Szemmagasságban

Ezüstös karcsúság, kecses nagyvonalúság, színkultúra és funkcionális egyszerűség; — régóta szerettem volna leírni ezt a kritikát az új KRESZ-táblákról. Pedig, hogy úgy mondjam, kompozicionálisan nem is hoztak újat. Legfontosabb újdonságuk az, hogy az eddigi fekete-fehér csíkozás helyett egységesen ezüstszínű a száruk, ez a karcsú ezüstoszlop átmenet nélkül nő ki a járdából, s töretlenül szökken fel egészen a szépszínű táblákig, amelyek viszont célszerű, de ízléses rögzítőbilinccsel markolják az ezüstcsövet. És semmi lábazat, semmi lendületet megszakító gömb, kihasasodás alant és otromba csavarozás fent — az új KRESZ-táblák a modern egyszerűség remekművei.

Végre megírhattam. Homlokzatokról és tetőépítményekről, oromszobrokról és emeleti sgraffitókról még sosem akartam műkritikát írni magánszorgalomból, a szecessziós falképekre és a romantikus attikaszobrokra mindig csak akkor figyeltem, ha cikket kellett írnom, vagy dolgozatot egyetemi szemináriumra.

Tudniillik én is csak az orromig látok. Mivel a normális ember csak a szemével egy magasságban levő dolgokat veszi észre spontán, utcán sétálva például a házakat az első emeletig. Mindez régen ismert tény, humoros eredményekkel igazolt tapasztalat: nem ismerjük fel fényképről a ház homlokzatát, amely előtt évtizedek óta járunk, nem ismerjük ezerszer látott épületek attika díszeit és toronytetőit, bár ez, ismerve a pesti attika díszeket és toronytetőket, talán nem is olyan nagy baj.

De látunk-e az első emeletig, látunk-e legalább az orrunkig? Tudatosan nagyon ritkán, öntudatlanul annál gyakrabban: pavilonok, korlátok, telefonfülkék és hirdetőoszlopok állják útját a pillantásnak szemmagasságban, öntudatlanul benyomást adnak a városról és városképről (jobban, mint a maradandó emeleti architektúra), s befolyásolják is az ízlésünket. A járókelő ugyanis többnyire nem tudatosan néz szét szemmagasságban. A baj az, hogy gyakran az érdekeltek, a pavilonok, korlátok, telefonfülkék és hirdetőoszlopok készítői és fenntartói sem. Olyannyira, hogy a fővárosi tanácsnál egy egész osztály feladata tudatosan és állandóan az orráig látni, figyelmeztetni a pavilonok, korlátok készítőit és fenntartóit, hogy vigyázzanak szemmagasságban a városképre. Az érintettek sokszor vigyáznak is, sokszor még nem. Lássunk most tudatosan az orrunkig, nézzünk ennek utána.

Pavilonok, pavilonok, pavilonok

A szót még tizenkétszer kellett volna megismételnem az alcímben, mert legalább tizenötféle funkciójú és variációjú pavilon található a pesti aszfalton, s mint az alábbiakból kiderül, ez a változatosság nem okvetlenül gyönyörködtet. Eredetileg ugyan a pavilonok formáját is különböző típustervek rögzítik, ám a valóságban az újság-és gyümölcsárusok- virág- és virslikereskedők, dohánytőzsdések és lángosiparosok, meg még vagy tizenkétféle kereskedők mind a maguk képére formálják, s a típuspavilonok is addig maradnak egységesek, amíg a tervrajzon maradnak, aztán a járdán már ahány, annyiféle.

Mindazonáltal szűnik a pesti utcai kereskedelem — finoman szólva — mediterrán jellege, évről évre kulturáltabb és európaibb az utcakép. A belvárosban például már nem látok „pavilon nélküli pavilonokat", pedig milyen egzotikus példái voltak a földön árusító ál-matyó nénikék a Rókusnál, s a vállfát fakocsin kínáló bácsi pont szemben, a Nyár utca sarkán. Eltűntek a baklábú asztalok, a magántervezésű és -kivitelezésű újságosstandok is, s aminek külön örülök: eltűntek azok az ál-modern, alumínium lemezzel borított, áramvonalasított, rút és célszerűtlen bódék is, amelyek az előbbieket jónéhány évvel ezelőtt kiszorítani akarták.

