ŐSZITÁRLAT-TÖRTÉNET

2018/02/22

  

 

Egyszer majd Endre Bélát is fel fogják fedezni. A halk szavú festőt, aki oly finoman – mondhatni, elegánsan – ábrázolta az alföldi piktúra témáit. A Parasztudvart, amely nála is verőfényes, de tompa, meleg színek ömlenek a nádtetőre, a Parasztház belsejét, amelynek már-már akvarelles oldottságából csak a bölcsőtakaró vöröse világít ki.

                     Kosztánál mindez izzik és drámai, Nagy Istvánnál súlyos és szigorú – akkor is, ha itt kevéssé jellemző és kevéssé teljes képekkel sikerült őket megidézni. Hátországként ugyanis az Alföld-piktúra mestereit kívánta felsorakoztatni a vásárhelyi művészéletet bemutató kiállítás, azokat a gondolatokat, érzelmeket és stílusjegyeket, amelyek az első vásárhelyi nagy generáció festészetével többé-kevésbé rokoníthatók.

        

          És amelyektől a vásárhelyi témák – ez jól látszik – sokszor elkülönülnek. Tornyai, az alapító már-már vádoló szimbolikát alkot görbülő kútgémjével és csapódó kútostorával (Gémeskút [Délibáb], tízes évek), miután már megfestette vad, demonstráló jelképét, a Bús magyar sors sovány, elhasznált lovát (1908 körül), és nagyjából azzal egy időben a Juss (itt tanulmány formában látható) shakespeare-i drámáját (1904 körül).

 

         Hogy aztán tündöklő Ablakrészletet, vibrálóan színes Csokorkötő asszonyt komponáljon a harmincas években. Tornyai legörömtelibb, legderűsebb képeiben is őriz valami hűséges komolyságot, és a következő generáció festőire ezt átörökíti. A paraszti élet megértett súlya, embertípusok kisvárosi-mezővárosi környezete, olykor cselekvés, de gyakrabban kontempláció – már az első őszi tárlatról írt Szabad Nép cikk elégedetten nyugtázza, hogy Vásárhelyen kevés a tájkép. (Lásd: Archívum.)

            

         Stílus, forma, felfogás annál több. Kurucz D. István, a negyvenöt utáni egyik újraalapító realizmusa már-már quattrocento-egyszerűnek volna mondható, ha a Gubások súlyos piramisát nem tömörítené, zárná valami keményparaszti erő. Az igazi piktúrájával ezúttal nem szerepeltetett Németh József távollévő vásznai azt bizonyíthatnák, hogy konstruktivitásnak és expresszivitásnak valamiféle derkovitsi (nem utánzó!) szintézisében ragadta meg a munkát végző ember és állat komolyságát. Míg Szalay Ferenc – az ő festészete sincs méltóképpen képviselve a Várkert Bazárban – az említett kora reneszánsznak a védtelenebb, érzékenyebb formáival tudott sajátos módon erkölcsi biztonságot és poézist alkotni.

          Ennél meggyőzőbb egységet a mostaninál gondosabban válogatott gyűjteményben is nehezen találnánk. Az ötvenes években Vásárhelyhez kötődő mesterek később letelepedő növendékeket vittek a városba, ötvenötben megnyílt az első őszi tárlat, így lett Hódmezővásárhely művészváros és kiállítási centrum. A szónak stiláris egységével mérhető hagyományos kolónia valójában nem lett. Ahhoz túl sok hatást kínált a huszadik század közepének művészete, továbbá túl sokféle egyéniség és képesség gyűlt össze Vásárhelyen és Vásárhely körül. A hatalmas, geometrikus színtömböket összerovó Kohán Györgyöt és a fotószerűséget szürreális kísértésbe hozó Fejér Csabát nehéz lett volna egynek látni, de korántsem a stiláris eltérések okozták a gondokat a szigorú szocreál, meg a hosszan túlélő szocreál évadján.

         Mégpedig – tegyük hozzá – egészen megrendítő és groteszk formában. Hiszen a vásárhelyi magatartás éppen azt valósította meg, amit a művészetpolitika fennen megkövetelt: azonosulást a néppel, vállalását a közösségnek, ábrázolását a való világnak. Csak éppen a legerősebb vásárhelyi művészek mindezt őszintén, önként, nagyon komolyan tették.

         Ez lett a drámájuk, mert az ilyen közlendőkhöz felület, tér, közösség kell. (Lásd: Archívum). Ám miközben a hatvanas, hetvenes, sőt még a nyolcvanas években is szinte számolatlanul kapták érdemesek és érdemtelenek nálunk a murális megbízásokat, a vásárhelyiek, akiknek a közölnivalójához nélkülözhetetlen lett volna a közösségi dimenzió, nagyon ritka kivételektől eltekintve csak táblaképet festhettek.

         Ez hiánytalanul csak néhányuknak, a legkiválóbbaknak sikerült. És talán ez is magyarázza azt, hogy a mostani kiállítás inkább csak az őszi tárlatok emlékkiállítása. Hogy  későbbi évtizedek legemlékezetesebb képeit az említett vásárhelyieken kívül a Tóth Menyhérttől Barcsayig terjedő egykori vendégnévsor szolgáltatja.

 

      Endre Béla: Parasztudvar, 10-es – 20-as évek

 

 

      Tornyai János: Bús magyar sors, 1908 körül

 

      Barcsay Jenő: Szentendrei templom kereszttel, 1962. Fotó: Artkalauz

 

      Tóth Menyhért: Pihenő tehenek, 1960-as évek

 

     Németh József: Tehenek a fák alatt, 1986

 

Vásárhelyi művészélet 1900 – 1990. Várkert Bazár, Testőrpalota, 2018. április 29-ig

 

Megjelent: https://ujnepszabadsag.blog/2018/02/20/oszitarlat-tortenet/

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

May 28, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com