top of page

Ismerőseim, a kapualjak


Országház utca 9. Hemző Károly felvételei

Söpretlenek és márvánnyal borítottak, freskódíszesek és egérlyuk-szűkek, reneszánszosak és rosszillatúak, gótikusak, barokkok, összefirkáltak, klasszicisták, eklektikusok, szecessziósak, restauráltak és stílustalanok ismerőseim, a pesti kapualjak.


Egy közös bennük: a kukaedények a falak mentén. Ez pesti specialitás, a komor hangulatot idéző szürke csonkakúpok sehol másutt nem sorakoznak a bejáratnál. Nem láttam szemetesedény-sort sem Berlinben, sem Münchenben, sem Amsterdamban, sem Velencében. Igaz, láttam szeméttel teli műanyagzsákokat velencei paloták kapujában, amik zárva voltak, és nem léphettem mögéjük, igaz, nem láttam, hogy mi van az amsterdami kapuk mögött, ezeket madzaggal nyitják az emeletről, tehát képtelenség leskelődni. Mert kapu-tani stúdiumaimat egyébként szorgalmasan és neveletlenül művelem külföldön is, ha tehetem: a kapuk életmódokat rejtenek és művészettörténetet, érdekes építészeti együttesekbe vezetnek és érdekes közösségek titkaiba. Ezért vállalom a bizalmatlan lakó-tekinteteket, a jószándékú „ki t keres" kérdést követő kínos magyarázkodást, a mímelt céltudatos arckifejezést bemenetkor, és a megkönnyebbülést kijövetkor, ha nem kellett magyarázkodni.

A kapualjak mai és évszázados kultúra dokumentumai Budapesten is. És ha soha nem fogom megírni a pesti kapualjak teljes és tudományos történetét, csak azért lesz, mert a pesti kapualjakról nem lehet írni kukák, söpretlen betonkockák, ápolatlan falak és újabban hullaszürke levélládák említése nélkül — ezek pedig hogyan is férnének el egy művészettörténeti dolgozatban.


Kukák és ülőfülkék

A legrégibb fővárosi kapuknak pedig nemcsak holmi soha el nem készülő kaputörténetben van helyük, hanem a,,Nagy Magyar Művészettörténet"- ben is, ot t is egészen előkelő a helyük: az építészettörténeti különlegességeknek, sőt, a több hipotézissel magyarázott építészeti különlegességeknek fenntartott hely illeti őket.


Praktikus helyük pedig az Országház utcában, az Úri utcában és a Dísz téren található, általában Buda középkori polgári negyedében, ma barokk és középkori maradványaikat feltáró, sőt, modern homlokzatok alatt. Maguk a kapualjak gótikusak: teljességükben őrzik a középkori formát.


Pompásak, dúsan faragottak, gazdagon tagoltak, finomarányúak, és mindmáig érthetetlenek — az ülőfülkék. Büszkeségei a magyar művészettörténetnek, mert kizárólag Budán (s legfeljebb Buda hatósugarában, egy-egy példa erejéig Sopronban, Fehérváron) találhatók csak polgárházban, s rejtélyei a magyar művészettörténetnek, mert máig sem bizonyos, mi célt szolgáltak Budán a polgárházban. Ősük, eredetük, rokonságuk nyilvánvaló: a középkori templomok szentélyei külföldön is, Magyarországon is tele vannak padkás, finoman faragott sediliákkal, de ott világos a funkciójuk, az énekes papság, a szertartásban passzívan részvevők kényelmetlen-szép proszcénium-páholya. Szekularizált, és tulajdonképpen csak Buda építészetében szekularizált formájukra a sok közül Gerő László elméletét érzem meggyőzőnek. Ő vitatja, hogy az urára várakozó szolganépnek épültek volna, mert a szolgák kényelme nem volt külön szempont a középkor építészetében. Kétli azt is, hogy bormérő helyek lettek volna, mert olyan előkelőségek palotáiban is meglelték őket, ahol szó sem lehetett holmi bormérésről; tehát — úgymond — a divatban, a véletlenül valahol elkezdődő utánzásában kell keresni az okát. Magyarul: Gerő László nagyon rokonszenves elmélete a „h a a szomszédnak van, nekem is legyen" emberi gyengeségére épül, ezért érzem erősnek. S támogatottnak is, mai falusi építkezések sokkal kevésbé művészi analógiája, a manzárdtető, meg a vaskerítés miatt.


