Egy nagyváros szinfoniettája
Elkötelezett, de gyenge festők persze Berlinben is voltak. Jakob Steinhardt, noha Matisse-nál is tanult, úgy festette meg a Munkásfelkelést huszonegyben, hogy befejezetlenségnek ható kapkodása, tisztázatlan színei éppen a tárgy dinamikáját lazítják szét. Mint nálunk az egykori szocialista művészcsoport némely tagja. Ernst Stern, egyébként Reinhardt és világhíres filmrendezők díszlettervezője kínosan elaprózott, fontoskodó litográfiákat készített Berlin forradalmi napjairól, sok a szomorúan szemrehányó naturalizmus, és a nagyon termékeny Baluschek koldusai és utcalányai sem emlékeztetnek Grosz, Dix és Käthe Kollvitz hasonló státusú figuráira.
Annál kevésbé, mert Kollwitz szoborsúlyú grafikája, Dix már-már perverz polgárgyűlölete, meg Grosz, aki vallomása szerint a vizeldék népművészetétől tanult, maga is jelen van. Noha, hogy úgy mondjam, nem saját jogon; legalábbis nem a mesterkvalitások miatt kerültek az Efraim-palotába. A kiállítás, amely a Tánc a vulkánon, ha tetszik, a Tánc a vulkán tetején címet kapta, (Tanz auf dem Vulkan), könnyebben műfordítható alcímében pontosan meghatározza a tartalmat: A húszas évek Berlinje a művészet tükrében.
A kiállítás tehát fölöttébb demokrata. Nemcsak abban, hogy stílus- és korszakalkotó mestereket rendez össze derék, szorgalmas együttszenvedőkkel a társadalom mélyén élők termében, meg Beckmann maró expresszionizmusát Beckmann-követőkkel a magasabb rétegeknek szentelt szekcióban. A demokratizmus – a kor- és társadalomtörténet mint vezérelv – abban is érvényesül, hogy például egy fehérbetétes férfi félcipőt állítottak középre a szórakozások témáját tárgyaló kabinetsorban. Igen helyesen, mert egyrészt a brogue fazonú, lyuggatott kaplis darab minőségében-formájában maga is remekmű, másrészt finomkodó ámde tartósságot sugárzó könnyedségével legalább annyira megidézi a Jeunesse dorée életérzését és lényegét, mint a Neue Sachlichkeites Ernst Fritsch fenti című vászna vele szemben, kilencszázhuszonhatból.
Nem kevésbé a helyén van, mert műalkotás egy fekete-fehér eleganciájú Siemens rádiókészülék, amelyet elefántcsontnak látszó gombjai és selymes fényű ajtószárnyai miatt a kor „Herr im Frack”-nak nevezett, egy fenségesen vonuló, hatalmas tálalószekrény a funkcionalizmusát megemelő pompás rézveretekkel, és a maga módján rettenetes Váza Hindenburg portréval, amelyet ugyancsak a tálalószekrény dizájnere, Bruno Paul tervezett.
A nem szokványkoncepciójú, nem kategóriatisztelő kiállítások mindig sok meglepetéssel szolgálnak. Az úri társadalomnak tervezett, art decós és olykor eszement kerámiaedények között felvillan Paul Grunwaldt, nem azért, mert festőként ő komponálta a kubizáló Varietét, a mostani kiállítás egyik emblémáját, hanem azért, mert ugyanazzal a tapintatos-szolid kubizmus-konstruktivizmussal korstílusi egyetemességet demonstráló teáskészletet tervezett. Csészéje és nagy, széles derűjű csészealja szakasztott olyan szabdalt-geometrikus mintákat visel, mint – éppen csak a vörös csillag hiányzik – az orosz agitációs porcelán ugyanakkor, kilencszázhuszonötben.
A nem-szokvány metszetű kiállítás olykor mintegy elszólja magát, leleplez. Nemcsak azzal hogy baloldali, de legalábbis polgári művészekről kénytelen elmondani, ha a Machtergreifung után beálltak, sőt lelkesen beálltak a náci menetoszlopokba (Hitler- és Göring-olajportré, egészen finom kivitelben), hanem az életrajzok apróbb kanyarjait is. A kubizmus atyja Archipenkóról kiderül, hogy huszonegy-huszonháromban elég érzéki női aktokat mintázott egy keménycserépgyárnak; összesimuló alakjai nem is klasszicisták, amint a magyarázó szöveg hiszi, hanem nyafogósan art decósak. Hannah Höch, a berlini dada egykor kérlelhetetlen montázsszerelője meg hagyományos olaj-vászon önarcképpel szerepel (hagyományosan ecsettel-palettával!) a bubi-frizurának áldozó teremben.
Igen, van terme az emancipált nő bubifrizurájának, amint van terme a divatnak, az artistaművészetnek és a hatalomra törő fasizmusnak. Itt nőportréknak, ott nyolccilinderes automobil kipufogóira emlékeztető hajszárítónak, amott fotó- és plakátművészetnek, majd gyér, szegényes antifasiszta festészetnek. A képző- és nem képzőművészeteknek, valamint a valóságnak ez a nem szokványos elegye mindkét félnek jutalomszerep, cáfolja is, meg nem is a legendát a nyugtalan és nyugtalanító weimari Berlinről. Olyan is, meg nem is, mint a Walter Ruttmann híres város-hőskölteménye, a Berlin, egy nagyváros szimfóniája. Nem olyan sodró, nem oly zaklatott, mint a huszonhétben készült nagy film, de hasonlóképpen átfogó, és hasonlóképpen megemel egy történelmi valóságot. Miközben közvetlen. Nevezhetjük talán egy nagyváros szinfoniettájának.