FESTŐ A VÉGEKEN

Ziffer Sándor

Dobó István Vármúzeum, Eger

Nem túlzott a honfitárs-monográfus Borghida István, amikor Kandinszkijjal egy lapon emlegette Ziffer Sándort. A Nagybányai táj boglyákkal püspöklila szénakupacai kilencszáznyolcban, a Hegyoldal… zöld-vörös izzásai két esztendővel később a felfokozottságnak, a színszabadságnak ugyanazon a végső pontján vannak, ahol a nagy orosz állt, mielőtt az absztrakció határát átlépte. De ebből nem nemzeti sopánkodás következik. A már-már absztrakt elszántság, a hiteles, vad expresszivitás nem azt tanítja, mit szalasztott el Ziffer egy mechanikus nemzetközi menetrendhez mérve, sokkal inkább azt, hogy milyen lehetetlennek látszó vállalást vitt végig. Kénsárgákkal viaskodó zöld lombvonulatot hömpölyögtet a nagybányai völgyekben már a világháború után, és vörösen lángoló fákat gyújt a hegyek előterében még ezerkilencszáz-huszonnyolcban is.

Nagybánya ekkortájt alighanem a világ legvége. Peremre sodródása már akkor megkezdődik, amikor, még jóval Trianon előtt, a szellemi egység felbomlik, az alapító mesterek eltávoznak. Marad tört utóvédjük mind reménytelenebb hagyományféltése, bizony konzervativizmusa, de inkább elmennek és nemzetközi meg budapesti karriert csinálnak, mintsem maradnak a lázadók, a neósok, a volt növendékek is. A szakmai elfűződést csupán erősíti a békediktátum. Nagybánya duplán határszélre kerül, szellemileg éppoly messze az egyébként is megzavarodott, megtizedelt Budapesttől, mint a más korszerűséget kereső, értetlen Bukaresttől.

Ziffer Sándor marad. Ez az Egerben született, Pesten felnőtt, Münchent, Párizst megjárt, Németországba házasodott festő úgy ragaszkodik nyolcvankét éves korában bekövetkezett haláláig, kilencszázhatvankettőig Nagybányához, ahogyan a város szülöttjei sem. Ez nem érzelmes hangulatkeltés, csupán tényközlés. És az sem romantikus életrajz-adalék, csupáncsak faktum, hogy időnként elhunyt családtagok sorozatban festett portréiból, virágcsendéletek nem kevésbé sorozatából tartotta fenn magát a képet egyéként az átlagosnál bővebben vásárló városban.

Az életműben nincs mit mentegetni, az sokkal inkább érthetetlen. Érthetetlen, hogy kilencvenkilenc évvel ezelőtt megfesti a világ legszebb rozsdálló bádogtetőjét. A Nagybánya az István toronyból egyébként is maga a hatalmas színöröm, a szépségesen bölcs kékek szélén felzeng egy naranccsal kokettáló vörös fedél, a foglalatot adó hegyvonulat és a közbeékelt fák sűrűzöldek, de az előtérbe toluló ferde gúla a maga csendjével is uralkodik. A rőt, szabálytalanul nyomuló rozsdafoltok felemésztik a kék védőfestéket, lassú haladásuk szinte látszik, és a fakuló kék-szürkével csodálatos ritmusban egyezkedik. A kompozíció rendje ugyanis geometrikus, a házak-tetők térmértana szinte megtapintható, keményedett az ugyancsak kilencszáznyolcban festett Nagybányai főtér lustább színáradatához képest.

Ziffernek sikerült az, ami keveseknek: szín és rend egybetartása. A kezdetek legkezdetén, még a század legelső évtizedében azokkal a lágy kontúrokkal, meditatív fekete körvonalakkal szegélyezi, szegi be a hatalmas színességét, amelyet elnagyolt egyszerűséggel nevezzünk szecessziósnak, s amelyet a kiválóan válogatott egri kiállításon néhány portré és zsáner jól reprezentál. Később – és ez a nehezebb – az áramló zöldeket, a zöldekbe robbanó vörösöket, a román házfalak kékjét konstruktív fegyelemmel szervezi, és nem csak a rendet kínáló házakon, tetőkön, a perspektívát ajánló látképeken. A színeket azonban ez nem tompítja. Harsogva áradnak szét a domboldalakon, tűzcsóvaként lövellnek fel egy-egy fa tövéből, szénsötétre hevítik az előtéri elemeket. Mégis, vagy ezért, békések. Mindabból, ami tanulmányútjain felszabadította, ahhoz képest, amit kiállítótársai, a majdani Nyolcak, majd aktivisták itthon továbbvittek, Ziffer festészete inkább rokon a francia vadak, mintsem a német expresszionisták piktúrájával. Ha az előbbiek a szín felszabadításával örömöt-újat akartak nyújtani, s az utóbbiak lázadni-tiltakozni, Ziffer szép harsánysága az előbbiekhez áll közel.

Békíti, csillapítja nagybányai elkötelezettsége a látványhoz. Ziffer, a doktriner Nagybánya rosszallása, ellenségeskedése közepette (mert ez is hozzátartozik a helyzetéhez) a bányászházak, a havas utak, a rozoga hidak ábrázolása közben volt szabad és szárnyaló.

Népszabadság, 2007. július 11. 11. old.