Ha így terjedtek el, nagyon jó, hogy elterjedtek. Nemcsak unikumot, építészettörténeti különlegességet hagyott így ránk az egyébként oly keveset ránk hagyó városépítési korszak, hanem egy darab történelmi hitelességet is. Amely kicsit nemesi levele, kicsit családi ereklyéje a kapukon és a várnegyeden túl az egész városnak. Mintha kárpótlásul kapta volna őket a budai építészettörténet a háborús pusztulásban. Házak, utcák tűntek el, de kiszabadultak a befalazott ülőfülkék, amelyekből a felszabadulás, az ostrom, a műemléki kutatás előtt összesen nyolcat ismert a művészettudomány, s nagyon félve írom le, hogy ma mintegy negyvenről tudunk, mert korántsem végleges ez a szám.


Formájukat sem állíthatom tipológiába: egyszerű csúcsívesek, és sokkarélyos, mérműves formájúak, félkörívesek és liliomos-záródásúak, sokszor egy kapu alatt is; az Országház utca 9-ben, a Bartók Archívum épületében éppen háromféle van a kapu két oldalán, hitelessé téve a háborúban elpusztult, újra épített épületet.


Mert úgy viseli a kárpótlásul kapott ülőfülkéket Buda mai építészete, mint elkallódott családi ékszerből megmaradt egyetlen antik darabot korunk divathölgye: tartózkodóan modern — de modern — viselettel. Sok példám van erre (példája ez az összeépítés a nemzetközi műemléki konferenciáknak is), a legkedvesebb máig az Uri utca 32.; itt gótikus ülőfülkék, csúcsíves ajtókeretek között haladhatok udvari, barokk árkádsorhoz, amely modern épületet tart magi fölött, s amely együtt Buda három pusztulásának, három nagy építő korszakának nagyszerű jelképe.


Természetesen kukák nélkül. Mert nem hagyhatom említetlen: a Várnegyed kapualjaiban is, az ülőfülkék előtt is kukaedények fogadnak, sőt csak ezek fogadnak, többnyire eltakarva az ülőfülkéket.


Víziváros, Lipótváros

Művészettörténeti részproblémába bonyolódtam, holott nem szándékozom teljes művészet vagy építészettörténeti áttekintést adni. Már csak azért sem, mert most éppen két építészeti korszakot, legalább két évszázadot kell átugranom a pestbudai kapuk történetében. A kapuk igazi története ugyanis természetesen a polgárházak, a lakóházak kapuinak története, nem tartozik bele a reprezentatív, a különleges kapuk műfaja. A város egykori életét, mai gondosságát és gondatlanságát mindig, mindenütt az átlagkapuk mondják el: a középületek kapui hivatásuknál fogva reprezentálnak, a templomok, paloták bejáratai nem elhanyagoltak, de nem is őszinték, nem is eléggé igazmondóak. Ezért hagyhatom ki a reneszánszot, amely pompás bejáratokat építhetett a Budavári palotába, de szinte semmilyeneket az akkor már beépített és szinte nem is változó gótikus polgárvárosban, s ezért hagyom a törökkori kapukat, amelyek legfeljebb fürdő-kapuk, dzsámi-kapuk voltak, ha egyáltalán voltak.


