A peremekről

Van magas perem, kettős perem, gyöngysoros, feliratos, arabeszkes - ki figyel a szakértőkön kívül az érmek szélére? A karima nemcsak az ábrázolást védi a kopástól, az érem pereme valamikor magát a nemesfém korongot védte a csonkítástól: ha nem reszelték le, a körirat vaskos latin átkokat szórt a hamisítókra a reneszánsz korában. Az antikvitástól az újkorig a peremek csaknem mind félretaposottak voltak, a klasszicizmusban metszően pontosak, a huszadik században eltűntek - finom, exkluzív alkalom az éremszélekre is figyelni a Nemzeti Galéria nagy kiállításán. A peremeket általában nem nézzük, jobb esetben is csak látjuk, de ettől még nagy, elképesztő plasztikai esemény egy szigorú ritmusú, erős abroncs vagy annak a szétnyomott hiánya a szabálytalan hullámzásokkal teli féltenyérnyi domborművön.

Mindazonáltal semmi szimbolizmus: a magyar nagyművészetek e századi históriája nem olyan gazdag, a modern magyar éremművészet pedig korántsem elég marginális ahhoz, hogy ezt a perem-párhuzamot hosszabb tartamra megengedhetnénk magunknak. A grand art felől közelítve: ami a modem magyar éremművészet első kiállításán látható, az nem az életművek pereme, az igen gyakran maga az életmű. Vígh Tamásnak legalább négy-öt elkészült, de materiálisan soha el nem készített nagyplasztikája rejlik az éremművészetében, Ferenczy Béninek csaknem a teljes monumentális munkássága. Köztudott, hogy minden ambíció, alkotóerő és közösségi érvényű gondolat, amely az utóbbi fél évszázadban Magyarországon nem kerülhetett a helyére, köztérre, rendre a kisplasztika formái között őrizte meg magát. Kiss Nagy András hamar felhagyott a nagyléptékű kompozíciókkal, Borsos Miklósról sosem tudjuk már meg, hogy az elragadtatott híveinek van-e igazuk, akik a mellőzésével, vagy a kritizálóinak, akik a kismesteri korlátáival magyarázzák a kismester voltát. Az egész história tele van ilyen kényelmetlen, ostobán megválaszolatlan kérdésekkel; Csíkszentmihályi Róbert aztán már alig-alig próbálta, Asszonyi Tamás pedig jó huszonöt éve már meg sem próbálta feszegetni a kamaraműfaji kereteket.

Rendkívülit teljesített az újabb magyar éremművészet, szerencsére megtakaríthatjuk magunknak a fantomművészettörténet írását, az el nem készült művek méltatását. A kétes kimenetelű vizsgálódást nyomasztóan nagy fikciókra kellene kiterjesztenünk. A két világháború közötti évtizedekből Beck Ö. Fülöp munkássága, aztán megint csak Ferenczy Béni férfikorának szobrászata veti meg a sarkát a kisplasztikában, de még a vegyes sorsú és vegyes képességű római iskolás generációk, az akkori kurzus maga nevelte professzionistái is többször mintáztak a munkaasztalon, mint a forgatható szoborállványon. Nem egyetlen rendszer kiváltsága volt mifelénk a megrendelői rövidlátás, a művészetpolitikai korlátoltság, az intézmények és közösségek nevében elkövetett privát aktus. Egymást követő államformák, kormányok és ideológiák gondoskodtak róla, hogy a magyar szobrászat legnagyobb mesterei csaknem vagy teljesen kimaradjanak a monumentális plasztika történetéből. Igaz, a biztos kezű melléfogás fedezete mindig a nyomorúságos gazdasági állapot vagy annak a tudata volt. A csonkaországélmény, az újjáépítés-dac éppoly kevéssé kedvez a fölényes, a generózus szobrászatpolitikának, mint az ökonómiai és ideológiai autarkia összeszorított fogsora.

