ŐSZI TÁRLAT HÓDMEZŐVÁSÁRHELYEN

 

A város felszabadulásának 11. évfordulóján őszi tárlat nyílt Hódmezővásárhelyen. A Tornyai János Múzeum termeiben több mint nyolcszáz érdeklődő vett részt a kiállítás megnyitásán, s azóta is nap, mint nap százával keresik fel az emberek a múzeumot, hogy gyönyörködjenek a kiállított alkotásokban. Ilyen eleven érdeklődést, művészetszeretetet kevés vidéki városban tapasztalhatunk. Maga a kiállítás Budapesten is jelentős esemény lenne. Fiatal és idősebb művészek, ismert mestereink és főiskolai hallgatók, helybeli, budapesti, meg szegedi, szolnoki, orosházi festők, grafikusok, szobrászok munkái sorakoznak egymás mellett a falakon; ötvenkét művész 180 alkotása. Van valami, ami összefűzi, az egyéni és szemléleti különbözőségek ellenére egymással rokonná teszi ezeket a műveket: témájuk, az alföldi ember és az alföldi táj.

         Ami a legjobban megragadja a szemlélőt, az a kiállítás műveiből áradó életközelség. Az újjáalakuló élet közelsége. Az egybeszántott búzaföldek végtelen távlatában, a barattyosi új istállóépület képében éppúgy, mint a cséplést, rizsaratást, a lucernagyűjtést, silózást megörökítő alkotásokban az új paraszti élet művészi mását leljük meg. A napsütötte földek, a friss szántás, a füzes Tisza part színeiből az életöröm hangja szól; az az öröm, amelyet a táncoló lányok tartásában, a szőlőt, gyümölcsöt szedő asszonyok hajladozásában, vagy az ifjúság szépségét, életkedvét sugalló szobrokban is látunk. Hangulatos tájakat szép számmal találunk a tárlaton, de az ilyen ábrázolások nem uralkodnak el a tematikus, az emberrel foglalkozó műveken; arányuk egészséges. Csendélet kevés van, annál több az újszerű motívum, mint például az alföldi városok életére annyira jellemző piac, vásár képe; a szép állatábrázolásoknak különösen örülünk, mert hasonló tárgyú művek nagyon hiányoznak új képzőművészetünkből.

Legfőbb erőssége a kiállításnak a kompozíciók, a cselekményes ábrázolások reális megalkotásához nélkülözhetetlen portrék gazdag változatossága. Nemcsak az ember élete, munkája, hanem egyéniségének, lelkivilágának jellemző sajátságai is érdeklik a kiállító művészeket. Gyenes Tamás szobrát, Tornyai János arcmását — amely a múzeum előtti teret fogja díszíteni — bronzba öntötték már; mellette találjuk a vásárhelyi munkásmozgalom régi harcosának, Borsi Jánosnak az arcképét. De ott látjuk az új értelmiség típusát is, Kiss Lajos Kossuth-díjas tudós arcmásában. Legtöbb portré a dolgozókról készült; a lapátoló, a rizsmunkás, a bányász, az öreg pásztor és az életerős földmunkás, a parasztok s a csikósok arcmásaiból megérezni, hogy alkotóik ismerik embereiket és hogy sok gondot fordítottak munka közben jellemük, lelkiviláguk minél gazdagabb kifejezésére.

         A művek sokrétűségének, életteliségének egyszerű a „titka“: alkotóik itt éltek, itt dolgoztak a nép között, járva a város utcáit, a tanyák világát, sokat időzve a szövetkezetek, állami gazdaságok földjén. A tárlat fő célja éppen az, hogy bemutassa, milyen eredményeket hozott eddig a Vásárhelyen bontakozó művészeti élet. Az alkotások arról tanúskodnak, hogy helyesen fejlődik, jó irányban halad művészeink itteni tevékenysége. Szeretik ezt az életet a művészek, szeretik Vásárhely művészet iránt érdeklődő népét.

S őket is szeretik a vásárhelyiek. Kik jöttek el kiállításuk megnyitójára? A fekete fejkendős Kovács Mári Mártélyról jött; jól ismerte Tornyai Jánost, hűséges munkatársa volt évekig. Orosz János cipészsegéd a múzeum minden kiállítását megnézi; a szobrokat különösen szereti. Lóki Bélának, a Közlekedési Műszaki Egyetem szabadságon levő hallgatójának leginkább Kajári Gyula Hunyadi-kompozíciói tetszenek. A látogatók között van Deutsch Béla, a városi kórház orvosa.