A pesti kapuk története a barokk korszakban folytatódna, de nem a művészettörténet könyvek pompázatos, oszlopos, freskós, stukkó-díszes barokkjában, hanem a Víziváros, a Várnegyed és az egykori Pest polgárházainak polgár-barokkjában. Erre a barokkra egyáltalán nem jellemző a kocsifeljárók íve, a kétkarú díszlépcső és a lépcsőtartó atlaszok-kariatidák, annál jellemzőbbek a széles boltozatok, amiken át a szekerek behajtottak az udvarba, a vasajtók, amelyek polgári bizalmatlansággal zártak innen nyíló pincéket, s az egyszerű kőkeretek, amelyek nem is hívogattak olyan nagy gesztussal az emeleti lakóhelyiségek felé. A pesti barokk kapualjban nincsen megfejtésre váró rejtély az építészettörténészek számára, minden világos, célszerű és magától értetődő. A kapunyílás széles, széles volt már a gótikában is, mert a budai polgár (az iparos is, a kereskedő is) szőlőtulajdonos és gazdálkodó, és kocsija-lova itt hajt be a hátsó gazdasági épülethez. A kapu alól nyílik a pinceajtó, esetleg a vasrácsos pinceablak is, mert a mustot, a bort és az árut itt a legcélszerűbb kirakodni. A második vasajtó az utcafront földszinti műhelyébe nyílik, ha nyílik, s ugyanilyen — legfeljebb félkörös lunettával ellátva — vezet a lakásokhoz. Mindez nehéz kocsikat elbíró kő- vagy fakocka-padozat, erős, alig tagolt falak és egyszerű, legfeljebb fiókos dongaboltozat keretében: fehér alagút, a polgári józanság és tartózkodás megtestesítője.


Legszebb példáját most a Vízivárosban találtam meg. Egyébként is a Víziváros, a Várnegyed és Óbuda őrzi az 1686-os ostrom után szolidan, de biztos erővel újjáéledő polgári élet kapu-emlékműveit, az átépített-elpusztított barokk Pest és a lebontott barokk Tabán után csak itt tanulmányozható, miként építette be a takarékos-szűkös budai polgár középkori pincék, középkori kapualjak részleteit józan barokkjába. A Corvin téri példa (3. szám) új épület, a kutatások szerint 1725-ben emelték az utcai szárnyat, később, a század folyamán az udvari traktusokat, végül 1800 körül alakították a copf-homlokzatot, középen Nepomuki Szent János szobrával. És a Corvin téri példa új példa is: 1971végére restaurálták véglegesen, több évi munka után, nagyszerűen. Most lehet fölfedezni kocsikat már soha nem fogadó kapualjának fehér szépségét, a sallangtalanu! tiszta architektúra zömök-provinciális ritmusait, amely az udvar nehézkes árkádjainak, kurtalábú pilléreinek ritmusát ígéri és vezeti be.


Ha az ember itt, a Vízivárosban utána indul, előbb-utóbb találkozik a barokkból való átmenettel, tetten érheti a Szalag utca, az Iskola utca rokokó-copf házaiban a korszakváltását, a Donáti utcában már dórpilléres, klasszicista kapualjat is láthat — de az igazi klasszicista kapukért a túloldalra, Pestre kell mennie.


Pontosan a túloldalra, a régi Lipótvárosba, a pesti klasszicizmus, a pesti kapitalizmus és az új pesti kaputípus szülőhelyére. A típusváltozás hatalmas és évszázadokra szóló: nemcsak az új ízlés változtatja a gyámfalak tagolatlanságát dór pillérré, az egyszerű barokk boltozatot síkfödémmé, esetleg rozettás, kazettás mennyezetté — megváltoznak a kapu méretei is hamarosan. Mert megváltozik a kapu funkciója. A régi Nádor utca házaiban, az egykori Duna-soron, és a József nádor téren még szélesek és nehéz szekerek befogadására alkalmasak a kapualjak, még jellegzetes ablakritmusú, máig láthatóan kocsiszínből átépített földszinti szárnyra fut ki a kapu alagútja, de az alagút szűkül és az évszázad felétől, harmadik harmadától teljesen szűk lesz. Annak arányában, ahogy a Belvárosból eltűnik a gazdasági udvar, ahogy a Lipótvárosból eltűnnek az istállók, mert nem jönnek idáig a társzekerek, sőt később a tulajdonos fogatai sem. A tulajdonos máshová költözik, vagy ott marad, de emeletekkel bővített házában mindenképpen bérlakásokat ad ki; a családi polgárház, a nemesi városi palota bérházzá válik. Bérházzá, amelybe — akár a legelőkelőbb Lipótvárosban is — már nem kocsin, hanem gyalog fordul be a nem is kocsitulajdonos, legfeljebb bérkocsin közlekedő lakó, s amelynek éppen akkora kapuja marad, amekkorát még a reprezentáció megkövetel.


