RÉBER: EGY MŰFAJ, AMI NINCS

1980/09/10

Olyan ez, mintha egy kamaszszerelmet a nemi lélektan terminusaival próbálnánk ábrázolni: a brutalizált lényeg abban is benne volna, csak a finomságok igazsága hiányozna. Hiába írom tehát, hogy Réber László kamaragrafikája líraian intellektuális, hogy karikatúra, de minden vidorságtól tartózkodó, hogy nagyon mélyre zárt értelmű és mégis természetes, hogy kevésnél is kevesebb művészi eszközével mestermunka, — ez mind igaz, de ez csak a brutálisan kimondott lényeg, s mint ilyen, kopár és érdektelen. Ilyenkor írják szebb lelkű kritikusok, hogy a művek tolmácsolásához költői eszközök kellenek és azonmód lírára fakadnak, és ezt látva döntik el fejlettebb intellektusú művészet analizátorok, hogy alapos és egzakt analízis szükségeltetik, tehát alapos, azaz hosszú, azaz fárasztó, azaz érdektelen elemzésbe kezdenek.

       Réber László kamaragrafikája tehát nemcsak a közlési formák, hanem többnyire a műkritikai műfajok között is hontalan, egyik sem tud vele mit kezdeni — és előre kell bocsátanom, hogy ezen a nem kielégítő bírálati állapoton jelen írás sem fog tudni változtatni. „Ebben az őserdőt ábrázoló rajzban három felfedező figurája van elrejtve, keresse meg” — így szólnak a rejtvényújságok és újságrejtvények szokványtalányai, amelyhez talán a Réber-művek lelki technikája hasonlítható. „Ebben a szikár-éles egyéniségrajzban három különböző intellektus és hangulat van elrejtve, keresse meg” — azt hiszem, erre szólítanak fel a Réber-művek. De hogy a megtalálandó és megtalálható elrejtett lelkiállapotok és intellektusok milyen költőien sokértelműek és hogyan azok, azt a lírába esés vétke, vagy a hosszadalmas okoskodás tévelygése nélkül magam sem tudom leírni.

       Egyszóval jelen írás legfeljebb olyan provizórikus megoldás az alkalmasabb művészeti iratok hiányában, mint a Nemzeti Galéria Réber grafikáit minap bemutató Műhely-sorozata a közös, nagy tárlatok, reprezentatív albumok, puha zsebkönyvek és igényes sajtó- orgánumok híján: nem feledteti, hogy amazok hiányoznak, csak helyettesíteni próbál, és jelzi, hogy amazok hiányoznak. Mert Réber a dolgok mai állása szerint olyan műfajt művel tökéletesen, termékenyen, ha a vendégkönyvi bejegyzéseknek hinni lehet, még népszerűén is — egyszóval olyan műfajt művel a szó
legnemesebb értelmében, amilyen nincs is. Mármint a mai magyar kultúra gondolatrendszerében és gyakorlatában nincsen. A mai magyar kultúrában van képzőművészet, de ezek a költőien pontos, kevés szavú darabok nem férnek be sem a konvenció tömjénfüstjével körülvett hagyományos képzőművészet, sem a titokzatosság tömjénfüstjével körülvett újító képzőművészet szent körzeteibe. Következésképp nem férnek be a képzőművészet-kritikába, a képzőművészeti kiállításokra, azok katalógusaiba, az albumokba, a képző- művészeti könyvsorozatokba és azok visszhangjába sem. Mellesleg, a tömjénfüstre fütyülök véleménye szerint sem feltétlenül ide, vagy csak ide valók. Aztán a mai magyar kultúrában (és szubkultúrában) van karikatúra és újságrajz, de ezek a tűnődőén ironikus, intellektuálisan groteszk, kifinomult kompozíciók nemigen férnek be sem a szarkasztikuson morális mesterfokú magyar karikatúra, sem a banálisán jópofáskodó kommersz magyar karikatúra, sem a dilettáns szellemeskedést dilettáns grafikai képzettséggel előadó tömeges magyar újságrajz köreibe. Következésképp nem férnek be azoknak a lapoknak, folyóiratoknak és kiadványoknak az oldalaira sem, amelyeket részben az első két minőség birtokol, részben a harmadik fajta produktum bitorol.