Az újságospavilonok — hogy végre tematikai rendet tartsak — általában kulturáltak, kétszeres csonkagúla alakúak és színesek. Főleg a tervezőasztalon. Mert a valóságban valamiképpen mindig átalakulnak, sajátos dialektika következtében sosem őrzik meg azt a formát, anyagot és színt, amit az építész-tervező hajdan elképzelt. Ebben az életteli változékonyságban talán még az a legkevésbé elszomorító, hogy otromba, falusias villanyvezeték periszkópja nyúlik ki belőlük, mint a Bástya mozi előtt, a város kellős közepén. Egyébként megváltozik a színük és kis toldalékok épülnek hozzájuk magánkezdeményezésből, főképpen pedig madzagok ruhaszárító facsipesszel, szinte mindegyikre, a kereskedelmi kultúra és az esztétika nagyobb dicsőségére. Nincs ma két egyforma pavilonja az egyetlen postának, amely hajdan egyetlen típustervet akart megvalósítani, pedig hát a csupaüveg modern újságosbódékban toldás és madzag nélkül is annyi lapot lehetne reklámozni, amennyit csak Magyarországon kolportálnak.

Mindez persze csak addig tűnik fel, míg az ember bele nem botlik az első úgynevezett újságosszekrénybe. Ezeket az előzetes, zöld szekrénykéket vastag csőlábra állították a sarkokra, kinyitva olyanok voltak, mint egy-egy szárnyasoltár, úgy tartották a Vogue-t és a Fáklyát, mint a passió jeleneteit. Aztán szép lassan magántervezésű pavilonokká alakultak. Először szentségházakat kaptak a szárnyasoltárok, hatalmas vasládákat, mert a tartalékáru és a remittenda nem fért el, aztán nylon fóliából baldachinokat is, mint az itáliai templomok oltárai a névadó szent nevenapján. Bevert ugyanis az eső, a szárnyasoltárból lassan maszek pavilon lett, a kétszárnyú oltárból meg négy-hatszárnyú oltár, mert újságállványokkal toldották ki jobbról, balról, s szélesebbre nőtt ekkorra, mint a nagy német gótikus székesegyházak oltára húsvétkor, amikor teljesen kitárják.

Ma már mindez a múlté. Esős, téli időben az oltárjelleget teljesen elrejtik a műanyag fóliatoldalékok, nylontetők és szélfogók, egész építmények; a hajdan építésszel terveztetett szekrény rondább a régi, legrondább maszek furnérépítménynél — lehet elmélkedni az élet törvényein, amelyek lám, győznek az öncélú esztétikán.

Néha mégis az esztétikának kellene győznie. A gyümölcs-zöldségpavilonok frontján például nem ártana végre egy nagy, átütő és a ládákat megsemmisítő esztétikai győzelem. Mert nem is a pavilonok formája, színe, anyaga és elhelyezése avatja zöldségpiaccá a várost főútvonalastól, mellékutcástól, hanem a rekeszhalmok, ládahegyek, göngyölegtorlaszok. Egyetlen utcai zöldségstandnak sincs raktára, árutároló területe (a fantaszta városrendezők a pavilon padlója alá javasolják a raktárat, de hiába javasolják), egyetlen zöldségkereskedő cégnek nincs olyan szervezett áruszállítása sem, hogy a kiürült rekeszeket kocsi elvigye, az elfogyott árut gyors szállítmány pótolja (ez volna a kulturáltabb megoldás), így hát mire ez a cikk megjelenik, már ott lesz a Körúton, a Rákóczi úton az elrettentő, málnával és földieperrel telt illusztráció. Ha aztán a ládahalmot zöldhagyma-szárnak szánt kukák egészítik ki „kompozicionálisan", teljes a középkori kirakodóvásár, amihez képest az újságosok kirakodása igazán csak változatos színfolt a városban.

