Júdás színeváltozása

Ez a kiállítás arról szól, hogy emigráció, kivándorlás nincs következmények nélkül. Nem új felismerés, nem is csak kelet-közép-európai művészekre érvényes, gondoljunk azokra a fasizmus elüldözte németekre, akik – köztük a legélesebbek, a legharcosabbak – Amerikában, Svájcban ellágyultak, érzelmesek, nemegyszer érzelgősek lettek.

A két grafikus, a szlovák Koloman Sokol és Szalay Lajos életrajzában nem csak az emigráció hasonló. Mindketten az akkori Magyarország északi régiójában születtek 1902-ben, illetve ’9-ben, nagyjából ugyanakkor éltek Párizsban pályakezdőként, aztán, igen, ugyanakkor, ugyanolyan okok miatt kellett elhagyniuk a hazájukat a negyvenes évek végén. Megegyező, hogy emigrációjuk az Egyesült Államokban teljesedett ki – ám a biográfiai párhuzamokon kívül sok közös vonást nem találunk a Pozsonyból jött kiállításban.

Sokol kiváló fametsző, Szalay bravúros rajzoló, Sokol kritikája a harmincas években már-már osztályalapú, a Szalayé minden irányban kíméletlen, Sokol gyakran szenvedélyesen romantikus, Szalay vaskosan realista. Szalaynak a stílusa is realista, legfeljebb kritikai, Sokolra az akkori közelmúlt német expresszionizmusa, és kivált Neue Sachlichkeitje hat.

Nagykezű, sovány proletárokat, lestrapált egzisztenciákat ábrázol, Szürke reggelén ágrólszakadt munkába menők, plasztikusan kopasz szegénygyerekek, fejkendős, nehéz asszonyok vonulnak valóban új tárgyiassággal. Családján mívesen metszett szegények, minden valószínűség szerint munka- és otthon nélküliek tétlenkednek a pozsonyi híd előterében, de megjelennek konkrétum nélküli Őrjöngők, ijesztő bohócokká lett Háromkirályok is a harmincas évek nyomataiban.

Szalay tusrajztechnikája izgatott, türelmetlenül ki-kihagyó, majd vonalakat ismétlő, folyvást vékony-vastag kontúrokkal nyugtalanító. És ebből a látszólag hirtelenkedő, le nem higgadt vonalszövevényből rendre kikerekedik a súlyos, aktuális valóság, meg annak a grafikusi értékelése. Szalay kíméletlen társadalomkritikus. Ez legkönnyebben azokon a rajzokon fedezhető fel, amelyek a felsőbb rétegeknek, önelégült vadászoknak, bártöltelékeknek és nem biztos, hogy a pénzkötegnek ellenálló nőknek szentelt beszámolók, de ezek ismeretében nem nehéz ráérezni a Szalay-féle meg nem alkuvásra a hétköznapok szereplőinek megörökítésében sem.

Szalay Emberpiacán a mezítlábas csúful mezítlábas és a kalapot viselő karakteresen ravaszkodó, az A krízis fejkedős feleségét az aggódás gonosz öregasszonnyá torzítja, és a Hajón fedélzeti népe minden szépítés nélküli szociográfiai seregszemle.

És mégis, sajátos módon Szalay tárgyszerűségének iránya, plebejus elkötelezettsége van. Kifacsarva a mondást: értük a kíméletlenség és nem ellenük – talán, aki olvasott Nagy Lajos-szociográfiát, az érezhette ezt a zordon együttérzést, a kegyetlenségig hűséges valóságszeretet. Mindazt, ami Szalay művészetét itthon éltette, és amely megszűnt negyvennyolcas távoztával.

Az átmenetet nem ismerjük, a hatvanas-hetvenes években készült monumentális lapok az előzményektől eltérő, plasztikusan súlyos figurákat mozgatnak. Mintha szobor volna a tagolt izomrendszerű Ábrahám, a nagyon is eviláginak bizonyuló, szemüveges Sátán, kilencszázhetvenből Jónás a cethal torka előtt. Pontosabban olyan mészkőszobor, amelyet erek, még inkább repedések tagolnak. A rajzok, amelyeken korábban minden esetlegesnek látszó tusvonalnak tartalma, jelentése volt, most megtelnek segéd- és erővonalakkal, sűrű – hiába írnám árnyékolásnak – satírozásokkal.

Az összhatás klasszikus, az emigráció Genezis-vállalkozása egészen más lett, mint a korai Szalay-életmű. Érthetően. Igen helyesen mutat rá a rendezők szövege, hogy az emigrációban, megfosztva inspiráló élményétől, mindkét művész mitológiába vonult vissza. Sokol kitalált magának egy világot, és közben zavaróan – ezt a zavart fokozottan szemlélteti itt néhány kiállított Picasso-grafika – Picasso-követő lett.

Szalay – ezért volt kár ebbe a közös kiállításba Picassót belekeverni – szuverén maradt. Csak, ha korai, alattomos, gyáva és szánalmas Júdása azért volt rettenetes, mert a köntösét leszámítva jöhetett volna a kilencszáznegyvenes Angyalföldről vagy Berekböszörbényből, nyolcvan körüli, sokvonalas transzfigurációja úgy rémült szemű, talán szorongó, ahogyan bármely általános öregember rémült szemű, szorongó lehet.

(Szalay - Sokol - Picasso. Várkert Bazár Testőrpalota, 2016. november 13-ig.)