VASÁRNAP DÉLUTÁNI ÁLOM Mexikói jegyzetek (3.)

Diego Rivera késői remekműve: az Insurgentes Színház homlokzati mozaikja (1951)

A szállodában elterjedt, hogy Seregi balettigazgató nem engedte be az előadásra a Stuttgarti Balett vezetőit. Nincs időm utánajárni, igaz-e a hír vagy legenda, de mindegy is. A mexikói Városi Színháznak, ahová impresszáriói a magyar operát-balettet leszerződtették, nemcsak a mellékutcás eleganciájával van baj (azzal is), hanem az alkalmatlanul kicsi színpadával is. Tegnap a Mandarin végén az ágy majdnem belecsúszott a zenekari árokba, a színfalak mögött voltam, láttam. Ha tehát Seregi László — a hír így szól — azt mondta a stuttgartiaknak, hogy inkább jöjjenek Pestre, a kétszer akkora színpadhoz, eredetit, a szakmai bírálatképest látni, igaza volt.

Magam is eredeti helyszín ügyben igyekeztem leginkább Mexikóba, már ami az egyéni ambícióimat illeti. Az egyik nagyon fontos eredeti helyszín ez, a Del Prado luxushotel hallja, ahol épp a hírek terjednek. Diego Rivera nagy freskója meg a recepció közötti térben terjednek; az első, amit hajnali érkezéskor Mexikóvárosból megláthattam, Diego Rivera kompozíciója volt, az első mexikói monumentális mű, amelyről megállapíthattam, hogy valóban remekmű, ez az Alameda parki látomás volt.

Az 1950—55 között épült egyetemi város központi könyvtára négy oldalán Juan O’Gorman

mozaikfalával; ez tompább fényű kőmozaik.

Modern képzőművészet iránti érdeklődőnek a monumentalisták miatt érdemes jönniük Mexikóba. Akkor is, ha keveset, vagy semmit nem tudnak a muralistákról, s akkor is, ha túl sokat hallottak-olvastak már felőlük. Magam túlságosan sok és sokféle információval voltam már ellátva; nem a teljesítményekhez mérten — csak Riverának száznál több falfestménye, ötezer négyzetméternyi műve van Mexikóban —, hanem a másod-harmadkézből kapott tudósítások irányához és ellentmondásosságához képest. Ha a felelőtlen ráfogásokat, a minden többméteres, bömbölő festészetet mexikói rokonsággal megajándékozó hazai-európai műkritikát elfelejtettem (nehéz volt elfelejtenem), akkor is zavarba ejtően ellentmondásos elképzelés kavargott bennem a tenyérnyi reprodukciók, a silányul fakó és silányul vad színű nyomatok, az elmeszesedetten „realizmus”-hívő meg a merevnyakúan „modernség” után forgó tolmácsolások nyomában.

De hagyjuk a tendenciózusokat: a Teatro de los Insurgentes homlokzatán háromszáz zavartalan négyzetméteren ragyog a Rivera-mozaik a nyilvánvalóan hozzákalkulált, Ráktérítő alatti kegyetlen napfényben — próbáljon erről az optikai csodáról nyilatkozni bárki Ráktérítő, napfény és az autókkal tömött Insurgentes sugárút nélkül. Olyan ez, mint mexikói szükségszínpadon megítélni a magyar balettet — jómagam évek óta igyekeztem elbliccelni, hogy írjak vagy beszéljek a század művészettörténetének egyik nagy törekvéséről. Hatalmas lélegzetűnek, ellentmondásosnak, zseniálisnak és olykor földszintesen praktikusnak, mesterremekekkel és epigon-erőlködésekkel telinek sejtettem a mexikói monumentális festészetet a húszas évektől napjainkig, és vártam, nem sok valószínűséggel, a remélt helyszíni találkozásra.

A helyszíni találkozás után pedig hatalmas lélegzetűnek és ellentmondásosnak, zseniálisnak és földszintesen praktikusnak tudom ezt a nagy vállalkozást, már legalábbis azt a töredék-részét, amelyet néhány nap alatt futtában vagy alaposabban megnézhettem. Mesterremekekkel telinek láttam a kezdeteit, és epigonerőlködésektől izzadságillatúnak némely második világháború utáni folytatását; időnként az alapító mesterek háború utáni teljesítményét is.