Pedig a zöldségpavilonok láda és kuka nélkül mintha szépülnének. Mind többet látok az új fém-üveg épületecskékből, amelyek, ha nincsenek „téliesítve", mint a Kálvin téren, kilógó kéménnyel — ugyancsak ezüstszínűek és kulturáltak, mint a trafik-pavilonok. Nekem az utóbbiak tetszenek leginkább a pesti utcán; mostanában mind több négyszögletes, de változatos fémborítású, üvegajtós dohányparancsnoki irányítófülkét állítanak fel, legalábbis a belvárosban. Igaz, megfigyeléseim szerint szinte mindig letört sarkú, morzsolódó betonlemezre állítják őket, igaz, fölöslegesen nagy üvegfelületet építettek hátsó frontjukra, az úttest felé, s a trafikosok nagyon is egyéni ízlés szerint takarják ezt színes függönyökkel, igaz, a nagyon kulturált, precíz, kis építmények kilógó villanyvezetéke kevésbé kulturált és precíz, de egészében mégiscsak fém- és üvegtisztaságúak, józanságot, kultúrát és célszerűséget tükröznek. Kiváltképp, ha egyedül állnak. Mert egy eszményien rendbentartott újságosfülke, egy ideálisan ládátlanított gyümölcsárusító és egy gondosan tisztán tartott trafik-pavilon is piacvegyességű egymás mellett. És nagyon sok helyen egymás mellett, egymásról mit sem tudva állnak. Főképp a forgalmi csomópontokon, a fontosabb útkereszteződésekben természetesen, mert itt lehet jól eladni újságot is, földiepret is, virágot is meg cigarettát is — felállítja hát minden kereskedő és minden kereskedelmi vállalat a pavilonját külön-külön. S születik joviális, vidéki piac a József körút kiszélesedésében, a Baross utcánál, meg nyüzsgő, dél-európai bazárnegyed a Lövölde téren gyümölcspavilonból és zöldházikóból, újságosbódéból és trafikból. Holott a pavilon-zűrzavar ellenszerét is régen kitalálták, úgy hívják: sorpavilon, s közös tető alá fogott, azonos architektúrába komponált azonos építményeket jelent. A jó példa ott van a József körút másik végén, a Népszínház utca sarkán, ahol gusztusos trafik, virágüzlet, újságstand és könyvkereskedés fér meg egymás mellett, összefogott építményekben, hogy a Rákóczi úti egyedi tervezésű pavilonsorról ne is beszéljek, vagy az olyan érthetően pompás építészeti kompozícióról, mint a Szentháromság téri üzletlánc a Halászbástya mellett.

Szín, forma, anyag, tisztaság

Még mindig a pavilonokról lesz szó, mert ez a téma kimeríthetetlen. Nem fejezhetem be például a telefonfülkék említése nélkül, amelyek közül nekem még mindig a régi jó sárga-zöld vaskazetták a legvonzóbbak, mert ugyan vaskosan funkcionálisak és a felsőrészük kicsit szecesssziós, mint a harmincas évek magyar ízlése, amely valószínűleg szülte őket — de kényelmesen lehet bennük telefonálni. Nem állíthatom ugyanezt a modern telefonfülke-csodákról, az áramvonalasított, műanyagosított, tolóajtósított ikerhengerekről, mert egyrészt anyagszerűségük vegyes vásári és áramvonalasságuk kissé erőltetetten modernkedő, másrészt például a tolóajtót soha nem lehet becsukni. Mindenesetre ezerszer esztétikusabbak és célszerűbbek az utóbbi évek fali telefonfülke pótlékainál, amelyeknek primitív bádogteteje sem az esőtől, sem az utcai zajtól nem véd, de amelyek elég rikítóak, kopottak és koszosak ahhoz, hogy felhívják magukra a figyelmet. S amelyekben nincsen telefonkönyv, de tulajdonképpen nem is szükséges, mert előbb-utóbb úgyis kitépik belőlük a kagylót a huligánok.

