AZ ELÁTKOZOTT ÉLETMŰ Boromisza Tibor MűvészetMalom Szentendre
Váltig nem találom azt a futurizmust-kubizmust, amelyet vitéz Nagy Zoltán könyve múltként fedezett fel kilencszáznegyvenegyben. Hogy a jó útra térés bizonyítékának szánta-e ezt az előzmény a művészettörténész, aki a magyar képírókban látta a fejlődés csúcsát, s Boromisza Tibort, okkal, e mozgalom alapító ideológusának, nem tudható. Csak annyi, hogy ennél látványosabb ellentmondásokat találhatott volna az életműben.
Rögtön a kezdeteket. Amióta Nagybánya az alapos és még alaposabb kutatás, hogy ne mondjam, kultusz tárgya, és amióta a nagybányai neós nemzedék még inkább az, azóta tudjuk, hogy Boromisza Tibor nagyon jelentős festő volt. A fiatal lázadók vezére, más források szerint botrányhőse, de ennél sokkal fontosabb mindaz, amit a korszakból Szentendrén most újra láthatunk. A huszártisztből lett fél-autodidakta lehetetett volna klasszikus nagybányai is, Fák című vásznán éppoly kékségesen kék az ég, zöld-sárgában vibráló a lomb és üde, plein air a mező, mint bármely alapító mester kompozícióján. És éppoly meggyőző is. Hogy az ekkor huszonhét esztendős festő egy évvel később már szabad, vad komplementerekben, zöldre vetülő lilás rezgésekben és ultramarin hantokban látja a Tavaszt Nagybányán, jelzi a lázadás jogosságát.
A folyamat már korábban elkezdődhetett. Boromisza kilencszázötben Párizsban jár, s ha a Tavaszi fények, ez a bravúrosan gyöngéd állapotjelentés inkább sejteti a Nabis-piktúra biztatását a vatta puha foltjaival, az álmatag kolorizmusával, a színek hamarosan felszabadulnak. A Fürdőzőkön, noha kontúrok és ritmikus ecsetvonások fegyelmezik a koloritot, vörös-zöld ellentétek teszik feszessé az aktokat, és a nagybányai piac-képek elevenségét is csupán modulálja a még részletező jelenetezés. Aztán, kilencszáztíz-tizenkettőre egy szárnyalóan festői festő ragadja a nézőt magával. A lombok harsognak, az erdei utak kéklilásan tekerednek, az ég feszül, és az Erdőben tökéletesen értelmetlenné teszi a kérdést, hogy ereje, dinamikája a Vadakéhoz vagy az expresszionizmuséhoz hasonlítható-e. Hiteles remekmű.
Az 1880-ban született Boromisza utolsó nagy korszaka ez. Hogy a Nagybányától való elszakadás, szociáldemokrata kalandok, egyre zaklatottabb magánélet vagy buddhizmusa magyarázza-e a töréseket, nem tudható. Ami bizonyos: az életmű valamikor a forradalmak után végképp elbizonytalanodik. Talán a papír-vegyes technika Erzsébet tér este lehetne a futurisztikus kubizmus halvány bizonyítéka, amely huszonkettőben legalább annyi expresszív izgatottsággal, mint nyugtalan geometriával láttatja az ismert szentendrei részletet, de a többi szentendrei vászon szervetlenül elegyít zsánert modernizmussal. Az alap ásó parasztok, festők és napernyős sétálók csoportja, és erre zuhan valami geometrizált fénycsóva, szakaszolt sugárözön, amely egyszerre teszi hiteltelenné az emberábrázolást meg az azt magasztosítani hivatott apoteózist. Az Oszkár bácsi háza még egyszer felidézi a késő-nagybányai vásznak teljességét huszonnégyben, hogy aztán az önfeledten hatásvadász Oszkár bácsi-portrék megelőlegezzék a hortobágyi sorozatot ugyanakkor.
Boromisza a Hortobágyra költözik 1928-ban. Elhatározásának, a Magyar Képíró Társaság programjának nem az a legfőbb baja, amit a kortárs kritika is szóvá tett már, hogy az ideológia faji, nacionalista, álromantikus, hanem a képi megvalósulás. Az alapító-programíró konkrét portrékat és szcénákat fest. És ha ezekben az arcképekben kritikusai inkább etnográfiai jelentéseket, semmint festményeket véltek fölfedezni, még tapintatosak voltak. A csikós- , gulyás- és számadó-portrék egyszerre akarnak jellemképek, részletező grafikák és harsány festmények lenni. Sok. Bármily rokonszenves volt is a népbarát-elképzelés, Boromisza népisége Fráter Lórándé, a nótáskapitányé.
A képírók végig valamiféle magyar stílusra, törekedtek. Ehhez képest joggal tette szóvá a méltatás már a harmincas évek végén, hogy Boromisza ekkor kínai-japán modorban festi a magyar tájat és Sas-hegyet. A manír, akárcsak a rovásírásos szignó, a negyvenöt utáni Balaton-képeken sem szűnik meg. Ezzel ér véget a kiállítás, amely valóban részletező és alapos. Feltárása egy újabb elátkozott életműnek, amely ragyogó kezdetek után soha többé nem tudott kiteljesedni a magyar huszadik században.
Népszabadság, 2012. november 28., 15. old.