Feldarabolásokról és elhurcolásokról
Kiscellben nem az a rémtörténet, hogy itt csonkították meg a Mágnás Elza holttestét, hanem az, hogy itt csonkították meg a Mathai Szent János mészkőszobrát. A Mágnás Elza-legenda különben is apokrif állítólag, mármint az, hogy a trinitárius kolostorból lett invalidusházban, az invalidusházból lett Schmidt-kastélyban - egyszóval, hogy valóban a mai múzeumépületben történt volna, ami megtörtént. „A korszak története még feldolgozatlan.” A ponyvairodalom ugyan ma, nyolcvan esztendővel 1914 után is ragaszkodik a látványos helyszínhez, a történetírás azonban felettébb tartózkodó és nem siet; lehet, hogy sosem tudjuk meg, melyik lakásban gyilkolta meg végre a házvezetőnő és a munkanélküli pék a bútorgyáros pazar kedvesét.
A Mathai Szent János rémhistóriája viszont dokumentálva van. Doktori értekezés bizonyítja száz évvel később, hogy amikor a trinitáriusok rendjét feloszlatták, és az akkor alig félszázados késő barokk templomot-kolostort kaszárnyává és raktárrá züllesztették, a rendalapító homlokzati fülkeszobrát megcsonkították. A kiálló ruharedőket és az arcot brutálisan lefaragták, hogy a templomhomlokzat szoborfülkéit könnyebb legyen befalazni, a legfinomabb ideája azonban az lehetett a kétszáz évvel ezelőtti pallérnak vagy inzsellérnek, hogy az új homlokzati szimmetria kedvéért mélyedést vésetett a barokk drapéria közepébe. A szegény Mathai Szent János ezzel a nem épp rokokó aktussal még szerencsésen is járt: társának a rendalapításban és az egykori kiscelli templomhomlokzaton, a még szegényebb Valois Félix remetének csak a talapzata maradt meg.
Szimbólumot faragtak a kemény mészkőbe azzal a mélyedéssel; ma az újkori várostörténeten kívül a Fővárosi Képtár gyűjteményei és kiállításai találhatók az egykori kolostor-kórkatonaház-Schmidt-kastélyban.
Az ország egyik legjobb huszadik századi képtára az ország alighanem legszebb múzeumi telephelyén. Amelyben nemcsak most, hanem már évek, évtizedek óta igen arányos kiállításon látható a magyar festészet (és szürten a szobrászat is) Nagybányától napjainkig, egészen pontosan a nyolcvanas évek végéig. Ez a csendes képtár már az összevont szemöldökű esztendőkben arról volt nevezetes, hogy pártolja a nem pártolt vagy alig pártolt modern és kortárs törekvéseket, innen a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek magát avantgárdnak tudó magyar művészetének nemcsak a jelenléte, hanem a szakmai hitele is a kiállításon. Mert a képtár erről volt nevezetes, de nem volt híres: arra mindenki vigyázott, hogy ezt a gyűjteményformáló muzeológuskurázsit akkor senki ne verje nagyobb dobra a kelleténél. Aztán jöttek évek és évtizedek, amikor a nagymúzeumok csak azért tudtak hiteles kiállítást rendezni élő mestereknek, mert az idejében nem gyűjtött műveket kölcsön adta a - akkor így hívták éppen - Budapesti Történeti Múzeum Képzőművészeti Osztálya.
Hol itt a lyuk a ruharedőn, hol a lefaragott részlet? Elsőként ott, ahol a publikumnak legkevésbé, a szakmának legbántóbban látszik a folytonossági hiány: a raktárakban és a gyűjteményekben. Amelyek sokkal vékonyabbak, mint amilyeneknek egy ilyen gazdag kiállítás mögött lenniük kellene. Az igazi folytonossági hiányt és az előbbi magyarázatát azonban az intézmény névváltozásai árulják el. Ma ez éppen úgy hangzik, mint hatvan éve: 1988 óta megint Fővárosi Képtár. Az első 1933-ban nyílt meg a Károlyi-palotában, nagyszerű gyűjtemény volt már akkorra, hiszen legalább harminchárom esztendeig készítették elő a megnyitását. A Fővárosi Múzeumot 1907-ben intézményesítették, a képzőművészeti gyűjtemény húsz év múlva nagy sikerrel mutatkozott be a Műcsarnokban. Az 1927-re következő ötödik esztendőben lett a Szépművészeti Múzeum mellett Budapestnek második galériája, Budapest tulajdonában az első.