Több, most nem méltatott egyedi telefonfülkekísérlet után láttam aztán mostanában egy halványzöld, könnyed, fordított csonkagúlát, amely anyagában, színében kellemes (s amelyre máris otromba hirdető vitrineket akasztottak a Nagykörúton). De nem akarok elhamarkodott műbírálatot írni a telefonfülke-művészet ez újabb alkotói korszakáról addig, míg ki nem derül, hogy valóban új korszak kezdődik, valóban sorozatban jelennek meg a pesti utcán.

Annál inkább, mert pavilon-ügyben illik megemlítenem a benzinkutakat is, amelyek kulturáltak és szépek, mint a Műegyetem rakparton és a Köztársaság téren, meg rútak és rikítóak, mint a Dimitrov téri töltőállomás. S szólni kell a BKV indítópavilonjairól, amelyek ritkán olyan nagyvonalúak és városképhez illők, mint a Baross téri csonkatorony, sokkal inkább szedett-vedettek, rút színűek és ápolatlanok, mint a Vörösmarty téri.

Ezen "a városképi képtelenségen egyszerre tanulmányozható a pavilonesztétika minden alapelve, negatív formában: az elhelyezés, amely példásan rossz és hivalkodó a tér és a belváros közepén, a forma, amely elképesztően célszerűtlen és modernkedő, mert kifelé szélesedő alsó részétől hozzálépni sem lehet, az anyagszerűség, amely festett falemezeivel a lehető legszegényesebb a belvárosi téren, és a szín is, ez a rettenetes buszkék, amellyel a pavilon a Vörösmarty-szobornál százszor jobban uralja a teret, Telcs Ede és Kallós Ede minden igyekezete ellenére.

A szín pedig — persze, a jól megválasztott, szellemesen élénk, vidámítóan derűs szín — hiányzik a pesti pavilonok palettájáról. Még a virágárus standok is, ezek a hatszögletű, vidám dobozok, amelyeket hatszínűre képzelt, s vidámtarka, strandhangulatú paraplékkal szerelt fel egy hajdani iparművészeti terv, sorra elszürkülnek az újrafestésben, méginkább az újrafestés hiányát nagyon eláruló kifakulásban. Az újak pedig — én ezen a tavaszon kezdtem felfedezni az új, elegánsan rezervált virágárus-standokat — olyan választékosak, fémszínűek és nagyvilágiak, hogy feszes eleganciájukat már-már a virágok sem élénkítik fel. Egyébként nagyon modernek és esztétikusak (újra csak nylon fólia nélkül), de ugyanilyen színhatású a már méltatott trafikpavilon, sok újabb gyümölcsösstand, újságárus bódé is. Nem tudom, nem végletes-e ez a választékosság, nem kellene-e egy kicsit több vidámság, kulturált keretek közt maradó bazáriság a járda építményeihez. Hiszen az utcák szürkék, nagyon szürkék, s az utcai pavilon mégsem luxusüzlet, hanem a vásári sátor egyenes leszármazottja, nem lenne baj, ha modern eszközökkel emlékeztetne az egykori felmenőre.

Főképp pedig nem ártana, ha tisztább és ápoltabb lenne. Ez minden műfajra vonatkozik, s bármennyire méltatlan dolog maszatról és koszról, kopottságról és napszítta színről megemlékezni egy ilyen emelkedett esztétikai eszmefuttatásban — a pavilonesztétika mégis a lemosásnál és a karbantartásnál kezdődik; bárcsak minden pavilontulajdonos tudná.

Hirdetőoszlop, ami nincs

Tisztább állapot és derűsebb színvilág persze az utcai szemétkosaraknak sem ártana, s ha a higiénia más cikk témája, hadd maradjak egy mondat erejéig a színnél. A téma kutatói szerint az öblösszájú pesti szeméttartó azért volt évtizedekig ezüstszínű, mert hajdanán az autóbusz üzem rendszeresítette, s annak ezüst a nemzetségi színe az idő kezdete óta. De amióta nem a buszok gazdája a gazda, azóta is az utódok csak az almazöldig és a halványkékig mernek elrugaszkodni a hagyomány tiszteletében. Azt pedig a téma avatott kutatói sem tudják, miért nem áll elég az utcán ezekből a szemétkosarakból, akár pasztell színekben is.

