ENYHÜLŐ ÍTÉLET Szurcsik József: Változatlan változó. Virág Judit Galéria

Magam most sem találtam monotonnak Szurcsik József művészetét. Önismétlőnek még kevésbé. Az ember óhatatlanul gyanakszik, keresi a rutinosság jeleit, bizalmatlan, ha kiállításról kiállításra ugyanazt a motívumkészletet tárják elé, de a legújabb művek szerint még mindig fölöslegesen.

Persze, ugyanazt a milyen motívumkincset? Szurcsik alakzatait, ezeket az idestova két évtizede megjelenő arcéleket tudomásom szerint még senkinek nem sikerült pontosan azonosítania, társadalmilag vagy lélektanilag meghatároznia. Az építettségre hivatkozás egy darabig még használható volt, hiszen a hallgatag profilok hol egy betonkolosszus, hol egy rakott fal élein domborodtak ki, és a falak, hasábok többnyire kiadtak valamiféle titokzatosan antik vagy lélektelenül modern architektúrát. Mostanra ez sem biztos, de biztosan maradtak a férfiak. Annyit ugyanis megkockáztathatunk erről az eleve szürreális, irritálóan megfoghatatlan populációról, hogy férfiak. Enyhén vágottszeműek, középkorúak valahol úgy ötven felé, és már tizennyolc éve is öltönyt-nyakkendőt viseltek, ha arcnál lejjebb terjedt az ábrázolás.

Nem barátságosak, és nagyon barátságtalan az összhatás. Meglehet, csak abból fakad az ellenségeskedés, hogy azt is nehéz eldönteni, áldozatok-e vagy gonosz hatalmaskodók ezek a kockákból és spirálisokból, sziklafalakból és betonbunkerekből lehetetlenül kitüremkedő, önmagukban is lehetetlen szereplők, akik csak korábban árultak el többet magukról. A mostani kiállítás némiképp visszatekintő, és azt az illúziót kínálja, hogy megismerhetjük a kezdeteket. Szurcsik grafikusként indult, és az első terem litográfiái minden esetre kevésbé szótlanok. Nem mintha engedékenyebbek, netán derűsebbek volnának ezek a kilencvenegyre datált lapok, de a grafika élesebb fogalmazása, szarkasztikus szókimondása közelebb enged a nyomasztó világhoz.

A szépen kidolgozott, realista pallossal átdöfött emberalakoktól (Emlékmű karddal), az ipari méretekben eltorzított fejektől (Gondolatelszívó), az – engedelmet, ez a pontos – egyszerre, testületileg okádó Besúgóversenytől nehéz volna elvitatni a konkrétabb társadalomértelmezést. Kíméletlen a történések abszurdja, kíméletlen az azonos figurák monoton ritmusa, és kellemetlen az a szürkés, zöldesbarna szín, amellyel mindezt Szurcsik részletesen megrajzolta. És aligha csak a néző hozott tapasztalata, aktuális társadalomismerete az oka annak, hogy hasonló ítéletet lát Az üresek immár akrillal és olajjal festett vásznán. A kockafejeket, a tokaszorító gallérokat, a vastag szövetzakókat és a bizalmatlan-rezzenéstelen arcéleket.

Az évek során Szurcsik munkái nemcsak színesebbek, általánosabbak is lettek. Az arcélek felkerültek bravúrosan megfestett térbeli spirálokra, az említett falakra és tömbökre, és olyan monumentális ellenszenv-tüntetésekre, mint a hatalmasan teleszájú Ellenségek, vagy a bárdolatlan kamaszhumort nem moderáló Szövetségesek. A Paul Klee rafinériáját idéző, attól oly brutálisan eltérő funkciójú színvilág, a kékséges kékbe zöldet keverő, merész lilákra merész vöröseket eresztő festésmód a Diadalív négy négyzetméterén teljesedett ki már kilencvenegyben. A hatalmas lemez-arc, amely teljesen kitölti a diadalkaput, talán nem is önszántából fenyegető, talán maga is szenved a hérosz-állapottól, ámde nincs menekvés: óriási, nyomasztó, emberfelettien embertelen.

Szurcsik szürrealizmusa – merthisz erről, egy nagyon egyéni változatról van szó – az utóbbi időkben mintha megengedőbb volna. Nem veszít erejéből, bizarr talányosságából sem, de már a három éves Helyzetkép I-IV. huszonöt-harminc centis vedutái is meghittebbek. Már a kamaraméret is figyelemre méltó; A kertész is tulajdonképpen profillal ellátott rőt, romantikus táj, A bölcsész meg (köszönjük) inkább merengő a trecentós kék egén a csillagokkal. A kiállítás igazi újdonsága azonban az a három vászonra eszközölt óriás-szénrajz, amely grafikai finomsággal, rajzos műgonddal, tartózkodó fekete-fehérrel mond valami egészen szokatlant. Az arcélek változatlanok, de az alaphanghoz illően tájba simulnak, lebegnek és figyelnek, és a holdbéli vagy magasfennsíki táj olyan nyugodtan nyugtalanító, mint maga a matéria, amely kifeszítetlenül, lepedős otthonossággal lóg le a falakról.

Népszabadság, 2009. április 8., 11. old.