        Egyébként a Réber-karikatúra szellemiségét értők és értékelők szerint sem férnek ide. A Nemzeti Galéria kiállításán látott szógyök- rajzok egyikét-másikát láttuk már korábban is laphasábokon reprodukálva, nem úgy hatottak, mint ott, a kiállítás egységes szellemi környezetében.

        Hiszen közölhet lap, folyóirat, album jó szándékkal Réber-rajzokat, mindhiába, ha a lap, folyóirat szövegkörnyezetének szellemisége közönségesebb, elnehezültebb, vastagabb ujjú, mint a Réber-rajzoké; az eredmény torz lesz, az összeházasítás erőszakolt. De az az emelkedett szellemiségű, szövegminőségére kényes orgánum is hiába próbálkozik, amely más oldalain vagy más lapszámaiban didaktikusabb, primitívebb, iróniájában konyhaszagúbb, grafikai kultúrájában amatőrebb rajzokat szokott közölni, mert a Réber-művek ott sem fogják magukat otthonosan érezni.

        Mégsem a meglevő sajtó szellemi-grafikai elégtelenségeiről beszélek (noha kellene beszélnem), hanem bizonyos fórumok — lapok, folyóiratok, évkönyvek, kiállítástípusok hiányáról. Arról, hogy ebben a mi nagyon demokratizáltnak és nagyon kikristályosodottnak látszó kulturális intézményrendszerünkben igen fontos szellemi értékeknek nincsen helyük, a demokratizmus és a biztonság éppen mintha rendkívüli és nélkülözhetetlen teljesítményekre nem volna érvényes. Nem kedvelem az erőszakkal népművelőket, tehát nem mélyen intellektuális Réber-rajzokkal raknám tele a százezres példányszámú karikatúraoldalakat, és nem kedvelem a végleges műfaji demokratákat sem, tehát nem telepíteném az ironikus Réber-rajzokat képtárakba és a reprezentatív albumokba. Csak az a gyanúm, hogy a demokráciában, a demokráciával óhatatlanul együtt járó kommercializálódás, illetve arisztokratizmus között valami elsikkad, nem működik, megszűnt, ami pedig értékes is, szükséges is. A Réber-kiállításnak mérhető közönségsikere volt. Nyilvánvalóan nem milliós közönség körében, de olyan érzékeny közönségnél, amely közvetve-közvetlenül hat a saját minőségével a milliós közönség minőségére. A Réber-grafikáknak még sincs természetes, bevezetett fórumuk. Az egykori, kitűnő újságkarikaturista Rébernek volt, a mai, nagyszerű könyvillusztrátor-Rébernek van, a hajdani, elragadó rajz- filmes-Rébernek szintén volt, de ennek a réberműfajt művelő Rébernek nincsen. És ez a tény látszódik úgy a mai magyar kultúra sajátos optikai körülményei között, mintha ilyen műfaj nem volna. És nemcsak a Réber kamaragrafikája és egyéb (ritka) képzőművészeti réberek, hanem — ha jól hallom a panaszt a szomszédos mezőkről — a színházi réberek, a komikus-réberek, a film-réberek is többször nincsenek, mint vannak.

        Holott léteznek. Léteznek teljesítmények, és léteznek értő vagy megértésre megérett publikumok is. Annyian legalábbis, hogy a demokrácia színvonala érdekében barátkozzunk a jelszóval: figyelmesebb demokráciát az exkluzivitásnak.

 

Kritika, 1980. szeptember, 8. old.

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

May 28, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com