Nincsenek persze hirdetőoszlopok sem, eltűntek a plakáthordó hengerek az utcai fák körül, eltűntek a sarki táblák, amire falragaszt lehetett ragasztani, és ez igen figyelemre méltó esztétikai jelenség. A jelenség tanulmányozható árkádlábakon, amelyeknek patinás kőlemezeire pőrén plakátot ragasztanak, házfalakon, amelyekről a felhívásokat csak a következő nyári záporok áztatják le, s maradnak fecnik, lemoshatatlan papírmaradványok, amelyeknek lemoshatóságát a házmesterek nem is nagyon akarják bizonyítani. Hiába kulturáltak, nagyvárosiak hát az átvilágítható, csupaüveg, csupafém, csupacsillogás főútvonali reklámoszlopok, ha kevés a régi jó hasas hirdetőoszlop, és a falragaszok nagy részét szó szerint a falra ragasztják.

Pesten egyébként sok minden a visszájára fordul. Más európai nagyvárosban az építési terület kerítése élvezet a szemnek és haszon a reklámiparnak, nálunk sokszor csúfság és az élhetetlenség jelképe, mert tákoltak és ideiglenesek a kerítések, s a hirdető és hirdettető vállalatok sem használják ki eléggé őket. Gyalulatlan deszkalapon kis plakátok — célszerű és nagyvonalú fémkerítés, meg hatalmas, több négyzetméteres reklámfreskók helyett. Vagy: ál-modern és bazári hatású taxiállomás-építmények egyszerű és nagyvonalú taxiállomás helyett. Ez is visszájára fordult pesti furcsaság: a régi állomás oszlopa olyan volt, mint egy sírkő vaslemezből, készítettek hát modernebbet. Ez a modernebb — kiszögelléseivel és beugrásaival olyan, ahogyan egy vidéki lakatosmester elképzeli a kubizmust, ha ráparancsolnak.

Építészet épület nélkül

A vidékies lakatosipar legszebb diadalát mégis a Kiskörút —Rákóczi út kereszteződésénél láttam, nem is olyan régen. Pontosan az Astoria-aluljáró fém-műanyag lejárati korlátaival szemben felállították a speciális rendeltetésű aluljáró kovácsoltvas korlátait, „művészi" ornamensekkel, primitíven kovácsolt „Herren" felirattal, s azzal a rút, ízléstelen sárga műanyaggal, amely aggasztóan gyakran jelenik meg mostanában a pesti korlátok mögött. Legagresszívebben a kis földalatti némely állomása fölött, ahol a régies, megszokott és a maga nemében korstílust őrző öntöttvas korlát mögé állították, s olyan parvenü módon virít a nehéz, századfordulós vaslemezek háttereként, mint nemes architektúrájú régi épületek kapujában az új, primitív formatervezésű kaputelefon.

A százféle korlátok egyébként egész korlátelméleti tanulmányt érdemelnének: az Emke-aluljáró fehérfém-fehérüveg lejáratai, amelyek józanok és anyagszerűek, a Baross tér vörösrézszíncsupaüveg költeményei, amelyek a legszebbek, de mindig kitörik őket, a fekete-fehér lánckorlátok, amelyek közlekedésrendészeti szabályok miatt józan csíkosak, s ki tudja, milyen szabálytalanság miatt sokszor hónapokon át ki-bedülöngélnek.

Tanulmányt érdemelnének persze a virágtartó kőedények is, de legalábbis méltatást ebben a cikkben, s említést a világítótestek, a lámpaoszlopok és az utcatáblák, a szobortalapzatok és a kutak, a portálok és a villanyoszlopok, mindaz, ami most kimarad ebből az írásból, pedig szemmagasságban van, fontos városképi elem és hat a járókelőre.

De több okból nem írhatok teljességre törő tanulmányt a kisarchitektúra tárgykörében. Mert így hívják az építészetnek ezt a különös, érdekes ágát, ezt az épület nélkül is fontos építészetet. De ezt én is csak most tudtam meg, amikor találkoztam egy, a kisarchitektúrához értő építésszel.

Budapest - A Fővárosi Tanács lapja 1971. (9. évfolyam) 6. szám június