EGY ALFÖLDI EXPRESSZIONISTA

Talán sosem fogjuk megtudni, hogy mikor, miként hatott az expresszionizmus Nagy István piktúrájára.

Ha megtudjuk egyáltalán. Hiszen müncheni tanulmányai idején, nyolcszázkilencvennyolcban még jó, ha kamaszkorúak a majdani Die Brücke majdani nagyjai, tizenhárom évet kell még várni arra is, hogy a Der Blaue Reiter helyben jelentkezzen, és a későbbi bajai, kecskeméti, szentesi vándorfestő esztendők sem feltétlenül kedvezőek külföldi hatások felfogására és feldolgozására.

És mégis, az érett festő képein indulat elnagyolta vastag feketék tartanak fegyelemben vörös ökröket legyőzhetetlenül zöld mezőkön, tépett, majdnem mindig tépett, vagy csupasz ágú fák emelik indulat telivé a tájat, és korántsem békés kékségek zuhannak a domboldat borító fehér hóra.

Még a portrékban, ezekben a kíméletlenül valósághoz ragaszkodó jellemképekben is szenvedély, az igazság nyers szenvedélye sodorja tovább a mély realizmust; az öregasszonyok minden vonala ránc, a kucsmás parasztfej szinte acsarog, de fenséges.

Ez expresszivitás. Egyedi és egyéni, mint a Tornyai képek Munkácsy-hagyományból kibuggyanó expresszivitása, mint Kosztának a saját impresszionizmusából felhevített expresszivitása. Nagy István titkát, forrását azonban addig nem tudjuk meg, amíg az alföldi realizmus hívőit zavarni fogja/nem érdekli az izmus-gyanú, amíg ugyanígy, az izmuskutatás figyelmi körén meg kívül (alább) esik az alföldi hagyomány.

Nagy István: Sárga kendős kislány, 1917 Nagy István: Cigány katona kitüntetéssel, 1917

Nagy István: Téli táj (Palánkok), 1927 körül

Nagy István: Fűkaszálók, 1927 körül

Nagy István. Kieselbach. 2019. szeptember 18-ig.

Megjelent: Kieselbach Tamás (szerk.): Nagy István. Tisztaság. Tömörség. Transzcendencia. Kieselbach, h. n., é. n. [Budapest, 2019] 587. old.