Le az Al-Dunáig

2015/06/27

Itt és most. Képzőművészet. Nemzeti Szalon 2015

Műcsarnok

 

Fogunk mi még találkozni azzal, hogy magyar kultúrfölény a Kárpát medencében! No, nem az egykori klebelsbergi gyakorlattal, ahol is a program a koncepción kívül pénzt, céltudatosságot, hozzáértést jelentett, s imígyen egyebek közt iskolahálózatot, egyetemépítéseket termett. Hanem annak nagyhangúan olcsó, mibe sem kerülő változatával, amely akkortájt irredenta egyletek és fiúiskolai évzárók ünnepi szónoklataiban realizálódott.

         Most mintha kiállításokban. A Nemzeti Galéria megnyitóján a főigazgató Erdély végre valahára hazatértéről beszél, de a nagyobbik baj az, hogy a megnyitandó kiállítás is ebben a szellemben készült, a Műcsarnokban meg a Nemzeti Szalon terjeszti ki az országlását, ahogy mondani szokás, a Kárpátoktól le az Al-Dunáig.

         Megint csak rejtély, hogy mikor milyen meggondolásból. Nem a legsúlyosabb, de kérdés, mi köze lehet, van-e köze a szellemdús Itt és most címhez, elképzeléshez a képzőművésznek, aki ugyan a Vág mellett született, ámde cseh egyetemen végzett és azóta is Prágában él, dolgozik, meg hogy meddig magyarok, mikortól nemzettársak azok a kiállítók, akiknek a szépen szabályos szláv nevében a mekcsen, a betű fölötti kis v jel teszi egyértelművé az identitást.

         A legnagyobb baj azonban maga a szalon. Kétszáznál több kiállító 450 darabjából akkor sem lehetett értelmes és értelmezhető tárlatot rendezni, amikor még a műfajok körülhatárolhatók, a stílusok és ízlések többnyire összetartók, de legalábbis párhuzamosak voltak. Hogyan lehetne hát ezt a tömeget rendbe rakni a ma tobzódó pluralitásban, amikor a kínálat a hagyományos olaj-vászontól a posztkonceptuálisig, a klasszikus szobrászattól a klasszikus avantgárd posztmodern kiforgatásáig terjed?

         Soha, egységesebb korokban sem lehetett. A katalógus-tanulmány és a méltatások szellemes-merészen elironizálnak az ötvenes-hatvanas évek ugyanitteni országos tárlatain, a negyvenkilenccel kezdődő és nyolcvankettőig tartó zászlóbontó tömegfelvonulásokon. Feledve azt a tényt, hogy Révai Józsefék – mint csaknem minden demagóg intézményt, tömegszédítő műformát – ezt is a megelőző, megtagadott rezsimtől vették át. A műcsarnoki tömegbemutatók alapítási éve nem negyvenkilenc, hanem 1933, és alapító atyjuk nem Révai, hanem egy másik kultuszminiszter, Hóman Bálint. Az utóbbi indította útjára a Nemzeti Képzőművészeti Kiállításokat, kevés örömére már akkori kritikus-elődeinknek is.

         Az össznemzeti, összművészeti tömegkiállítás ugyanis csak kétfajta szereplőnek hasznos, ezek is szokták kezdeményezni. Az egyik a középszer, a másik a hatalom. Az első azt hiszi, a reprezentatív alkalommal felértékelődik, azonos lesz az együtt szereplő nagyokkal, előkelő bemutatkozási lehetőséget kap, lesz mire hivatkoznia. A másik, a hatalom pedig úgy véli, a mennyiséggel demonstrálhatja preferált ideológiáját, szellemi céljait. A keresztény-nemzetit, a szocialista-realistát, vagy a Kárpát medenceit.

         A középszer többnyire jól jár, a hatalom azonban mindig téved. Mennél tömegesebbek a tömegkiállítások, annál alkalmatlanabbak koncepció, gondolat, rendszer megjelenítésére. Nem kevésbé az eredeti funkció, a művészi gondolat, élmény megvalósítására. Ha – most már konkrétan – Szurcsik Józsefnek létszámarányosan csak egyetlen képe látható, éppoly kevéssé lehet eldönteni, hogy iróniája gorombább és direktebb lett-e az eddiginél, mint Elek Imre esetében azt, hogy plasztikájának a realisztikus portré-e az erőssége, ami látható, vagy a szeretve-ironizálva követett nyolcak-modor, amelyben szintén remekel.

A rendező N. Mészáros Júlia tartalmas, komoly tanulmányt írt a katalógusnak a tárlat vállalt tárgyáról, az utóbbi tíz esztendő hazai képzőművészetének tendenciáiról, periódusairól, változásairól. Meggyőző hozzáértése ellenére ezekből a gondolatokból oly kevéssé jelenik meg bármi a termekben, hogy ott már a tanulmánytól független, rögtönzöttnek ható falfeliratok próbálják rendbe igazítani a csaknem félezer művet. Mindhiába. A néző tehát végképp nem tehet mást, minthogy a műtárgyak erdejében megpróbál felfedezni-kiválasztani magának egy-egy művet. A néző eligazítása, kiszolgálása, élménye persze – lásd kiállítók és hatalom – mindig is a legkevésbé volt szempont nemzeti tömegtárlatokon.

(Népszabadság, 2015. június 27. 11. old.)

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

May 28, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com