A humanista magyar nagyszobrászat sosem kellett a kurzusoknak, tehát más műformák felé fordult - ez csak a felületen elegendő históriai magyarázat arra, hogy a magát mentő magyar kisplasztika, s benne az éremművészet hatalmasat alkotott. A finom szellemi folyamatok nem ilyen kezdetleges mechanizmusra járnak, szerencsére. Felelősségét tudó megbízás híján, felszabadító mecenatúra híján, pénz híján a monumentális feladatokra hivatott magyar szobrász kénytelen önmaga megrendelőjévé válni, és a saját maga alakította művészetgazdasági kondícióknak megfelelő műformákhoz fordulni - ez logikusnak tetszik. Csak éppen képtelen kielégítő magyarázattal szolgálni Kiss Nagy szárnyalóan végtelen, már-már festőinek tetsző plasztikai távlataihoz a hatvanas évek elején, még inkább Ferenczy Béni zengő éremművészetéhez a harmincas évek Moszkvájának és Budapestjének hányatott magányában. S minthogy ez a két példa elvitathatatlanul méltányos voltában is önkényes - már Ferenczy körül is imponáló csoportkép alakult, nem beszélve a hatvanas-hetvenes évek mestergenerációjáról -, tovább kell keresnünk a magyarázatot.

Magánmegrendelőben, polgár-mecénásban mint anyagi, de akár csak mint erkölcsi-közösségi inspirálóban Magyarországon ne reménykedjünk. Pedig az emlékéremnek, ennek a kisléptékű reprezentatív művészetnek az európai szociológiatörténete tele van apró ügyeskedésekkel is. Felületes emlékezetünk hajlamos az újkori fejezetet is uralkodókhoz kötni, ha nem császárokhoz, legalább itáliai városállamok despotáihoz, német választófejedelmekhez, dinasztikus főhercegekhez. Csakhogy a reneszánsz óta köztudottan ott menetel mögöttük a polgárság, és soraiban a sznob-polgár, a parvenü-polgár, hamarosan a fezőr-polgár is. A városok visszafoglalására vert emlékérmek, a majoreszkó, netán trónörökös születésére kibocsátott emlékérmek, a nagy feudális örökhagyók emlékére készített érmek között ott tülekedik előre a patríciusé, a városi jómódúé és az udvari tisztviselőé. Azoké, akik nem azért veretnek és mintáztatnak emlékérmet, mert fontosak és hatalmasok, hanem azért, mert épp a saját érem teremtette kis ön-apoteózis révén szeretnének fontosnak és hatalmasnak látszani. Ferdinánd császár titkára, akit Georg von Loxannak hívtak, a feljegyzések szerint tíz olyan emlékérmet tudott ajándékba küldeni, amely őt magát és a feleségét ábrázolta.

Mi azonban 1896 és 1975 között, ebben a kiállítás kimetszette nyolcvan évben a felkapaszkodást is jó, ha azelső világháborúig ismerjük. Sosem készült ugyan alapos szociológiai felmérés arról, hogy az alapítások korától (Gründerzeit) - amely a modem magyar éremplasztika első termékeny korszaka is - kik voltak az érmek megrendelői és az előlapok ábrázoltjai, de a felületi jelek szerint akkor volt utoljára aktív néhány ilyen önmenedzselő. A két háború között Ferenczy Béni kortárs-érmeinek már Bartók a hőse, Wilde, a művészettörténész és Pogány Kálmánné, a művészettörténész-feleség, az ötvenes években megint csak művészettörténészek, a Borsos Miklóséinak meg ugyanekkor Ferenczy Béni, Egry, Medgyessy és Bernáth. Ami nemcsak nagyszerű szellembarátságokat bizonyít, hanem azt is, hogy az érem civil megrendelő és művész, polgár megbízó és megbízott ügyéből végképp egy kis elitértelmiségi Parnasszus meghitt dolgává lett.

Ezt bizonyítja a művek mélye is. Építészek, Ady, festők, sőt zenészek, nemcsak a figurák, hanem az oly kevéssé vizuális és oly kevéssé plasztikus életművek is hitelesen bronzban megidézve: a független éremművészet intellektualizálódik és elitizálódik, anélkül, hogy spekulatívvá vagy kirekesztőén ezoterikussá válna.

