Antinagybánya
Barcsay mester nagyon haragudott. - Nézd meg, már megint hova akasztották a képeimet ezek a... - valami rettenetesen goromba és rettenetesen becsmérlő szót keresett a művészettörténész szakma ezúttal főleg nőneműekből feltételezett csoportjára -, ezek a .. .ppipikék! - Botja, ez a barcsaysan erős,szépséges, vastag görbe bot feldúltan cikázott köztem és a Műcsarnok első termének fala között. - Mindig ezt csinálják velem, de elég! Vegyétek tudomásul, hogy kilépek az Európai Iskolából!
Hetvenes éveket írtunk, az Európai Iskola mint ki- és belépésre alkalmas szervezet akkor már harminc éve nem lételett, de a jelenet igen kevéssé volt tébolyodott. Tébolyító az volt, hogy a három évtizede felszámolt Európai Iskolába befogadni és abból művészeket kizárni gyakorlatilag még mindig lehetett. Akárcsak a két fogalom akkor sokfelé és sokszor egybeesni látszott a szentendreiségből. Ez utóbbi nehezebben végrehajtható művelet volt, lévén a Szentendréhez tartozásnak néhány triviális, de kikerülhetetlen ismérve az ottani műterem, az ottani kiállítások, netán az ottani perszonális múzeum - de a művészettörténet-írásnak nem kevésbé leleményes eszköze a nem említés és a mellékes megemlítés. Volt idő, amikor Szentendre művészettörténete csupán néhány évből és néhány névből látszott állni.
Szentendre pótnagybányaként jött létre a húszas években. Az előtagnak itt körülbelül az a jelentésértéke, mint a pótkávéban, ezt a jó művekből rendezett, de hiteles kiállítás nem tudja, nem is akarja leplezni. Nemcsak a korai képek témaválasztása (Nagybányai udvar, Nagybánya, Zazar-part, Nagybányai vázlat sétáló figurával) tanúsítja a nosztalgikus kapaszkodást, hanem a művek erejének, színvonalának trianonos levertsége is. Minden adva van ehhez a festészeti frusztráltsághoz, merthogy Szentendrén a hajdani nagybányai feltételek közül úgyszólván minden hiányzik. Nincsenek nagy, de még férfierejük teljében lévő alapító mesterek, kihívóan új program, amely ellenségeket teremt és győzelemre sarkall, nincs lokális lelkesedés és áldozó mecenatúra, következésképp nincs - ami Nagybánya esetében igen hamar lett - miniszteriális állami támogatás sem. E két utóbbi különösen fájdalmas, mert a Szentendrei Festők Társaságát (a név is a Nagybányai Festők Társaságára emlékezik) megalapító nyolc festő bevallvanem bevallva a művésznyomor és az általános közöny ellen szövetkezik. Nevük, az egyetlen Paizs Goebelét leszámítva, ma már csak a részletezőbb művészettörténetek regisztereiben található meg, műveik a nagybányai neós nemzedék erényeit úgy őrzik, mint a Boldogult úrfikoromban Budapestre optált szepességi figurái, szép megkopottsággal.
A 20. századi magyar művészet Szentendréről nézve - ez a kiállítás címe, és korrekt: ez a művészet - két jelenséget leszámítva - a Művészetmalomból egészen pontosan látszik. Szívszorító ismét szembenézni a ténnyel, hogy az első világháború után induló festőnemzedék milyen eltökélten próbálja erőben tartani a közvetlen elődök, a Nyolcak és az aktivizmus akkorra száműzött, megtagadott és agyoninszinuált művészetét, s hogy mennyire reménytelen vállalkozás ez a forradalmak és ellenforradalmak utáni alacsony légnyomású Kárpát-medencében. És mégis: Gráber Margit csendélete még harminchatban is a Nyolcak, pontosabban a Nyolcak-csoport óvatosabb tagjainak fegyelmével szerkeszt cézanne-os biztonságot talpas tálból és néhány gyümölcsből, míg a Vilma almával című kétarasznyi vászna huszonnyolcban megmár az aktivizmus szenvedélyességével színes és merész szabású. Az avantgárd tartalékba vonását és a nemzetközi érdeklődés természetellenes elfűződését Szentendre felől is nyomon követhetik mind az ebben sajnálatosan érthetetlen árulást gyanítók, mind a két háború közötti magyar sajátosságokra büszke interpretálók. Szép visszavonulás: a kiállítás talán legszebb részlete az az első emeleti végfal, amelyre három vedutát komponált a rendezés. Vörös Géza Szentendrei részletén tüzelnek nemcsak a vörösek, hanem a zöldek és a sötétkékek is a tündöklő tetőház-domborzat szerkezetben. Ilosvai Varga Viharos szentendrei utcáján nem a felhők, hanem a szintkülönbségek és az épületek torlódnak ragyogóan változatos plasztikai rendben, míg Czimra Gyula síkba lapítja és háttérbe tolja ugyanezeket a féltetőket, nagykapukat és oromfalakat síkba lapítja és életre ébreszti finom, fájvirág színeivel és aprózó ecsetvonásaival.
