FŰZFASZOBRÁSZAT
Mottó:
Államiságunk ünnepe, legnagyobb ünnep,
Ezer éves királyságunk, megtart bennünket.
Magyaroknak koronája, népünket jelenti,
Megszentelt tárgy, jogi személy, időknek feletti!
Szuhanics Albert: Államiságunk ünnepe
A dolog akkor kezdett súlyossá válni, amikor a rádió komolyzenei programjában a Himnusz-emlékművet komolyan rejtvénynek adta fel a műsorvezető. Abban a műsorban, amelyben elképzelhetetlen egy Zerkovitz operett vagy egy magyar nóta; holott ezek a maguk nemében magasan professzionális és őszintén önmaguknak látszó művek.
Ellentétben a budakeszi objektummal, amely egyik megállapítással sem gyanúsítható. Hogy milyen szakmai kvalitásokat mutat, és kivált, hogy a látszat ellenére lényegében micsoda, annak vizsgálatához nélkülözhetetlen segítségünk a szerzői útmutató. V. Majzik Mária egy kő posztamensre fektetett zománctáblát helyezett el a tér másik végében, rajta az ő autentikus szövege, amely nélkül lehetetlen a mű értékelését elvégezni. (Lásd: lábjegyzet.)
Tehát kezdjük:
„A dombormű csonka kör kompozíciója középpontjában az Isten alakja áll, feje körül dicsfénnyel. Az Istenalak stilizál, arca kidolgozott.” – Olyannyira, hogy a merev, üveges tekintetű figura a szakálla ellenére rémült öregasszonynak látszik; láttán kezdünk egyetérteni a negyedik parancsolat tiltásával. A figura „az ősi három halmon áll… A három halom jelzésszerű palmetta motívumokból van kialakítva.” – Következésképp a három halom már nem halom, igaz, palmettának is eltorzított.
„Az emlékmű térkompozíció”. – Igen, de annak jelentéktelen. Ha összehasonlítjuk – nem kell Rómáig menni – a Gellért szobor vagy a Hősök tere kolonnádjával, rögvest kitetszik, hogy azoknak a környezetet elválasztó-bekapcsoló, súlyos és ritmikus architektúrájával ellentétben, ezt a vézna, álmodern-álhagyományos pergolát megeszi a levegő. Ezen az sem változtat, hogy „A boltívekben összesen 21 harang található a 63 vármegye nevével”, mert ezek kicsik, elvesznek a térben. A dimenzionális veszteséget pedig alig pótolja „egy harangjáték, melyből a nemzeti himnuszunk szólal meg, először 2006. május 7-én déli 12 órakor, majd a nemzet ünnepnapjain.”
A harangok után – „Minden harangon 896 gyöngy található (a Honfoglalás időpontja)” – , egyszóval a főnézet után vezetőnkkel együtt áttérhetünk a hátoldalra, ahol „két kar tart egymás felé,...: a jobb oldali karon a koronázási palást díszítő elemei és Szent István monogramja, a bal oldali karon a Szent László-hermán látható díszítő elemek és Szent László címere látható”. Ilyen módon a megint csak sután mintázott kézforma sem zavaró; a semmiből semmibe nyúló kezek eleve hosszú szárú kesztyűknek látszanak, és a rájuk applikált Szent István monogram, meg a vágott pajzs mintája ezt az érzést tovább erősíti. Nem kevésbé talányos ugyanitt a tápiószentmártoni szarvas kapcsolata Kölcseyhez, Erkelhez. Hogy a szkíta pajzsdísz „emlékeztet a magyar nép hitvilágára, gyökereire”, ennek felismerése könnyű, ha tisztában vagyunk nem is a szkíta-magyar rokonsággal, hanem az azonossággal, – bár még így sem világos, miként került a szarvak közé az (egyiptomi?) napkorong.
De fölösleges és stréber dolog Budakeszin szobrászszakmai részleteket számon kérni. Isten, lába alatt a rovásírással; három halom palmettából; szkíta szarvas, de napkoronggal, napkorong, de a magyar emberek kézlenyomataival. Galamb a csőrében a korona ferde keresztjével, székely őrmotívum, hatvanhárom vármegye. – Ennyi elemet, motívumot, ötletet az itt megismertnél vaskosabb szakmai felkészültség sem tudna (akarna) összeegyeztetni. Pontosabb igék: összedobálnI, összeerőltetni, összekeverni. Azaz, a budakeszi monumentum – láttuk a módszert, jussunk el az eredményig – az önfeledt fűzfapoézis tárgyi megtestesülése, műkedvelő giccs. Tehát nem olyan professzionális, eseménydús és fölényes giccs, mint a József körúti kis Csirkefogó, vagy Pákányi Raab Péter összes művei – inkább olyan dísztárgy, amilyeneket ügyes kezű szakik barkácsoltak gömbvasból, konzervdobozból, golyóscsapágyból a szocializmus idején.
Néprajzból, történelemből, félműveltségből és érzelmi abúzusból barkácsolták esendő technikával, ez a valóban totális és – nincsenek illúzióink: távlatos – népszerűségének a titka. Hogy V. Majzik mértéktartó szavait idézzük: „Az alkotás mondanivalójához és a kompozíciójához alkalmazkodó, ahhoz méltó téren került örök elhelyezésre”.
Hátoldal. Fotó: Köztérkép
V. Majzik Mária: Magyar Nemzeti Himnusz Szobor. Budakeszi, Szarvas tér. 2006