VARGA IMRE NEKROLÓGJA

2019/12/25

2019. december 9-én, életének 97. évében

elhunyt Varga Imre, a Nemzet Művésze.

  

 

 

Nagyon mélyről indult. A magyar művészethistória ismer juhászbojtárból lett költőket és csikósból lett szobrászokat, de mindezekhez képest is abszurd a megtett út nagysága az ezerkilencszáz-ötvenes főiskolai felvételiig. Családja földbirtokos-gyanús, maga repülőtiszt a világháborúban, Signum Laudisa később majd a saját múzeumában kerül üveg alá, egyelőre az orosztanár ilyen feladatokat ad a főiskolán: „Varga Imre pedig azt fordítsa le, hogy harcoltam a felszabadító Vörös Hadsereg ellen.”

          Így történt. Ehhez képest ötvenhatban kitüntetéssel végez, diplomamunkáját, a Magvetőt életnagyságúnál némileg nagyobb léptékben hamarosan felállítják a budapesti mezőgazdasági kiállítás területén. Az alumíniumfigurával a harminchárom éves, megkésve pályakezdő remekel, nem megközelíti, hanem máris megvalósítja azt a klasszicitást, amelyet a patrónus, majd jóbarát Pátzay éltet a legjobb műveiben.

 

         És amelyet szinte azonnal meghalad a pályakezdő Varga. Ülő, fekvő nőszobrai nyersebbek, gondolkodó, fekvő fiúi szerkezetesebbek ebben az ülő-fekvő nőket, meg gondolkodó, fekvő fiúkat éppen túltermelő periódusban, az igazi áttörés, egyszersmind a hírnév – minden irányú hírnév – megteremtője azonban a Prométheusz lesz hatvanötben, a X. Magyar Képzőművészeti Kiállításon.

 

        A krómacélból hegesztet Prométheusz a tapintatlan varrataival, a felsebzett acéllemez-felületei alól kilátszó vashuzal-inaival és cső-ereivel nemcsak pátoszos emlékműve a mitológiai teljesítménynek, a hatalmas áldozatnak, hanem, bizony, nem is nagyon titkoltan, groteszkgyanús is. Ha nem tűznyelő artista is, amint egyik jószándékú kritikusa látni vélte, a felemelt lángcsóvában van némi sportolói-atlétagyőztesi mellékíz a kétségkívül éles, szabálytalanra szabdalt lángelemek fenyegetése ellenére, és maga a domborított-hegesztett, belül üres lemeztest is hordoz némi kétséget-kettősséget a megszokott tömör kő és a súlyos bronz emlékművekhez képest.

 

        Varga ekkorra, a hatvanas évek közepére már a sajátjaként dolgozik a század úgyszólván valamennyi forma- és gondolatrendjével. Nem feledhetjük, hogy általában is a hatvanas évtized eleje-közepe az az időpont, amikor a szocreálon felnőtt magyar művész-évjáratok kezdik felfedezni mindazt, amit a számukra korábban elzárt egyetemes művészettörténet megteremtett.

 

        A próbálkozások, legalábbis az első időkben, túlnyomó részt kapkodóak, szükségszerűen féleredmények. Nem úgy Varga esetében, aki pedig legalább négy irányban terjeszti ki a területét az ötvenkilenccel kezdődő évtizedben. Zenét hallgató nője a nyersebbé vált klasszicizmust (1959), a fehérvári alumínium gyárban készült Beszélgetőkje a kezessé vált konstruktivizmust (1967), a Prométheusz ambivalenciája akárhogy is, a szürrealitást próbálná ki (1965), és ehhez jönne a Radnóti, a Professzor az éppen feltörő pop art felfedezésével (1969).

 

 

        A feltételes módot pedig az indokolja, hogy Varga valójában nemcsak megismeri és kipróbálja, hanem azonnal érvényes, egyéni és hiteles művekké teljesíti is ki a hajdani és vadonatúj izmusokat. Csak a pop art hatásnál maradva: bronz Radnótija éppoly „megszólalásig” hiteles a fakorlátnál, mint Duane Hanson poliészter figurái a szupermarketben, és Professzora nem kevésbé valósághű az asztalnál, mint Georges Segal gipszöntvényei az étteremsarokban.

 

         A különbség nem az anyagban, hanem a végeredményben van. Varga Imre látszólag natúrahű hősei úgy viselnek ormótlanná kopott bakancsot, úgy támaszkodnak a pőrén biedermeier gyertyatartó mellett, hogy a natúrahűség mártír magyar költősorsot és mostoha körülmények ellenében eredményes magyar professzoréletművet testesít meg.

          Köztéri szobrászata ezzel a bravúros – mert valóban bravúros – közvetlenségével példátlanul népszerű lett a klasszicizmuson, de inkább naturális klasszicizmuson felnőtt országban. S minthogy ötleteit a zászlórúdtól lefelé lépegető Lenintől a jancsikályhás kietlenségben megdermedő Derkovitsig elementáris közvetlenséggel és plasztikai mesterbiztonsággal valósította meg, vélhetnénk, hogy hasonlíthatatlanul sikeres tevékenységét a gyakorlati művészetpolitika is értéssel fogadta. Ezzel szemben

Károlyinak a kisplasztikai változatban még törött, lesújtó gótikus ívét a hivatal szimmetrikussá ünnepélyesítette a parlament tövében, a Partizán falba lapuló bronza körül a korabeli felkoncoltatik-hirdetményeket az egyébként is megalomán pillérekről eltüntette Újpesten , és a hasadt fakorlát, amelynek a törékeny bronz Radnóti Mohácson még nekitámaszkodik, szégyenszemre mindmáig hegesztett krómacél pesti változatában a Nagymező utcában.

 

 

        Később, a rákövetkező esztendőkben, igaz, Varga tekintélye már akkora kül- és belföldön, hogy a jelek szerint úgy és azt dolgozik, ahogy és amit akar. De a megelőző hosszú évtizedek bornírt hivatali intervenciói, torz módon, önmagukban is képesek jelezni, hogy Varga Imre hatása példátlan a magyar köztéri plasztikára és az erről való közgondolkodásra.

 

 

 Varga Imre: Derkovits, 1970. Bronz, 230 cm. Itt: kiállítva a makói József Attila Múzeumban, 1983. Fotó: MarosKult

 

 

       Varga Imre: Lenin, 1974. Bronz, 220 cm. Egykor: Mohács; lebontották. Fotó: Köztérkép

 

       Varga Imre: Hazatérés – Krúdy Gyula, 2003. Nyíregyháza. Fotó: Derzsi Elekes Andor

 

Megjelent:

https://ujnepszabadsag.wordpress.com/2019/12/26/varga-imre-nekrologja/

és

https://olvassbele.com/2019/12/26/varga-imrere-emlekezve/

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

December 25, 2019

December 10, 2019

November 27, 2019

November 13, 2019

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com