VIDÁM SZÜRREALIZMUS

2019/07/16

 

André Kertész már az elején segít az értelmezésben. A Nemzeti Galériába érkezett szürrealizmus kiállítás legelső termében jó néhány tárgyba vágó képe van a hazánkfia-francia fotóművésznek, de közülük talán a Pont des Arts-t mutató a legmegvilágosítóbb. Mutató, nem ábrázoló: Kertész az Institute de France üveg óralapja mögül fényképezte a szemközti művészetek hídját, így aztán az óra római számjegyei, a mutatók díszes formái kitakarnak; rávetülnek, rázuhannak a hídon járókra, a köztársaság szobrára az előtérben és a Louvre homlokzatára a háttérben.

 

         Szürreálisak. Nem kevésbé meghökkentő módon kapcsolnak össze reális, de reálisan nem összeillő dolgokat, mint az izmus nagy elődjének, Lautreamont-nak a híres példázata a varrógép és az esernyő találkozásáról a boncasztalon.

 

         És hasonlóan új szellemi-esztétikai minőséget hoznak létre. Akárcsak beljebb, a Pompidou Centrum menedzselte erős kollekcióban a szép kertésznő vállára telepedett óriásgalamb Max Ernst kollázsán, a derengő Lenin-képek Dalí zongoráján, a vártoronynál nagyobb borospohár Pierre Roy vidéki tájképén.

 

         Mindaz, ami a szellemet (lelket?) a szürrealista ideák szerint felszabadítja, ami eltávolítja a valóságtól, egyszersmind a realitások fölé (sur-) emeli. „Igazán nem fogjuk félárbocra engedni a képzelet zászlaját, csak azért, mert félünk, hogy megbolondulunk” írja rendíthetetlenül Breton a szürrealizmus kiáltványában huszonnégyben;  „el vagyunk rá szánva, hogy Forradalmat csinálunk” – vallják kilencszázhuszonötös nyilatkozatukban huszonhatan Aragontól Queneau-ig.

 

         A kérdés csak az, milyen forradalmat. A tájékoztató feliratokból nem derül ki, de tudható, hogy a felködlő Lenin-arcmások nem csak a frivolitást, Dalí akkori politikai azonosulását is jelentik, mert a fékezhetetlen mesterről köztudott, hogy kommunista-, egész pontosan szovjet-szimpatizáns harmincegyben, s bár a műveken, az autonóm alkotásokon továbbra sem látszik, a szürrealisták politikai elkötelezettsége, a csatlakozásra törekvés folyamatosan teszi próbára mind a szürrealista, mind a nemzetközi kommunista mozgalmat.

 

         Ami a műveken látszik, az a rendíthetetlen szürrealista szabadosság. Giacometti több mint falloszgyanús tárgyat mintáz gipszből, és a behatolás már-már pátoszos emlékművét alkotja meg a Férfi és nő bronzszobrában, Dalí vérengző tigriseket és póklábú elefántokat szabadít női aktjára, René Magritte, a belga eszmetárs cipőszárból növeszt ki lábujjakat (vagy lábfejből fűzőt, cipőszárakat).

 

         De ha korábban nem, erre, a kiállítás közepére-végére fel kell, hogy tűnjék a látogatónak a terembeli általános derű. A közönség örül. Derűs, mert a mai publikum számára minden szürrealista komiszság és majdnem minden elszántság a messzi múlt játékos megnyilvánulása.

 

         Magyarázhatnánk ezt az eltávolodást, azonosulni nem tudást - nem akarást az elmúlt majdnem kilencven év távlatával, utókori értetlenséggel. Csakhogy az akkori, kortárs izmusokhoz való viszonyunk mintha más volna. Az expresszionizmus női végzetessége és férfi kíméletlensége ma is hat ránk, nem beszélve a száz esztendős konstruktivizmusok fenséges hatásáról, tiszta eszményiségéről, tiszteletet követő racionalitásáról.

 

         Hogy a szürrealizmus eredeti, klasszikus formájában nem rendít már meg bennünket, hogy csupán izgalmas és vonzó, mint más művészettörténeti korszakok, annak részben képzőművészeti jelenünk és közelmúltunk lehet az oka. Elég a művész saját végtermékéből mintázott portrét látni (Marc Quinn; Berlin, Hamburger Bahnhof), elég Joseph Beuys zsír és filc rekvizitumaira, elég a lengyel Zbigniew Libera legókockákból épített koncentrációstáborára gondolni, hogy a versenyt egyenlőtlennek lássuk.

 

         Aztán: az előd dada gorombán, provokatív tárgyszerűségben jelent meg, mint kitömött porosz tiszt, szoborként bemutatott biciklikerék és vizeldekagyló.

 A szürrealizmus viszont a hatványra emelte a dada provokációját azzal, hogy „igazi”, csalókán professzionális festménybe és szoborba, hagyományos műalkotás látszatába emelte át az abszurditását.

 

         Nem csodálhatja hát, ha lassan száz év elteltével a közönség hajlamos hagyományos festményként és szoborként nézni és élvezni.

 

     Salvador Dalí: Részleges hallucináció: hat Lenin-kép egy zongorán,1931

 

     Pierre Roy: Egy nap vidéken, 1932

 

    Jean Arp: Metamorfózis, 1935                                André Masson: Az eksztázis, 1938

 

A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben. Magyar Nemzeti Galéria, 2019. október 20-ig

 

Megjelent: https://ujnepszabadsag.wordpress.com/2019/07/16/vidam-szurrealizmus/

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

May 28, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com