Vagyis a mexikói monumentalizmus — az, amit én belőle megnézhettem — hitelesíti a művészettörténeti sémát a nagy korszakok feltündökléséről és lassú kifulladásáról, ideák gyújtóerejéről, ideák művészi túlhevüléséről és ideák elparázslásairól, mesterséges-akart felfújtatásáról. A mexikói egyetemi városnak, ennek az 1950 és 1955 között épült, nagyszerű valóban-városnak, a kétszázezer hallgatójának inkább már a mesterséges élesztés zihálása jutott szerintem. Hangosan kiáltó, de energiafejlődésről, mexikói műveltségrétegekről, tudományos szolgálatról fennhangon kiáltó, izgatott monumentális képek, hasonlók a mi átlagos egyetemi szimbolizmusunkhoz, s közülük csak Juan O’Gorman híres, mozaikos, nem többet, mint szimbolikus dekorativitást akaró könyvtártornya akasztott meg. Pedig ezek az épületek már eleve úgy készültek, hogy plánumaikba bekalkulálták a majdani festészetet és szobrászatot, előzékenyen és sokat várva. A húszas-harmincas évek nagy remekművei még kész épületeket, olykor a gyarmatosítás első évszázadaiban felhúzott régi palotákat szolgáltak. Lehet, hogy ez is a titkuk közé tartozott? Mindenesetre — most tapintatlan különvéleményt kell leírnom — a híres Siqueiros Polyforum, ez a nagypiktúrának emelt hatalmas önemlékmű is a vitathatatlan aktivitásával, de nem a művészi katarzisával állította el — szó szerint értendő — egy pillanatra a lélegzetemet. A Siqueiros Polyforum ugyanis kiállítóterem, kulturális kispalota és építészeti remek, de — magától a mestertől hallhattam évtizede Pesten — egyértelműen azért áll az Insurgentes sugárúton, azért épült félúton az egyetem és a város között, hogy helyet kínáljon egy nagy talentumú festő kétezer négyzetméternyi kompozíciójának. Hatalmas is, lenyűgöző, eszmékkel és színekkel teli, de nekem képzőművészet helyett inkább díszletszerű.

A mexikói monumentalizmus mindenesetre nem az erőltetettség és az önünneplés jegyében kezdődött hatvan éve Siqueiros, Rivera és társaik akaratával és műveivel. A mexikói monumentalizmus olyan feszítő ideák és társadalmi akarások erejét változtatta tíz év alatt remekművekké, amire — most már biztosan állíthatom — nem volt akkor példa az egyetemes művészetkultúrában. Gondoljunk csak bele, hányféle elkötelezett igyekezet, világmegváltó utópizmus és demagóg álforradalmiság akart a második világháborúiig igazi monumentalitást, maradandó tömegművészetet alkotni és felhasználni ezen a glóbuson a Magyar Tanácsköztársaságtól a fasiszta Itáliáig, a német baloldal vergődésétől a korai szovjet ambíciókig és a megfojtott spanyol köztársaságig! S hány nagy talentumú alkalmasság veszett bele anyagi szűkösségbe, politikai bukásba, értetlenségbe és hazug illúziókba.

Mexikó ugyanekkor megcsinálta a forradalmát és a forradalmánál tökéletesebbnek, maradandóbbnak bizonyuló monumentális festészetét. S minthogy személyükben is ugyanazok csináltak előbb forradalmat, majd piktúrát, akik a legtehetségesebbek és népük iránt a legteljesebben elkötelezettek voltak, a művészambíció, a képesség és a szolgálat együtt teremtett remekműveket. Dávid Alfaro Siqueiros Pancho Villa parasztármádiájában a századosi rangig vitte, mielőtt 1918-ban, huszonkét évesen társaival összehívta a Katonaművészek Kongresszusát, José Clemente Orozco forradalmi grafikával szolgálja azt, amit Siqueiros fegyverrel, és Rivera később állítja, hogy festészetük akkor talált a tengelyére, amikor huszonkettő-huszonháromban felvették a kapcsolatot a kommunista párttal — így alakul az immár művészettörténeti nagy triász sorsa az 1910-es forradalomtól.

Ami Riverát illeti, festészete valóban ekkor érik mesterfokúvá, ezt látni lehet az oktatási minisztérium árkádjai alatt. És sorrendben először látni, miként válik katartikus, nagyművészetté egy elvileg lehetetlenül hatalmasnak tetsző, monumentálisan utópisztikus elképzelés. Mert modern falfestészetet alkotni az itáliai reneszánsz példáján, de a prehispán nemzeti hagyományok tudatos újraélesztésével, az akkor legfrissebb európai izmusok tanulságainak felhasználásával, de egy analfabéta nép értelmét megcélozva, s mindehhez témaként az indió múlt, a függetlenségi harc, a tegnapi hazai forradalom és a mai szocialista munkásmozgalom tárgyát egyszerre felhasználni — ez olyan művészeti program, a mi hitevesztett, ezerféle művészetet termő huszadik századunkban, amely elméletben csak csorbán valósulhat meg. Csorbán is valósult meg rendre a hasonló, más országbeli vállalkozások során, kicsorbult olykor a mexikóiak, olykor még Rivera tevékenységében is, de itt, az Oktatási Minisztériumban először s aztán az esztendők során még oly sok középületben teljessé vált.

Elégedjék meg az olvasó ezzel a semmi élményt nem adó megállapítással, s ne várjon leírást; ne higgyen a leírásoknak (hacsak nem költők, írók írják); éppoly kevéssé higgyen, mint a rossz vagy jobbnak látszó reprodukcióknak. Az oktatási minisztérium egyik ikerudvarában, ha jól számolom, legalább kilenc jelenetben ábrázolja Diego Rivera a mexikói ünnepeket (nem biztos, hogy jól számolom, mert minden kompozíció mellett kis múzeumi táblák vannak címmel, évszámmal, de a jelenetek egymásba hömpölyögnek), s a másik ikerudvarban legalább kilenc jelenet állít emlékművet a munkának és a forradalomnak. Az udvar napsütötte és árkádos, az árkádok fénynyílásában és árnyékában igazi itáliai freskószínnel csillognak tölténytáskás forradalmárok, falusi tanítók, kukoricaünnepet ülők és mindenszentek napi vidám, halálfejes evők-ivók, hitelesen, gyönyörűen, őszintén, a remekművek őszinte, gyönyörű hitelével.