A fejlődés fokozatos és a fokozatok tanulmányozhatók az egykori Duna-sori fogadó, a Nádor utcai magánházak kapujában. Tanulmányozható a formai változás is. Az oszlopos, kazettás mennyezetű, párkányos-talapzatos kapualjak még szerény változatukban is ünnepélyesek és csarnoki eleganciát csillogtatnak, olykor többet. Esetleg meghitt, pátoszos szentéllyé válnak, mint a Szemerédy-ház az Apáczai Csere János utcában, amelynek kazettás-íves boltozata alól nem is főlépcsőház, szabályszerű antik római szentély nyílik négy oszloppal, s bár a szentélybe csak 1910 körül helyezték el Persephoneia szobrát, így, a színezett, szecessziós szoborral is árkádiai Vesta-templom az, s nem lépcsőház.


Gipsz és malter

Pedig a nem kapualjnak, s kiváltképp a nem bérház-kapualjnak mutatkozó bejáratok korszaka csak ezután következik. Lassan és félénken érkezik el, mert a szabadságharc utáni évtizedben sem a politikai, sem a gazdasági helyzet nem kedvez az építésnek — ám annál mohóbban veszi birtokába a várost a kiegyezés, a gazdasági élet fellendülése után. A csend tíz évéből csupán egyetlen kapualjat őrzök, azaz egyetlen bérház-bejáratot a romantika korából, de az különleges példány. Az elnyomatás éveiben nemzeti eszmét és nemzeti múltat kereső, de jószándéka mellett sok téveszmével kereső romantikus építészet nagyszerű-furcsa dokumentuma a Pichler-ház a Szent István tér és Alpári Gyula utca sarkán, amely lám, a dicső múltat a velencei gótika formáival kívánta megidézni. Hogy mennyieredménnyel, ahhoz tökéletesen elég 1855—57-ben épült „gótikus " kapualjának, meg a budavári, valóban a múlt tanúiként ismert kapualjaknak összehasonlítása.




Alpári Gyula u. 9.


Ám az ezután következő negyven—negyvenöt év kapucsodáinak felderítéséhez ismerni kellene Firenze quattrocentojától az északnémet gótikáig, Róma cinquecentójától a délnémet barokkig minden építészetet, s ha mindezt ismernénk, hozzákezdhetnénk a válogatáshoz, hogy melyikből mi került egy-egy nagykörúti bérház kapuja alá, egy-egy hajdani Andrássy úti bérpalotába, s kijjebb, egészen ki, Angyalföld, a külső Józsefváros és a „Csikágó" bérkaszárnyáiba.