Ezt az ötvenes években sokallták, a főváros képzőművészeti gyűjteményét államosították, és az emlékezetes 1953. esztendőben mégiscsak beolvasztották az újra egyetlennek maradt Szépművészetibe. A szomorkás szemű, szép Bittóiné arcmása Barabástól, a tejes tónusban oldott Kődobálók Ferenczytől, a sárgán-kéken izzó Tanya Mednyánszkytól és Bernáth ékkőszínekkel világító remeke, az Ablak - később az új Nemzeti Galéria egyebek között székesfővárosi remekekkel nyithatott.
A főváros és annak múzeuma pedig megtarthatta magának a festmény-vedutákat, a városképi fontosságú metszetanyagot - de a látszat ellenére nem fővárosi képtárhistóriát írok, hanem magyar múzeumtörténetet. Még csak nem is az ötvenes évekét. Mert ebben a pátriában igen szép tradíciói vannak a gyűjteménycsonkításnak, -megszüntetésnek és -átszabásnak. A harmincas években - ne menjünk távolabb - sikerült nemzeti alapon úgy összevissza csereberélni a Nemzeti Múzeum iparművészeti tárgyait és az Iparművészeti Múzeum kollekcióját, hogy hatvan éve tartó szakirodalmi konfúziók és gyűjtőköri bizonytalanságok lettek belőle. Az önfeledt organizáció azonban 1945 után szabadult el, uralkodó pártoktól és aktuális államformáktól függetlenül, egy évtizedre. Egyetlen szál a mára kibogozhatatlan csomóból. A nagyszerű Ráth György szellemi és műkincs-hagyatékát, az Országos Ráth György Múzeumot szinte azonnal szétszedték, Rembrandtját, Piombóját, Rubensét a Szépművészeti, iparművészeti tárgyait a felügyelő anyaintézménybe vitték. Igaz, az Iparművészeti később máshol fizetett, és antik kerámiáit és itáliai kisbronzait haladéktalanul beszolgáltatta a Szépművészetinek. Amely Szépművészetinek, láttuk, annektálnia kellett a főváros képtárát ötvenháromban, hogy aztán az egész saját magyar anyagából móringolja az ifjú Magyar Nemzeti Galériát ötvenhétben.
Koncepcióban, plánumban és ideológiában nem volt hiány. Sőt mintha csak csupán ebben nem lett volna hiány: közelebb hajolva a történtekhez, az rajzolódik ki, hogy minél fukarabb és ágrólszakadtabb volt egy-egy korszak a magyar múzeumpolitikában, minél kevesebbet akart vagy tudott a közgyűjtemények gyarapodására áldozni, annál több elmélettel és átszervezéssel bonyolította a helyzetet. Aggasztó: a mai költségvetések állapota ismét kedvezhet a koncipiálási termékenységnek. Holott a Károlyi-palota épületén ma is három múzeum osztozik, egy fővárosi és két országos, valamennyi igen fontos osztályokkal.