— Amikor fiatal orvosként vásárhelyre jöttem — emlékezik az ősz orvos —, hosszú Tisza parti sétáim alkalmával mindig találkoztam tájat, tanyát festő piktorokkal. Azután lassan megszűnt, elhalt itt a művészélet. Nem is tudom szavakkal kifejezni örömömet a felett, hogy most újra művésztelepek létesülnek nálunk. Igen egészséges gyökerűnek látom ezt az új tevékenységet; a hozzá nem értő is észreveheti, hogy például Almási Gyula, Füstös Zoltán vagy a fiatal Szemerédy Miklós festményeiben, grafikáiban milyen erősen él a Tornyai-hagyomány; igen érdekes megfigyelni, hogyan fejlesztik, alakítják magúkévá az ő művészeiének értékeit. A grafikák közül különösen Barcsay Jenő tájrajzai tetszettek.

Itt van Barcsay Jenő is, aki nyolc éven át kora tavasztól késő őszig Mártélyra járt festeni, s akit a vásárhelyiek ezért egy kicsit a maguk szülöttének tartanak. Ö kapta a tárlat legnagyobb kitüntetését: Bereczki János tanácselnök hosszantartó taps közepette adta át a Kossuth-díjas mesternek a városi tanács Tornyai- plakettjét. A Csongrád megyei Tanács 6000 forintos díját Szabó Iván és Szemerédy Miklós nyerte. A Földművelésügyi Minisztérium 5000 forintját Novák Lajos és Óvári László, valamint Vörös Rozália kapta, a Képzőművészeti Alap díját a vásárhelyi Almási Gyula.

Azonban nemcsak állami és kulturális intézményeink támogatják a művészetet. A Vásárhelyi Őszi Tárlaton történt először ebben az országban, hogy mezőgazdasági nagyüzemeink is díjat ajánlottak fel a művészek jutalmazására: a Kopáncsi Állami Gazdaság és a Szántó Kovács János TSZ 1000—1000 forintos díját Kajári Gyula, illetőleg Gacs Gábor fiatal grafikusoknak ítélte a- díjelosztó bizottság. Nagyszerű tettükkel példát mutattak a vásárhelyiek az egész országnak. A Kopáncsi Állami Gazdaság 12 mázsás átlagot ért el a rizsaratásban; a Szántó Kovács TSZ a megye első helyezettje, 15,3 mázsás búzatermést takarított be. Nemcsak a termelésben mutatnak példát, hanem a kultúra, a művészet istápolására is van gondjuk — ők az ország első paraszt mecénásai!

Matók István, a Szántó Kovács TSZ elnöke azt mondta a kiállításról:

— Ahogy körüljár az ember a termekben, mindenütt ismerős tájakat, a mi földünket látni... Mondhatom, a művészek szépen megfestik a mi alföldi vidékünket. Nyaranta többször jöttek hozzánk a tsz-be festők, rajzolók. Van olyan művészbarátunk, aki Pestről is írt, akivel levelezünk. Legjobban azoknak a képeknek örülünk, amelyek a mi házunk táját, a mi munkánkat örökítik meg. Bár lenne ilyenekből még egyszer annyi. Szívesen látjuk a művészeket, jöjjenek hozzánk máskor is, köztünk élhetnek, van itt mit festeni..,

A szép kiállítás sikere nem kis részben Galyasi Miklós múzeumigazgató fáradhatatlan buzgólkodásának az érdeme.

— Büszke vagyok rá — mondja Galyasi Miklós —, hogy az ország sok városa közül Vásárhelyt választották a pesti művészek, és jólesik látnom, hogy máris mennyire szeretik; a Papere-ér Vásárhely sajátos hangulatú része. Meglátták ezt a művészek és megörökítették. Mintha máris a mi szívünkkel éreznének... Különösen a fiatalok jó szereplésének örülök. Néhai jó barátom, Tornyai János örökségének méltó folytatóit látom bennük, terebélyesedő tehetségükben.

A megyei tanács mögötti téren négyméteres szobor áll — Kamotsay István alkotása —: a felszabadító szovjet harcosok emlékműve. Szimbólum ez a szobor. A felszabadulás tette lehetővé, hogy valósággá váljék mindaz, amit a nagy parasztforradalmár, Szántó Kovács János a tanácsház falán márványba vésett szavaival így fejezett ki:

„Egy fát akarok ültetni, amely a jövőnek hajtja gyümölcsét.'’

 

Artner Tivadar

Szabad Nép, 1955. október 17. 4. old.

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

May 28, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com