Mert meghatóan demokratikus volt az eklektika város- és kapualjépítészete: nemcsak a pompás és drágabérű belvárosi palotáknak, a kültelki ,,proliházaknak" is juttatott barokk ornamentikát, egy-egy darabot a rezidenciák homlokzatából, némi kollekciót székesegyházak bejáratából — s nagyon igazságosan, itt is, ott is hamis anyagból, gipszből és malterből nyújtotta. A bérkaszárnyák lakója majdnem olyan maksz-motívumos kapuszárny előtt, majdnem olyan pilléres kapualjon át jutott saját, vécé nélküli szoba-konyhájába, mint a Teréz körúti hatszobás lakó a saját lakosztályába. Legfeljebb a Körúton neoreneszánsz freskó borította a kapualjat (esetleg éppen Lotz Károlytól), az Angyalföldön meg hamarosan barna olajfesték — de ezt a különbséget napjainkra szinte teljesen elmosta az idő. Még az sem örök érvényű, hogy a körúti, Andrássy úti, belvárosi kapualjak szélesebbnek, reprezentatívabbnak épültek szükségképpen: a Váci utca harsogó homlokzatú, méregdrága házaiba olyan szűk nyílások nyílnak, amilyen szűket csak sikerült kiszorítani a jó bért ígérő földszinti üzletsor javára.


Lotz Károly Falfestménye József Krt. 2.

Persze nem ez a jellemző. Jellemzőek a műmárvány-oszlopos műreneszánsz fogadócsarnoknak kiképzett kapualjak, jellemzőek a rusztikus románkori várkapuk, amelyekből csak az alabárdos hiányzik, jellemzőek a gótikus székesegyháznak és rokokó kertilaknak álcázott bejáratok.


És jellemző, hogy mindez szinte kivétel nélkül elhanyagoltnak, gondozatlannak, deklasszáltnak tűnik ma a Belvárosban, a Nagykörúton és az Angyalföldön. Az eklektika átlag-terméke sem elég szép, sem elég furcsa nem volt ahhoz, hogy eredeti állapotában különösebb gyönyörűséget kelthetne a mai emberben, de mai, bomló állapota még lehangolóbb élményt kínál. A malter-architektúrát, a gipsz-díszes homlokzatot ma a tatarozás során vagy megőrzik, vagy egyszerűsítik, de tatarozzák — mindezt a belső architektúrában nem sikerült még megoldani. Nem sikerült a tatarozott belsőkben sem a rohammunka, vagy a szegényesség látszatát elkerülni.


S ami a legnyugtalanítóbb: mintha nem is törekedne senki sikerre. Tulajdonképpen a mai pesti házakig jutottunk időben, itt az ideje kimondani a gyanút: a kapualj mintha nem volna elég fontos. Hiszen építészetileg hamis, társadalmilag hazug megoldás az, amely áldíszes kapukkal vezet be nagyon szegényes lakásokat, de ez a mai őszinteség talán mégis túlzás. Tiszta, rendes, tatarozott lakásokhoz elhanyagolt, szemetesedényekkel teli, sokszor koszos kapun bemenni, nyomasztó rendetlenségen áthaladni — ez sem rokonszenves. A pesti kapuk nagyobbik része pedig ilyen. Ilyen az eklektika korában épült házaké, s tulajdonképpen csak a szecesszió évtizedének kapualjai, a második világháborút közvetlenül megelőző évek reprezentatív bejáratai és a legutolsó, legújabb lakótelep-építkezés kapui kivételek.


Azok sem mind. Mert a szecesszió túlnyomórészt gonddal és ízléssel tervezett, sőt ezen felül még túlnyomórészt célszerű és kényelmes kapualjait is nehéz megőrizni. Nemcsak pénz, bizonyára anyag, szakember, hozzáértés (és alighanem: szeretet) hiányzik a stukkó-kovácsoltvas-pirogránit-csempeborítású kapualjak karbantartásához. Ezért mállanak a stukkók, rozsdásodnak (vagy tizenkét festékrétegtől felismerhetetlenek) a kovácsoltvasak, ezért hull szemenként a pirogránit és a mélykék meg vörös csempe az Újlipótváros és a Városliget-környék szecessziós kapualjaiban. Még több figyelmet érdemelnek azok a bérházak, amelyek a harmincas évek legvégén, a negyvenes évek elején épültek a Szent István park környékén, a Belváros történelmi részében, a Köztársaság téren és még néhány centrumban. Ezek a házak ugyanis — ha a háborút átvészelték — most indultak el a lezüllés útján. Ráadásul márvánnyal és bronzzal lehetne csak megakadályozni kapualjaik lezüllését. Hiszen igaz, hogy a felső középosztálynak épült modern bérházak kapui egy-egy fokkal reprezentatívabbak a kelleténél, s hogy a minden modernség ellenéra belopott kis kupolák, fehér márványjátékok, bronzos pompázatok eleve ellentmondanak az egész épület modern koncepciójának. De letöredezett lépcsőfokok, primitív lámpákkal pótolt kapuvilágítás (s megint csak: kukák) nem szolgálják sem az építészeti, sem a társadalmi igazságtevést visszamenőleg. És itt modern építészettörténetünk rongálódik: minden szecessziótól örökölt reprezentáló hajlam ellenére a klasszicizmus óta ezek voltak az első, a kor színvonalán épült kapualjak (lakóházak) Budapesten.


