Népi dizájn

Ugyanezzel a címmel írtam nemrég egy ismeretterjesztő cikket, de megismétlem, mert jobbat és provokatívabbat azóta sem tudtam kitalálni. A bográcstartó kutyagerincre gondolok tudniillik, a nemesborzovai lisztes putinára, a gulácsi gabonatartó bodonra és a vasi méhkasokra - minek nevezzem őket? Persze, a megyék népművészeti kiállításán láttam én is valamennyit, és ha a kiállítást rendező félszáz etnográfusnak megfelelt a terminológia, nekem is megfelelhetne. Különösen így, hogy egyet is értek.

De: egyetért-e a félszáz etnográfussal közgondolkozásunk és -ízlésünk, népről és művészetről forgalomban levő elképzeléseink? És ha megfordítom a dolgot, ha azt mondom, népművészet, jut-e bárkinek is eszébe a célszerűen organikus használati eszköz, a fatörzsből vájt, mintázatlan alkalmatosság, a szalmából font, csak fonásáért szép szerszám? Népművészet: nem azt jelenti-e első jelrendszerünkben, hogy Kalotaszeg, Sárköz, Kalocsa és Mezőkövesd? Népművészet: nem azt vágjuk-e rá egyből, hogy székelykapu, tulipános láda. vásárhelyi szőrhímzés és debreceni szűrrátétes? Népművészet: a kiállítást rendező félszáz etnográfuson kívül ki veszi észre az alig csíkozott csákvári edényt, a szamosháti, gyökérből faragott szekérgúzst és a kévekötőfát, amely utóbbinak egyetlen esztétikuma - mélységes, csodálatos esztétikuma -, hogy megtalálták, lehántották. és növése anyagszerűségének meg a kévekötés funkciójának megfelelően felhasználták?

És még egyszer: népművészet: a mostani előtt volt-e országos kiállítás, népművészeti album, reklámnaptár és levelezőlapsorozat, amelyben a festettbútor és a selyemhímzés mellett azt mutatták, micsoda esztétikája volt a mindent-maga-faragó és semmit-nem-díszítő szegénységnek, a szatmári bodonok és a bajai halászvarsák dizájnereinek?

Nekem könnyű észrevennem őket. Második generációs értelmiségi vagyok és az ötvenes évek végéig volt szerencsém gyereknek-kamasznak lenni: nekem már nem takarta el egy nem létező, vagy mind kevésbé élő „népművészet" délibábja a még létező, sőt ma is élő „népi dizájn" gyönyörűségeit. Közelről, ha úgy tetszik, népközelből éltem végig egyszerre a Körösvidék falusi életét, meg a felföldi faluváros szőlőtermelő mindennapjait a század legközepén, és nekem könnyű volt észrevennem, hogy a viselettörténészek máig makacsul használt jelenideje múltidő csak. Nagyanyámmal még jártunk a kenderáztatóba, de nagyanyám úgy ismerte Pestet, mint a szomszédos Körösszakáit, mert félévenként utazott a lánya, meg a lányunokái kedvéért a Corvinba. Láttam, persze hogy láttam még boldogi menyecskét, láttam öklömnyi ezüstgombokat a „társulat" tagjainak nagypénteki díszkabátján - de többet láttam vaskanálból kalapált ásótisztító kocért, pincegyertyát, amely drótspirálban mozgó bádogcsészécske volt; többet láttam jármot, amit a nagybátyám faragott vonókéssel, és többet láttam oltókést, amit nálam ízesebb hírlapírók „olytónak" írnak.

