FESTŐI REALIZMUS

Jelképnek – noha aligha annak szánták – ott a bejáratnál az A kis párizsi. A svájciból lett német von Keller kislányfigurája, amely a hatalmas piros szalagjával, a habosra festett fehér ruhájával, a gyermeknyugalmával többszörösen képviseli az új állandó kiállítás ismérveit.

Az, hogy egy müncheni művész csaknem nyitja a Magyar Nemzeti Galéria realizmus-gyűjteményét, csupán egy újdonság. Van még kortárs külföldi festő a mostani válogatásban, lehetne több is, ha meggondoljuk, hogy a kor magyar szereplői mennyit, kiktől tanultak Münchenben, Düsseldorfban, Párizsban, s hogy a két főszereplő, Munkácsy és Paál László mennyi ideig dolgozott Franciaországban.

A kihagyhatatlan, ámde eddig figyelemre alig méltatott külföldi kapcsolatoknál is fontosabb a szabadabb tematikai értelmezés. A kis párizsi csak áll, néz lefelé, nem cselekszik, és még kevésbé szenved elnyomást, vagy gyűjt osztályöntudatot. Ez újdonság. Lássuk be, a realizmust évtizedeken át nem tudtuk elképzelni a kritikai jelző nélkül, a szószerkezet kötelező volt. Feledésbe merült, hogy Courbet birkózói csak birkóznak, hogy Millet kalászszedői csupán lehajolnak a tarlón, minden lázadás és lázítás nélkül, és hogy még a jelzőt legjobban megszolgáló orosz peredvizsnyikeknél is előfordul, hogy Siskin medvebocsai csak úgy hintáznak a kidőlt fákon.

Ilyen alapon kerültek be most – joggal – Munkácsy mindig elmarasztalt szalonképei a realizmus fogalomkörébe. Hiszen, ha előítélet nélkül nézzük, az Az agár nem más, mint egy bizonyos osztály életéből vett valósághű életkép, és a Délutáni látogatáson is társasági realitással tölt teát, fogja fel ruháját a nőfigura.

Nem olyan távol Munkácsy szociális érdeklődésű vásznaitól. Mert rögtön az első terem elősorolja a Siralomházat is, a Zálogházat is, de nem kell hozzá stíluskritikus szem, hogy fölfedezzük a korántsem anyagszerű, ám annál hevesebb fehéreket az asztalterítőn és az elítélt ingjén, vagy azt a pazar foltfestői változatosságot, amelyet a szivarozó zálogházi ügyfél visel a köpenyén.

Beljebb haladva sincsen több feszesség. Ha nem volna ott az utolsó teremben Vaszary Ünneplők című súlyos képe mint ellenpélda, akkor is látnunk kellene ennek a realizmusnak (ezeknek a realizmusoknak) az oldottságát. A később szabadságával, hogy ne mondjuk, szabadosságával kiváló mester szegényember-festő korszakában olyan hajlott, fekete parasztasszonyokat, száj körüli ráncokat és görcsös öreg kezeket festett, amilyennek a realizmust általánosságban ismerjük. Ehhez képest már Tornyai műtermi Menyecskéje is kihívás a piros ruhaszegélyével, a színes hátterével, s kivált az Bihari Sándor Dinnyeevője a maga napsütötte, kacagó plein air-jével.

A menyecske illegeti magát a tükör előtt, a fiú egy késhegyre szúrt falatot bekapni készül, a hétköznapi, reális szemlélet – szituáció, embertípus, mozdulat – minden pittoreszk érték mellett érvényesül. Akárcsak szegénység és óvó szeretet Fényes Adolf Anya című képén, amelyen kemény plaszticitás helyett barnásfekete, zaklatottan festett foltok és elmosódott mezítláb sűríti a drámát, vagy Rudnay Hímző nőjén, amelyen meszesen fehér fejkendőfelületek teszik teljessé az elmélyült arc és elmélyült munka komolyságát.

Kihívóan fogalmazva: mintha arccal az impresszionizmus felé fordulna ez a sokrétegű itthoni realizmus. Hogy valóban így van-e errefelé, nem csak Magyarországon, hanem

Kelet-Közép-Európában is, ahogyan innen látszik, azt csak egy nagy nemzetközi kiállítás tudná

cáfolni vagy megerősíteni. De az tény, hogy az egykor egyaránt, de különbözőképpen valóságábrázolásra törekvő két vonulat jobban záródik, mint a példát adó Franciaországban.

Ha nem volna eléggé meggondolkodtató a figurális jelenetek festői szabadsága, bizonyosan demonstrálnak a korszak kiváló tájképei. Munkácsy Poros útja, amely, meglehet, a későromantikát szűri át, de átszűri az impresszionista sikerekkel egy időben, meg Fasora, amely szétteríti a felszabadult plein airt megvesztegetően szabályos formájú épületei elé. Mednyánszky csodát művel a szinte romantikából kibomló, mintegy-impresszionizmusával, és Paál László erdő mélyi kék inges figurájával igazolja a kiállításcímet és a koncepciót: ez nem egyféle, zömök-zárt stíluskategória; változatai révén lehet hitelesen bemutatni a magyar realizmust.

Munkácsy Mihály: Poros út I., 1874

Fényes Adolf: Anya, 1901

Változatok a realizmusra – Munkácsytól Mednyánszkyig. Magyar Nemzeti Galéria; folyamatosan megtekinthető