Névsor, levélláda, burkolat

Sokáig az utolsók is. Mert a felszabadulást követő két-három évet nem számítva (amikor az építés sokkal inkább újjáépítés volt), a hatvanas évekig nem akadt méltó követőjük. Az ötvenes évek klasszicizáló rossz építészete épp olyan hamis és fellengzős volt „kaputörténetileg", mint egészében: az oszlopos bejáratok, a timpanonnal, domborművel feldíszített kapuépítmények szűk, hengerelt mintás kapualjakban folytatódtak a lakótelepeken, s jó, ha kapualjakban folytatódtak, nem azonnal a hengermintás szűk lépcsőházakban, mert elspórolták többnyire a kapu-tért is. De a szűkkeblűség ezzel a stílussal együtt nem szűnt meg. Még egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljék: a harmincas évek építészete nem csupán reprezentációs okokból burkolta maradandó anyaggal a kapualjat. Hanem azért is, mert a kapualjon át bútort, csomagot, gyerekkocsit szállítanak, s ha szállítanak, rongálják a falat, azaz a vakolatot, amely a lakásban megfelel, de a lépcsőházban leverődik. Ha pedig leverődik, évekig úgy marad.


Mondom, nem biztos, hogy ez legalább már ma mindenütt nyilvánvaló. Olyan esztétikai apróságokat pedig említsek-e, mint a lakók névsora, az egyforma és egyformán rút levélládák? Hiszen tudom én, hogy túlzás a szecessziós lépcsőházak még meglévő, nemcsak stílusos, de tartós névtábláit, feliratait és csengőgombjait emlegetni, de azt is tudom, hogy a nagyon egy kaptafára készült, egyszerre felszerelt levélládák helyett lehetett volna talán több típust is gyártani, talán nem kellett volna barokk, klasszicista, eklektikus és modern kapualjakba ugyanazt az egyetlen formájú, ugyanazt az egyetlen színű (természetesen szürke színű) csúfságot, ugyanolyan rossz érzékkel fölcsavarozni.


A kuka-ügyről már nem illik beszélnem. Annál kevésbé, mert az új házakban, ahol van kukatároló, ott is pontosan a bejárat mellett van, ott is rosszul zár az ajtaja, és ott is rossz a kukák fedele.


A lakótelepi legújabb kapualjak, az Árpád-hídfői, kelenföldi, óbudai, burkolt falú, nem kukára nyíló, még a levélládákat is feledtető, elfogadható névsorral felszerelt kapualjak vigasztalnak. De nem eléggé. Pesten a fogadtatás még mindig zavarba ejtő. Rendetlenebb, lehangolóbb, kevésbé esztétikus, mint a város, a ház, a lakás és a lakó. Egyszóval a bevezető tételt szeretném visszavonni. A kapuk életmódokat rejtenek és művészettörténetet, de a kapualjak talán nem mindig és nem mindenhol a mai és az évszázados kultúra dokumentumai.


Remélem.

Budapest - A Fővárosi Tanács lapja - 1972. (10 évfolyam) 1. szám. január

Comentarios


bottom of page