitetszik, mily teljes körűen él az egyetemes szakma a texere ige minden jelentésével. Sodronyfonat és papírtextúra, műanyagba fűzött fonál és foldozástechnika, paszománysodrás és nemeztömörítés váltakozik a klasszikusnak tudott kárpitszövő mesterséggel. Sorrendben: német, francia, holland, svájci, litván, cseh és USA-beli munka; harmincegy ország alkotóinak szorongásait és örömeit, kifinomultságát és goromba gesztusait, rafinált intellektualizmusát és még ennél is rafináltabb, primer ösztönvilágát gyűjtötték egybe az e nyári internacionális kiállításra.

Szerencsés műfaj a miniatűr textil, és a magyar művelődésnek nagy szerencséje e műfaj kiállítássorozata Szombathelyen. Egyéb, materiális és financiális előnyeit nem említve, a nagyarasznyi műfaj azzal kedvez, hogy alkotója szinte improvizációs frissességgel s kötelező virtuozitással inkarnálja a gondolatait. De inkarnálja, gyapjúban, fémben, műanyagban vagy kőben. Artifa ktumot készít, ellentétben a vázlattal, a tanulmánnyal és a tervvel. Ám ez az artifaktum, a nagy méretektől és magasztos funkcióktól megszabadítván, megvédi az alkotó integritását, szuverenitását a nagy, nehezen kezelhető és hosszadalmasan készülő kiállításifunkcionális textil reglamáival szemben.

Több mint másfél évtizede nézzük Szombathelyen — hozzá is szoktunk, el is várjuk — az egyetemes textilművészet új eredményeit. Hogy mindez milyen hasznot hajt nemcsak a hazai textilművészeknek, de a közönségének is, azaz az egész magyar textilkultúrának , azt aligha kell magyarázni. Igaz, azt sem, hogy Szombathely ezt a lehetőséget az egyetemes textilművészetnek már régen meghálálja. Külhoni katalógusok, szakmai beszélgetések a világban arról győznek meg, hogy Szombathely fórum : aki itt kiállít, annak már régen nemcsak a magyar anyanyelvű nyilvánosság határáig jut el a híre.

(A levele, amit Európa vagy más kontinens valamely szegletéből ide küldött; talán nem is gondolva a texere ige újabb jelentésére, csak ösztönösen megvalósítva azt: írni; epistolas texere Cicerónál annyit tesz: levelet írni.)

Ami most már a magyar textilt illeti, annak a közlendője is sokféle és sokszor változó volt abban a húsz esztendőben, ami alatt a hazai kiállítás, a Fal- és Tértextil Biennálé eljutott a mostani, 11-es sorszámig. Ám a feladóénál kevésbé változott a címzett magatartása ez idő alatt, ha a címzetten a magyar társadalmat értjük. Azt a magyar társadalmat, amely nemcsak textilkiállításokat néz, de textilt vesz, megrendel és használ, illetve vennie, megrendelnie és használnia kellene.

A sok változó között, úgy vélem, egyetlen bizonyosat találunk a két évtizedes szombathelyi folyamatban. A mindenkori szombathelyi biennálék látnivalója valóban fedte a textilben gondolkodók külső-belső helyzetét, s ilyetén módon korrespondált a tágabb értelemben vett modern magyar iparművészet sorsával, sikereivel és nyomorúságával is. Itt, Szombathelyen mutatkozott meg először a hetvenes években az a sajátos kelet-európai modell, amelyet igazán csak mi, baltikumiak, csehek, szlovákok, magyarok és románok érthetünk meg. Ellenhatás volt arra az összevont szemöldökű művészetpolitikára, amely mifélénk a képzőművészetben minden új, sőt egyszerűen csak szokatlan jelenség láttán korábban fenyegető ráncokba szaladt — sőt, szemöldökráncolásnál súlyosabb következményeket is kilátásba helyezett. De, amely tekintet enyhültebb vonásokkal pásztázott végig ugyanazon jelenségeken, ha iparművészetben inkarnálódtak, esetleg csupán iparművészetinek hirdetett kiállításon jelentek meg.

Közhely ma már, hogy az új generációkat lelkesítő új művészeti tendenciák egy egész korszakon át a textil örvén teljesedhettek ki zavartalanul Magyarországon. Azaz, évek során, ismétlődően, Szombathelyen kaptak legitimitást és nagy nyilvánosságot. Azt már talán kevesebben gondolják végig, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek sajátos magyar nagypolitikáját ugyancsak sajátosan — inkonzekvensen — követő sajátos magyar művészetpolitika, mecenatúra és múzeumügy egy idő után a maga módján mégiscsak kedvezőtlenül hatott a textil s általában az iparművészet ilyetén prosperálására. Ebben eltérünk a szokásainktól is. Nevezetesen: a mi képzőművészetünkben nem volt robbanás. Lassabban, nehezebben, de korábban és egyenletesebb folyamatban oldódtak fel a görcsök; erőtlenedett a szigor, foszlott szét az atyáskodás - vált komikussá, majd lehetetlenné a szemöldökráncolás.

Attól a pillanattól azonban, amint a neo-, poszt- és transzavantgárd törekvéseknek nem volt létszükségletük az iparművészet feliratú menlevél, a textil is, más iparművészeti ágak is egyszerre elveszítették azt a kötelezettségüket és azt a lehetőségüket, hogy a korszerű művészeti gondolkodás kizárólagos letéteményesei legyenek. Hogy egyedül legyenek letéteményesek.

Mint tudjuk, a pillanat nálunk — az egyetlen Lengyelországot kivéve — mindenkinél hamarabb következett be. Ez örvendetes. Minthogy azonban a társadalom — annak magán- és közületi szférája — a hagyományos iparművészeti funkciót sosem követelte meg, de nem is honorálta igazán — az iparművészet, s benne a textil, magára maradt. Magára, pontosabban egy iránta toleráns és lehetőségeihez képest támogató állami mecenatúrára és múzeumügyre, amelyek azonban összefogva sem tudták pótolni a valódi műpiacot, a mindig hiányzó beruházási megrendelőt, textilben gondolkodó építészt és megszállott magángyűjtőt.

A ma magyar textilművésze még mindig ebben a köztes, bizonytalan helyzetben dolgozik, és a 11. Fal- és Tértextil Biennálé kiérlelt eredményei egy tisztázatlan struktúra ellenére jöttek létre.

Vannak kiérlelt eredmények. Az idei, igen látványos és egyenletes biennálé jeligéje, vezető gondolata: „Párbeszédek”. Ha a nagy évtized mögöttünk van is, termett annyi érték 1990-re, hogy kívánjunk a nagy múltú és nagy képességű magyar textilművészetnek sok hasznos dialógust. Nemcsak egymás közöttit. Egymást értő párbeszédet közönséggel, majdani megrendelővel és minél több vásárlóval.

Kritika 19. (1990)

15. 1990 / 11. szám