VAJDA LAJOS SZÜLETÉSNAPJÁRA

Ma lenne hatvan esztendős Vajda Lajos, akinek eddig még egyetlen születésnapját sem ünnepeltük méltóképpen.

A negyedszázada halott festő életműve nemzedékeknek lesz megrázó élmény, szelleme és törekvései élnek a mai magyar képzőművészetben, csak művei hiányoznak legtöbbször a kiállításokról, évfordulók idején is, évfordulókon kívül is.

A modern magyar polgári festészet egyik legjelentősebb mestere volt. Korszerű művész a szó legnemesebb értelmében, mert megdöbbentően újat hozott formában és korának kétségbeejtő tényeit tárta fel szellemével. Ebből máig csak a formai újdonságot, a stílusbeli különösséget veszik észre sokan, sokféle érzelmekkel. Csak modern felfogásáért lelkesednek hívei és ismerői. A szürrealista látomások költészetét és a fegyelmezetten szerkesztő konstruktivizmust szeretik képeiben, a két, valóban ellentétes módszer eredeti összeötvözését, a megtervezett látomásokat. Lelkesednek motívumaiért, s azért, mert ezeket a sok helyről származó motívumokat szuverénül olvasztotta egybe; egyaránt merített a szentendrei szerb ikonok egyszerű hangulatából, a magyar népművészet maga gyűjtötte kincseiből, a fiatal szovjet filmművészet montázstechnikájából, és az első modernista nyugati mesterek leleményéből. Ezért, csupán ezért lelkesednek a lelkesedők. És csupán ezért fogadja ellenszenvvel alkotásait az ellentábor. Zűrzavarosnak érzik és túlságosan elvontnak, érthetetlennek és kiábrándítónak a formanyelvét.

Vagyis éppen az vész el a régóta tartó vitában, hogy miért, s milyen módon alkalmazta Vajda Lajos a sajátos formanyelvet.

Az sikkad el, hogy a mester és néhány társa — a szentendrei művészek néven ismert laza szövetség — az egyetlen olyan társulás volt a két háború közötti magyar polgári művészetben, amely megdöbbentő tragikummal teremtett művészi dokumentumokat a fasizmus embertelen koráról. A szocialista művészek csoportján kívül az egyetlen iskola volt nálunk, amelyik érezte és kifejezte, hogy a harmincas években mind fojtogatóbbá vált a légkör, s a negyvenes esztendőkben már fojtott is: gyilkolt.

A polgári magyar művészet legnagyobb mesterei hátat fordítottak a borzalmak világának, artisztikus humánummal védekeztek, s az embertelenséget tüntetően nem vették tudomásul. A szentendrei művészcsoport nem fordíthatott hátat, érezte a közvetlen veszélyt és kétségbeesetten kiáltott.

Kétségbeesetten és nem harcosan. Vajda Lajosé is az áldozat sikoltása, az áldozaté, akit 1941-ben valóban megsemmisített a fasizmus.

De emberi dokumentum és hatalmas művészi érték ez a valóban sokszor oly sötét látomás, racionálisan előadott kétségbeesés, amelyben humánum keveredik misztikummal és védtelenséggel, elvontsággal és népi tisztasággal.

Etikával és esztétikai értékekkel telt, Vajda Lajos-i sikoltás.

Jó lenne minderről egy — akár elkésett — méltó emlékkiállításon újra meggyőződni.

Népszabadság 1968. augusztus 6.; 7. old.