Szentendre a harmincas évtizedre ugyanis benépesül. A sokféle és sokfelől érkező festészetet
megkísérli majd egységesnek látni emberöltő múltán egy művészettörténészi elképzelés, belekerítve ebbe a Vajda-Korniss-kört is, de a szentendrei stílusról értekezni enélkül is kilátástalan. Túlságosan jó a helyiérdekű és a hajóközlekedés Budapestről, túlságosan olcsók a kivehető hónapos szobák, és túlságosan vonzó a kisváros mint motívum és inspiráló közeg ahhoz, hogy ne festőgenerációk, festőtörekvések és festőegyéniségek sokasága dolgozzon itt egyszerre és egymástól függetlenül. A kiállítás tanúsága szerint: termékenyen. A művésztelep színesnek is, szerkezetesnek is szelíden megmaradó Ilosvai Varga Istvánja és mesés-fájdalmas Paizs Goebel Jenője mellé ki-kijön néha a konstruktív etikához és esztétikához megenyhülve is hű Kmetty János, jön majd a harmincas években először Czóbel Béla, sőt jön a művésznyomor elől menekülve a hatvannégyévesen is indulatos Tornyai János. És itt él, úgyszólván a kezdetektől Barcsay Jenő. Ez a névsor már önmagában is hiú vállalkozásnak nyilvánít minden szellemi egységet kutató igyekezetet. Szentendre részint szerény otthon (a művésztelepi keveseknek), részint szezonális munkahely, harmadrészt alkalmi szakmai túrák célpontja a sokaknak, ez a történeti tény. Ami - nagyon sok kisebb istenség jól válogatott művének köszönhetően - igényesen sokszínű kiállításban dokumentáltatik.
Két alkotórésze nem dokumentáltatik az elmúlt század magyar piktúrájának, az egyik történelmi okok miatt, a másik tapintatból. A posztnagybányaiak különútját, ezt a logikailag lehetetlen, festői teljességében oly tökéletes produktumot Szentendre nem tudja felmutatni; egyelőre kiderítetlen okok miatt Szőnyinek, Bernáthnak, Berénynek még az udvartartása sem fordult meg a városban. Azt a családi takargatnivalót pedig, hogy a telepiek egy része később római ösztöndíjra váltotta a félnyomort, hogy az alapító nyolc közül legalább négyen beálltak római iskolásnak, nem kívánja Jeges Ernő és társai ekkori munkáival megünnepelni a kiállítás. Talán igaza van; az élmény szempontjából mindenképpen, a művészettörténeti következményeket ismerve feltétlenül, a művészettörténeti következményekkel járó Vajda, Korniss, majd körük nagyjából ugyanebben az időben jelenik meg Szentendre és a század magyar művészetének horizontján.
