SÉRÜLT SZOBRÁSZAT

A Morph csoport

Budapest Kiállítóterem

Barátságtalan szobrok, de ha valaki értetlenül megütközne a gorombaságukon, gondoljon azokra a kegyesen hazug, sima emlékművekre, amelyekkel a jobboldal lassan telerakja az országot. És amelyeket a baloldal türelmesen tolerál, talán azért, mert neki is ez tetszik. Ha az ember végignézi az utóbbi időkben felcelebrált Szent Istvánokat, Gizellákat és státusférfiakat, amelyek még csak nem is római iskolások, mert hiányzik belőlük cinizmus és profizmus – megérti, hogy az igazi szobrászat tiltakozik.

Nem politizál; a Szabad sajtó úton bemutatkozó öt szobrásznak súlyosabb és tágabb a mondanivalója. Igen nehéz volna például Drabik István vasplasztikáit csak e mai kocsma bűzére és zajára vonatkoztatni – hálistennek. Éppen eléggé tragikusak e nélkül is, sőt így tragikusak igazán ezek a kéz- és lábhiányos, nem egyszer testet, arcot nélkülöző, de letagadhatatlanul antropomorf töredékek. Drabik világát most legkönnyebben egy kétfigurás kompozíció révén lehet megközelíteni, amely, mint minden műve, sajnálatos módon a Cím nélkül címet viseli. A két, feltehetően férfi akcióban van, az egyik még áll, ép lába megroggyan, a másik már térdel és hátrahanyatlik. Nem dönthető el, hogy harcosok tragédiáját, netán kocsma előtti dulakodást mintázott-e meg a művész, s azt sem, hogy amennyiben az előbbit, az álló harcos felsegíteni készül-e az elesőt, vagy ellenkezően, éppen lerúgja. A végtagok hiányosak, a fejek csökevényesek, az értelmezést azonban Drabik hegesztéstechnikája nehezíti igazán. Drabik ugyanis nem vaslemezeket, sík és görbült elemeket, hanem hegesztést hegeszt. Rücskös, nyugtalan, érdes szobrai csupa hegből, varratból állnak, láthatóan úgy rakja fel szobrait vascseppekből, ahogyan békésebb társai plasztelinből.

Drámája és keserű groteszkje félreismerhetetlen. S ha a Drabik-művekből mindig kikerekedik némi együttérzés, Gaál József Hermái láttán mintha nem volna kegyelem. Nemcsak közelebbi elődeikkel, a magasztos, fenséges és mívesen nemesfém ereklyetartókkal nem közösködnek ezek a plasztikák, brutálisan nincs közük azokhoz az antik fej- és mellszobrokhoz sem, amelyektől Hermész jóvoltából a nevüket kapták. Lényegük, hogy fából, bőrből és szögekből készültek. Lényegük, mert a fa magra sűrűn odaszögezett szíjak eleve a megkötözöttség, az erőszaktétel élményét keltik, egyéb plasztikai gorombaságok nélkül is. Gaálnak azonban gondja van rá, hogy a rettenetet fokozza. A szemek nagy, ijesztően üres, ostoba űrök, a szájakat keretező fémcsatok durván zabolázott képzeteket keltenek, de – akárcsak Gaál nem tapintatosabb festményein, mindig marad valami szánalmat kiváltó, esendő, tehát emberi a bálványokban.

Kalmár János plasztikája nemcsak ehhez képest lírai. A törékenyen kubizáló Lefelé néző, a késéles bronzhasábokból komponált, ám szűkszavú jelzettségében is nyugalmas Pihenő alak csupa szigor és tapintat; Barbaté című harmadfél méteres figurája a klasszikus vízbelépő motívum félénk gráciáját idézi. Hogy miért nem oldódunk fel ennyi hűvös nyugalom láttán, hogy miért érezzük mégis idevalónak Kalmár szobrait, ahhoz fel kell idéznünk Henry Moore Király és királynőjét. Nem azért, mintha Kalmár kettős figurája követné a nagy brit főművét; ellenkezően. Kalmár két alakja is összetartozik, láthatóan férfi és nő ül egymás mellett, a kubizmus iskoláján csiszolódtak és fenségesek. Csak éppen az a meggyötörten is diadalmas, groteszk fölény hiányzik belőlük, amely ott sugárzik a skóciai domboldalon. Kalmár alakjai védtelenek, Kalmár szobrai nagyon sérülékenyek. Ha a szobrásztársak figurái látható végtagjaikat és látható arcvonásaikat veszítették el, a Kalmáréi a magabiztosságukat, az aktivitás értelmében vetett hitüket.

Ha tetszik, posztmodernek. Valamiképpen e jobb híján kategóriába sorolhatók a szobrászcsoport többi tagjai is. Mata Attila, aki úgy bont elemekre és úgy épít fel újra figurákat, mint valaha a kubisták-konstruktivisták, csak éppen nem hisz az elődök szent céljaiban; ha hinne, nem festené tarkára az acélt, s nem irritálna a festett alumínium anyaghatásával. És Szabó Tamás is, aki monumentális fatotemjeit ünnepietlen ólomlemezzel borítja, továbbá Tanújának szemét aprófejű szögekkel veri ki sűrűn.

Egyszóval: nem alkalmi társulás állít ki az Erzsébet-híd tövében.

Népszabadság, 2008. január 20.; 12. oldal