A mexikói forradalom ezt a hitelt, ezt a hitet adta nagy művészeinek a tehetségük mellé. Nem volt akkor még egy pontja a világnak, ahol freskónaivitással, az itáliai reneszánszhoz mérhető víztiszta és mégis oly mély mesélőkedvvel tudtak népről népnek vizuális programot adni, mint itt, Mexikóban. Pontosabban: ha volt — mert tulajdonképpen volt — ilyen szellemi készenlét a földgolyó más részein, nem volt módja maradandó, technikájában és festői nyelvében tökéletes remekművé rögzülnie.

Mert azt hiszem, a nagy triászon és követőiken kívül volt még egy főszereplője a mexikói művészettörténet első nagy korszakának. José Vasconcelosnak hívták azt a férfiút (a neve márványba vésve olvasható az oktatási minisztériumban, megérdemli), akinek forradalmi miniszterként nemcsak a Mexikó műveltségét máig meghatározó iskolai reformra, erre a hatalmas munkára maradt energiája, hanem volt figyelme arra is, hogy a forradalom képzőművészetének szelleme maradandó anyagban testet öltsön. Mexikó nagyon szegény volt a forradalom első esztendeiben, mint ahogy a mexikói peon nem jólétben él ma sem. De talán nem elfogultság s nem frivolitás arra gondolni, hogy a hatalmas országhoz képest nem jelentős (egyébként, önmagában nézve nem is kicsi) összeg, amennyiből a mexikói forradalom maradandó festészeti remekművei maradandó remekművekké válhattak, a peonmilliók szegénységén nem sokat segíthetett volna, de a peonok, a peonunokák szellemi felnőttségét pénzben ki nem fejezhetően segítette és segíti.

S még egy művészettörténeti „szerencse”: itt a reakció képet nem rombolt, nem úgy, mint a kultúrájára oly büszke Európában. A mexikóvárosi Nemzeti Palotában, a volt alkirályi rezidenciában a díszlépcsőházat Rivera-remekek, köztük az Osztályharc című egész falas kompozíció díszíti. Aligha van még elnöki rezidencia polgári demokráciában, amelynek a díszlépcsőházában Marx látható, és — ez a fontosabb — nem láttam még freskót, amely hitelesebb művészi közegben ábrázolta volna Marxot, mint ez az indió régmúlttal szembenéző falkép. (Rivera ugyanekkori, a New York-i Rockefeller Center számára készült, később politikai okokból ott elpusztított s Mexikóvárosban replikaként látható freskója például sokkal didaktikusabban és plakátszerűbben sorakoztatja elő a forradalmi munkásmozgalom nagy figuráit.) Mármost a mexikói történelem felületes ismeretében is könnyen belátható, hogy 1935 óta, az Osztályharc megfestése óta voltak erők, amelyek ezt a lépcsőházi ciklust nem szívesen látták. A freskó — s a többi mexikói mozgalmi festmény, a tagadhatatlanul plakátszerűek is — mégis fennmaradt.

A Del Prado hotel híres Rivera művét is csak jó néhány évre függönnyel eltakarták. Ma — sok esztendeje már — így ismét teljes pompájában látható ez az életöröm-színekkel és kegyetlen történelemábrázolással teli késői remek, amely a Vasárnap délutáni álom az Alameda parkban címet viseli, és az egész mexikói históriát és művelődéshistóriát egybekomponálja. Az igazi Alameda park szélén, amelyet még 1592-ben telepíttetett a spanyol alkirály, s amely az inkvizíciós máglyáktól a mai munkaünnepi majálisozókig és vasárnap délutáni szerelmespárokig valóban végig láthatta a volt spanyol alkirályság történetét.

A freskó bal és a jobb oldali forradalmárfigurái, játék léggömbök és igazi léghajók előterében, a századvég keménykalapos burzsoá-korzózói és nemzeti költői között ott áll kerek fejű, csíkos zoknis kisfiúként Diego Rivera, kicsit bugyután, kicsit kövérfejűen, kicsit undok-nevetnivalóan ábrázolva.

Körülbelül ez a lelkiállapot, ez a társadalom- és önismeret, azonosulás és kíméletlenség tette naggyá a nagy mexikói festészetet, amely ebben az önportréban megnyilvánul. Az az álom, amely csak ennek a Rivera-műnek a címében van benne, de megtalálható minden hiteles, művészileg igaz mexikói ábrázolásban. Színes, elragadtatott álom és nehéz álom, tele az élet felriasztó keserűségeivel. Reálisan józan álom, vasárnap délutáni, kiszabott álom.

Népszabadság, 1981. május 24.; 15. old.