Illetve, a képlet bonyolultabb. Amikor Ferenczy Béni előlapjain, a világi hatalmasok és csinált-hatalmasok addigi helyén megjelennek a művészettörténet halott óriásai, a hátlapokon pedig a konvencionális vagy erőlködő szimbólumoknak fenntartott helyet Greco hűvös izzása, Tiziano színlobogása és Tintoretto nyájas hatalmassága tölti ki - sajátos módon egyszerre történik valami arisztokratikus és valami nagyon demokratikus. Demokratikus, mert a műalkotás tárgyává a konvencionális társadalmat reprezentáló, zárt szimbólumrendszer helyett az egyetemes kultúra bárki számára hozzáférhető, nagy teljesítményei és ismert protagonistái válnak. És nagyon arisztokratikus, mert a magas szellemiségnek ezt a demokráciáját csak kiválóan kulturált individuumok - nem egyszerűen műveltek, olvasottak, vagy műtörténetben járatosak, hanem felszabadult intellektusok - tudják valóban élvezni is. Az éremművészet tehát, amelyet sorsára hagyott a társadalom, most függetleníti magát.

Ez azt jelenti, hogy mindent elölről kell kezdenie. A modern és európai és polgári kultúrákban a reprezentatív éremnek nem volt egyéb dolga évszázadokon át, mint hogy magáévá tegyen és életben tartson egy reprezentálandó és reprezentálható erkölcsi-esztétikai értékrendet. Ez a józan kölcsönhatás szervesen alakította az önmagának megfelelő, egységes embléma- és szimbólumrendszert is. Az új magyar éremművészetnek azonban magának kellett megteremtenie - úgyszólván előlegeznie - azt az etikai-plasztikai értékközeget is, amelyet aztán újra és újra, művenként kellett elfogadtatnia a maga közösségével. Ez a közösség persze eleve nem lehetett nagy, és szükségszerűen nem lehetett abszolút nyitott. A magyar éremnek előre kellett menekülnie az igényességbe.

Mindez a harmincas években éppen idejében következik be ahhoz, hogy ez a barátságos parnasszizmus majd megvédhesse a műágat a következő korszakok trivializáló légkörétől. Ha az ötvenes évek magyar éremművészete értékeket őrzött és pozíciókat védett, a hatvanas-hetveneseké biztos pozíciókból indított csendes, hatásos, új offenzívákat. Stílusjegyek felől közelítve: kínál valami gyönyörködtető elégtételt az, ahogyan az ötvenes évtizedben Ferenczy, Borsos és tanítványaik egy zavarosan meghirdetett, de annál erőszakosabban követelt pszeudo-realizmussal szemben érmeiken felmutatták az élettel és humánummal teli modern realizmust. A következő korszakban pedig már ugyanezek a tanítványok - egy még újabb generáció szövetségében - az akkor éppen alig tűrt modernizmus vívmányait tudták szuverén módon és zavartalan helyzetben a maguk hasznára fordítani. Az új magyar művészet eddigi legutolsó emancipációs küzdelmeinek legbiztonságosabb terepe a most újra látható éremművészet volt. Amelyen - a műág karakteréből és a már megismert magatartásformákból ez egyaránt következik - nem taktikai, hanem stratégiai győzelmek születtek. A kor művészetpolitikai csetepatéi izgulékonyabb műágak és művek körül szikráztak, nem az éremplasztika ügyében törtek ki, de az új, a független értékek sem a nagyszobrászatba, hanem a kisplasztikába és az éremművészetbe eresztettek gyökeret.

Többnyire ugyanazok az értékek, amelyeknek a köztérre szánva el kellett vetélniük. Innen magyarázhatók Vígh Tamás ismétlődő nagyszobrászati kudarcai és éremművészetének mesterrangja, amelyek nem automatikusan következnek egymásból, de amely megfelelések történetileg jóval előbb kialakulnak. Valamikor akkortájt, amikor a művész a húszas évek második felében megszületik.

Mozgó Világ, 1993 / 7. szám • -RÓL, -RŐL