Egyszóval élő népi design-t láttam (egyszer hadd írjam műveltül), és nem ,,népművészetet". Dizájnt, a szó modern és magyarra lefordíthatatlan értelmében, dizájnt abban az értelemben, amely tárgyformálást, de funkcionális tárgyformálást, funkcionális, de anyagtisztelő tárgyformálást, anyagtisztelő, de harmonikus tárgyformálást jelent. És nagyon megörültem, amikor később, egyetemen, könyvtárban megtanultam, hogy nemcsak múltidőt folyamatos jelennek álmodozó viselettörténészek vannak, hanem alapos etnográfiai munkák is, amelyek megerősítenek abban, hogy az én - akkor még nem neveztem így - népi dizájnom létezik. Sőt, azt olvastam ezekben a munkákban, hogy régen is csak ez létezett, s legfeljebb egy szűk, a XVIII. század közepétől a huszadikig tartó szakaszban létezett az a másik, a viselettörténészeké. Méghozzá igenis a polgárosodás, a tollasodás, akár tetszik, akár nem, a városiasodás eredményeként. Az is csak némely területeken, ahol gazdasági alapjai megteremtődtek, mint a Sárközben, vagy ahol gazdasági alapok nélkül burjánzott bujává, mint Mezőkövesden.

Mégis úgy gondolkodunk, mintha egész népművészetünk Mezőkövesdből állna, pontosabban a századforduló Mezőkövesdjéből. És a húszezer matyón kívül a milliók magafaragta, szegénységfaragta népi dizájnjára nem szívesen gondolunk.

Mindezt pedig nem valamiféle „történeti igazságtétel" kedvéért emlegetem fel egy szokatlanul tudományos és őszinte képet adó kiállítás alkalmából. Még csak nem is egyes-egyedül a népi dizájn, a díszítetlenül gyönyörű gyökérgúzsok, fatörzskaptárak esztétikai megbecsülése érdekében. Természetesen a magam bajához, a mai magyar művészeti kultúrához akarok kilyukadni. Ugyancsak gyerekkorom „helyzeti előnyéből" következik, hogy tudom, hol van ennek a káprázatnak a magyarázata. Mert egyfelől láttam a népi dizájnt, másfelől láttam a „népi művészetet". Tanítóéknál, tiszteleteséknél, borkereskedőéknél, főorvoséknál, a saját szekrényünkben. Láttam a halinába kötött Erdélyi Helikon sorozatot, és azt mondták róla, hogy ez népi, láttam a festett faládikót, amit - Illés Endre írta meg - könyvnapra, sorozatban pingáltak egy Móra-könyvhöz és azt mondták, hogy népművészet, láttam a keresztszemes, szűrrátétes, láncöltéses díszpárnákat, a pesti „drukkoló" útmutatásai szerint készült hamisítatlan „kalotaszegi" abroszokat, láttam Aba Novák festményeit és az ötvenes évek Glatz-naturalizmusát. És mindenre azt mondták, hogy népi művészet. Láttam - az én gyerekkoromban még használták ezt a terminológiát - a keresztény úri középosztályban és a nem keresztény úri középosztályban. Egyszóval láttam a kispolgári értelmiségnél és félértelmiségnél. És mindenütt azt hitték a kispolgári eltorzításra, hogy népi. És most újra látom mindezt a Hiszöv-boltokban, a Hiszöv-vásárlók lakásában, meg a képszalonokban. S minthogy nemcsak második generációs értelmiséginek volt szerencsém születni, hanem ízléssel hivatásszerűen foglalkozónak kitanulni - azóta sem teszek mást, mint bizonygatom, hogy nem népi. Nagyon nehezen megy. Nagyon nehéz elhitetnem, hogy a népművészet lényege a dizájn és csak másodlagos a tulipán, hogy a dizájnt nem lehet utánozni, de a tulipánt igen, és hogy a Hiszöv-boltok sorozatban gyártott zöldmázasainak annyi közük sincs már az igazi mezőcsáti kerámiához, mint az én pesti összkomfortomnak a nagyanyám földes szobájához.

Hogy most már milyen nehéz elhitetnem, hogy nem feltétlenül azok a népi festők, akik népközelben élnek és népviseletet festenek - azt ezek után már elképzelhetik.

Új írás - 1974. 1. szám