A VÍVÓDÓ ÖNARCKÉPEI - Kondor Béla grafikai kiállításáról
Szaporodnak Pesten a „magán kiállítások”, és jól teszik a társadalmi szervezetek, ha szaporítják számukat. A ma még többnyire kapkodó programú „minigalériák” idővel valóban enyhíthetik a nyilvános kiállítótermek hiányát, igazi események színhelyévé válhatnak. Ügy, mint most az V. kerületi Hazafias Népfront a József nádor téren, ahol egyik legtehetségesebb és legtöbb vitát kiváltó művészünk, Kondor Béla mutat be grafikáiból.
Sokszor, sokan bírálták már Kondor művészetét, s legtöbbször egyoldalú drámaisággal. túlzott tragédialátással vádolták; azt kárhoztatták, hogy csak az élet árnyékos, sőt sötét részét látja és láttatja. Ez a szemléleti kifogás ilyen formában sosem volt elég meggyőző. Hiszen nincs-e oka napjaink művészének a dráma ábrázolására, nem kötelessége-e a ma művészetének, hogy ráérezzen küszködő korunk meglevő tragédiáira? Ezeket észrevenni mindig emberibb, etikusabb, művészhez méltóbb magatartás volt, mint az elvont formagyártók vagy a harmatos idillfestők lényegtelen mellébeszélése. A kérdés csupán az: mit tud, mit akar elmondani a művész tragédiák tükrözésével. Kondorról szólván, régebben egyértelmű volt erre a válasz: az akkori feleletet ezen a tömör, nívós kiállításon a Kísértés című grafika képviseli. A stílusában is inkább elődeire emlékeztető lapon gombolyaggá zsúfolódó, tiszta arcélű, klasszikus homlokú emberek csoportja képviseli finom remegésével a kísértő rontás tárgyát. Túl finom, túlságosan védtelen remegéssel az ellenoldal erőteljes grafikai megfogalmazásához képest, s így a végső benyomás nem is lehet vitás, a mesteri eszközökkel megfogalmazott gondolat egyértelmű: a megkísértettek el fognak bukni, menthetetlenül és kissé szánalmasan.
Ezzel a kiábrándító, egy kissé minden küzdelem végét reménytelennek látó, belenyugvásra késztető, s önmaga pesszimizmusa ellen is mefisztói gúnnyal védekező megroppant szemlélettel valóban lehet vitatkozni, lehetett vitatkozni Kondor mindig kitűnő színvonalú művei láttán. Hasonlít ez a mély, művészi szuggesztió ahhoz a reménytelen, világmegvető, keserű konoksággal magába forduló filozófiához, amelyet tételesén az egzisztencializmus fogalmaz meg leginkább.
Hasonlít hozzá, de nem azonos vele, mert az igazi képzőművészet soha nem bölcseleti tézisek egyszerű illusztrációja, s Kondor érett, szuverén képzőművész. Legjellemzőbb példánk erre a most bemutatott Valaki önarcképe című sorozat, amely a kiállítás igazi meglepetése, s Kondor művészetének tartalmi, formai eredményeiben egyaránt új, egyszersmind jelentős állomása. A Valaki önarcképe Kondor önarcképe. Nem hasonlító vonásaiban, szellemi mimézisében önarckép: egy hányódó és érzékeny intellektus portréja a vívódás, a tragédiaérzet különböző fokozatai között A VII. és VIII. számmal jelzett lap inkább csak groteszk-tragikus portré, némi öngúnnyal és nagy elhivatottságérzéssel; tartalmában, hangvételében talán nem más, mint amit a küldetést vállaló művészek magukról mindig alkottak Rembrand önportréi és Michelangelo szonettjei óta.
Az V-tel jelzett darab megnyugtató, uralkodó mezőjével, tört ablakaival és felszabdaltan torlódó síkjaival már a kiábrándulástól távoli, felelősséggel érzett dráma feszes, tiszta jelképe, de a tragédiaérzet a III. számú grafikán fokozódik teljessé és döbbenetessé. Minden rendezett formát — arcot, kezet — felszív a heves árnyalatú háttér, s a kompozíción egyetlen, zuhanó és szívre ütő motívum uralkodik, a súlyos bukás alaktalan, de nagyon érzékelhető szimbóluma. Ezután teljesedik be a félelem, a rezignáció és a kétségbeesés néhány alkotáson. A Valaki önarcképe IX. megbillent egyensúlyának, hajszolt, kifelé néző csontvárys arcának ernyedtsége, s ellentéte, a határozott, kérlelhetetlenül karmos ujjak dekoratív diadala megint csak egyértelmű. A megtiport fájdalom, a kiábrándult kétségbeesés kap itt ismét formát.
Ez lenne hát megint Kondor meg-megújuló művészetének végső szava? Ha így van, folytatnunk kell a szellemi vitát az irracionális és kiábrándult életbölcselettel. "Egy olyan gondolati-érzelmi komplexummal, amely — minthogy avatott, kitűnő művészet hirdeti — erős és nehéz ellenfél lehet. Olyan erős, hogy legyőzni, meggyőzni csak akkor tudjuk, ha elsősorban ideológiai lényegét támadjuk szellemi vitákban, s nem képviselőjének egzisztenciális és művészi érvényesülését a gyakorlati életben. Voltak már ilyen ellenfeleink, volt már ilyen vitánk filmművészetben, irodalomban eddig is. Meg kell hát tanulnunk a demokratikus polémia nehéz, de egyetlen eredményt ígérő módszerét az érettségük, tartalmi és művészi súlyuk miatt jelentős kortárs-műalkotásokkal szemben.
Kondor grafikái gyakran ilyenek. A kiábrándultság szívszorító és reménytelen hangjai most is letagadhatatlanok. De vitathatatlan az is, hogy néhány új lap letisztuló, katartikusan felemelő drámaiságot szuggerál inkább. A Plakát ugyancsak higgadt, fehér síkján összetörten rendeződő, de értelmes. szép rendbe rendeződő portréelemek, a Köd gyermeki rózsaszínekbe. derűs sárgákba oldódó, szürke zűrzavara már nem diadalmas elembertelenedésről, megtört, de megmaradt humánumról szól. Lehet, hogy a vívódás önarcképei után egy végre megvívott és megnyert harc következik?
Örülnénk, ha így volna.
Népszabadság, 1968. január 21.