Végképp ellehetetlenítve most már minden Nagybánya-analógiát. Szentendre ugyanis valójában nem azokban a deficitekben különbözik az ihlető példaképtől, amelyek fentebb elősoroltattak az alapításával kapcsolatban, hanem abban a többletben, amely jóval az alapítás után mutatható ki. A Vajda-Korniss kör megjelenésével előáll a kontinuitásnak-diszkontinuitásnak az a termékeny feltétele, amely Nagybányán a két világháború között végig hiányzott. Meg kellene vizsgálni, hogy a forradalmak és diktált béke után mikor és miért alakult úgy, hogy a romániai magyar képzőművészet azonos lett az óvatos konzervativizmussal (Dési Hubert a jelenség már 1937-ben foglalkoztatta), hogy miért volt ez a magyar képzőművészet évtizedekig vidékiesebb, mint a romániai román képzőművészet. Mindegy: Szentendrén Vajdáékkal megjelent az az új generáció, amely új értelmezéssel gazdagította Szentendre, majd a század egész hazai művészetének fogalmát. Hogy már most volt idő, amikor a magyar művészettörténet-írás legjobbjai vagy legjobbjainak túlnyomó része Szentendrét egészében a Vajda-körrel és a Vajda-kör utóéletével azonosította, az magyarázható volt, de nem volt helyeselhető. Nem volt megmagyarázható a józanul gondolkodó kortársak sem értették, hogy a hatvanas évek művészetpolitikai és közízlésbeli tágulása idején miért maradt művészettörténeti dugáru Vajda patkóasztalos csendéletének törékeny fájdalma, az ikonos önarckép szelíd-komoly megváltása, az Óriás tájmaszk hatalmas instabilitása. És nem volt célravezető, ahogyan ezt a bornírt méltánytalanságot a történetírás megpróbálta enyhíteni.
Vajda háború előtti tanítványaival, háború utáni programos követőivel a szocialista realizmus évtizede kíméletlenül elbánt, a hatvanas évek közepével kezdődő korszak pedig méltatlanul következetlenül bánt. Az utóbbi a volt tanítványok és a volt európai iskolások egy részét lassan megtűrte, sőt pártfogolta, másokat - a legérthetetlenebbül: Kornisst - öncsonkítóan mellőzte. A szakirodalom tehát kötelességének érezte nemcsak a méltányosság-, hanem az elégtételadást is. Minthogy azonban az elégtétel mértékét az elhallgatott, elnyomott, elmellőzött művészek érzelmei szabták meg, s nem a történetkritikai objektivitás, ez is személyekre szabott lett, mint a művészetpolitika, és a személyekre szabott igazságtétel nem tett jót a művészetnek, a mellőzöttek művészetének sem. Kisebb, helyrehozhatóbb baj, hogy még napjainkban, emberöltővel az események után is megnyílhatott Európai Iskola-kiállítás Barcsay nélkül e hazában. De egyszer majd eljön talán az a lehiggadt korszak is, amely felfedezi, hogy Korniss mégiscsak korai Tücsöklakodalma mégiscsak a mirói piktúra meghonosítását jelenti a magyar festészetben a fenséges, világraszóló, megrendítő és vidám Korniss-remek, a Triptichon alatt egy emelettel.
A kiállítás végre teljes és színpompás Szentendrét lát, ez erénye, de nehezen is tehetne egyebet. A hetvenes-nyolcva- 11- nas évek máig tartó kirajzása után, amikor egy újabb művésztelep felépítése, majd sok egyéni megtelepedés, generációk, majd újabb generációk érkezése dúlta szét az egységes stílus illúzióját, a történészi józanságnak nincsen választása. Szentendrei művészet az, amit Szentendrén alkotnak. Ebbe a lapos igazságba beleillik, hogy Deim egy bizonyos hagyományt, a Vajda-Barcsay fedezetét tudta méltó módon kamatoztatni, de beleillik a Vajda Lajos-kör generációjának mindenféle illeszkedést rühellő ambíciója is. Bukta Kukoricamorzsolója az álobjekt álszobor fenyegetésével és iróniájával, a Marosvásárhelyről áttelepült Elekes Károly Függőkertje az álnok szürrealitásával.
Mondhatnánk, hogy az utóbbiak, a Marosvásárhelyi Műhely tagjainak ideérkezése közt zárt a kezdetek Nagybányára való vágyakozásával. Mondhatnánk, de a széplelkűség vétkén kívül abba a tudatlanságba is beleesnénk, amely Románia-Románia alapon folyvást összemossa manapság Erdélyt a Partiummal. Helyette mégiscsak kiállításismertető lenne ez a néhány bekezdés - hívjuk fel a figyelmet Barcsay legalább két hatalmas művének, az egyaránt arasznyi Monumentális kép II.nek és a Sárga templom kereszttel címűnek a láthatására a csupán szentendrei közgyűjteményekből megrendezett kiállításon.
A 20. századi magyar művészet Szentendréről nézve. Művészetmalom, Szentendre, 2002. november 16. - 2003. március 30.
Mozgó Világ 2003.3. szám