Mert a Károlyi-palota történetében sem az a szimbolikus, hogy a falai között lakott Jellasics és Haynau, hanem hogy innen hurcolták el Batthyány Lajost. És ha a Fővárosi Képtárat - engedelmet a koincidenciáért - nem sikerült is likvidálni, a megcsonkítással végződő elhurcolásoknak sincsen jó hatásuk. Az csak praktikum és múzeumpolitikai jólneveltség kérdése, hogy valamirevaló közgyűjteményi tárgy nem váltogatja a helyét. Identitászavarban nem szenvedő kultúrákban legalábbis azt szokta meg a publikum, hogy a jeles múzeumi exponátum két-háromszáz éve mindig ugyanott található. Nem beszélve a szellemi átleltározhatatlanság maximájáról. A múzeum, a képtár nem tárgyak, azaz leltári tételek együttese, hanem tárgyi és szellemi értékek eleven és igen érzékeny összeszövődése. Amelyben a tárgyak szellemiséget teremtenek és tartanak életben, a szellem pedig tárgyakat szaporít és tárgyegyütteseket alkot. Még a leglomposabb, még a leggondatlanabb közgyűjteményben is. A tárgyakat és velük a leltárkönyveket lehet tehát akarnok módon áttelepíteni, a szellem általában nem megy a transzporttal. A szellem jobb esetben helyben marad, rosszabb esetben kiszikkad, mert az eleven szövet elpusztul.
Kérdés most már, mennyire volt megfontoltan szellem ellen való az ötvenhármas képtárfelszámolás. A történet még ugyancsak feldolgozatlan, de aligha kétséges, hogy a főváros képtárát végső soron nem néhány megzavarodott szakbürokrata oszlatta fel az ötvenes évek elején. Hanem az önmagát zavartatni nem hagyó általános és erőszakos központosítás. Amely miért éppen itt, az egyébként is túldimenzionált képzőművészeti fronton tűrte volna a többközpontúságot és az árnyalatokat?
Az európai tendenciák szerint az önkormányzati képtárak és a metropolisok kormányozta múzeumok többnyire nem az alternativitás lehetőségei, hanem valóban alternatívok. Magabiztosabb égöv alatt ez szakmai és módszerbeli különbözőséget takar, és ép társadalmakban nem válik politikai (legfeljebb gyűjtéspolitikai) differenciává, de megléte kétségtelen. Amszterdamban az újabb művészetet gyűjtő városi, azaz Stedelijk Museumot eleve azért alapították száz éve, hogy tehermentesítse a művészettörténeti súlyoktól roskadó állami, azaz Rijksmuseumot. A Lenbach-villa is könnyed eleganciával karolta fel a nagy müncheni képtárak helyett a városi képtár modernjeinek gyűjteményét, köztük a Kandinszkijét. A legimpozánsabb példa azonban Párizs Város Múzeuma a nagyszerű modern kiállításaival és kiállítottjaival.
Rögzítendő: a párhuzam távoli és idealista. Az első Székesfővárosi Képtár nem a modernizmus arénája volt, inkább a magyar múlt század erős gyűjteménye. Még egy képtár a Szépművészeti Múzeum mellett - ennél több nem is lehetett. Hiszen ízlésükben és ideológiájukban a mindenkori budapest-fővárosi magisztrátusok, még a politikájuk szerint mérsékelten önállók is, kurzuskövetők voltak; úgy Rottenbiller Lipót óta ritkán bujtogat a forradalmi korszellem a városházán. De a kilencvenben eddig volt kétszer húsz termékeny esztendő. S akár a városháza akaratából, akár a városháza beletörődésével, a hatvanas évtizedre a fővárosi képtáreszme feltámadt és erőre kapott; van harmadik budapesti képtár, a nyolcvanas évekre éppen a harmadik művészettörténész generáció szolgálja.
Jelképes is lehet - végre egy jó szimbólum -, hogy az ötvenes évtized végén, a hatvanas elején éppen az a művészettörténész, Bertalan Vilmos alapít új képtárat Kiscellben, aki negyvenkettőben disszertációt írt a trinitárius templomról és kolostorról. De nincs idő az ellágyulásra: megint nem bertalani kort élünk. A megdöbbentő kiállítóteremmé alakított templom mostanában zavarba ejtően gyakran segédszínház, s az sem tudható, lesz-e költségvetés az égbekiáltóan romos külsejének a restaurálására. Továbbá, hogy újra fölteszik-e a homlokzatra Mathai Szent János restaurált mészkőszobrát.
Mozgó Világ 1993 5. szám - Ról-Ről