MEGJELENT AZ EMBER

Mindössze annyi történt, hogy Vojnich Erzsébet figurális lett. A festő, aki évtizedek óta elhagyott gyártermeket, üres medencéket, legjobb esetben dél-kelet-ázsiai romvárosokat festett, aki csaknem az absztrakcióig egyszerűsítette következetesen néptelen lépcső-, légelszívó- és oszlopsor-motívumait, most, mint kiderült, már öt éve csak figurákat átrázol.

Vívókat, világhíres táncosokat és japán küzdősportolókat – de a váltás korántsem olyan végletes, amilyennek leírva látszik. Egyfelől Vojnich a pályáját nagyon is figura-festéssel kezdte, és még fél évtizeddel ezelőtti kiállításán is feltűnt egy döbbenetes erejű táncoló pár. Másrészt, és ez az izgalmasabb, a radikális tárgyválasztás korántsem teljes szakítás a korábbi művek stílusával és technikájával.

Vojnich olaj-vásznai megejtően és megrendítően grafikus hatásúak voltak. Úgy idéztek fel minden bizonnyal felszámolt gyárbelsőt vélhetően cserzésre, mosásra használt egykori medencékkel, hidat sötétedő sziluettel és víztornyot őrtorony-gyanús szürkeségben, mintha csupa szén- esetleg krétarajzot rögtönzött volna. A mélyfekete, de elmosódó vonalszövedék, a fehér háttér szénporosnak tetsző szürkesége, az egzakt, már-már geometrikus tárgyak fellazuló tömege mind a festéstechnika ellenében, a kézirajz közvetlenségével hatottak.

Ettől váltak izgalmasan teljessé. Egy négyzetes, mondjuk fekete medence a majdnem fehérnek mutatkozó környezetében már-már a malevicsi absztrakcióig tömörödne, ha a fekete négyzet körvonalai nem volnának olyan esetlegesek, amilyet a mélységért megdolgozni köteles krétavonalak teremtenek, egy rombusz nem látszana mély aknának, ha az árnyalás nem lágyítana mértani idom voltát.

Így azonban Vojnich szűkszavú geometriája mindig papírgyárnak, kőhídnak és angkori részletnek látszott, makacs figuranélkülisége pedig minapi emberi létezésnek. A az egyszerre drámai és esetlegességgel teli jelentések rendre megidézték a malmok, csarnokok, műtermek távol lévő, de nemrég vagy hajdan jelen volt szereplőit, egészen sajátos humanizmust teremtve az ember hiányával.

Az újdonságként bemutatkozó mostani képek sokat megőriztek a korábbi technikából. S noha csaknem minden munka a 2013-as dátumot kapta, felállíthat a látogató akár egy tanulságos stiláris-sort csupán a láthatóan kedvelt vívás-ábrázolásokból. A Vívók szürkében jelenete talán a legközelebb áll a korábbiakhoz, az eleve vészjóslóan sötét plasztron vonalakból sűrűsödő mélységei ismerősek, akárcsak az a sötét képvilágba beszűrődő fáradt, óvatos testszín, amely oly meglepően és oly sokszor bontotta meg a korábbi kompozíciók monokrómiáját. Legyen a következő fokozat a Vívók, amely szerény-tárgyszerű címe ellenére szokatlanul groteszk, valamelyest ironikus ábrázolása két ántivilágból való sportlédinek. Ismerős viszont a mandzsetták porladónak látszó bársonyossága, a hölgyderekak vonalainak satírozottsága (amelyet hiába írnánk árnyékolásnak; nem azt jelenti).

A Világos vívók aztán már új formákkal él. Az ábrázolás részben könnyű, sziluettszerű, a képmező fehér-üres, a szürke plasztronok és a fekete sisakok ellenére csak a lábak ceruzakönnyű rajza, már-már vázlatszerű megfestettsége emlékeztet a kétezer tizenhárom előtti időkre.

Ebben a kikönnyített rajztiszta stílusban fogalmazza meg ma a festő a művek többségét. Dominique Mercy portréján ugyan a finom, szürke árnyalás, egyfajta monokróm impresszionizmus teszi plasztikussá a táncos figuráját, és természetes, hogy a Sumóknak majdnem testszínű óriásteste, meg tömör ágyékkötője van, a legtöbb művet azonban a sallangtalan vázlatszerűség, a lényegre tömörítő levegősség jellemzi. Érzékeny, csaknem fájdalmas egyszerűség. Dominique Mery vászna a gyér vörös sál ellenére nem másról szól, mint a táncművész magányosságáról, az A Holt-tengernél két figurája háttal ábrázolva drámainál kevesebb, szomorkásnál több a nagy, üres perspektíva előtt, Nizsinszkij védtelen és átlényegült.

És ha bárkinek kétsége volna afelől, hogy Vojnich festészetét a megváltozott tárgy és a változó festésmód ellenére ugyanaz az érzékeny humanizmus élteti, magyarán, hogy ugyanazt az embert látja, aki eddig a távollétével volt jelen a néptelen festészetben, annak a Pina Bausch kegyetlenül szeretetteljes képe lesz a bizonyíték. A légiesen sovány figura aszimmetrikus elhelyezkedése az üres képtérben, a védtelenül sovány test függőleges ereje, a gesztustalan gesztus és lehetetlen ruha bágyadtan derengő színe – csupa óvatosság – zengő, mély, emberi emlékművé magasodik.

Népszabadság, 2016. május 19. 11. old.