A MÁSODIK REFORMNEMZEDÉK. A művészi grafika születése. Magyar Képzőművészeti Egyetem

Csupa ismeretlen nevet fognak megtanulni. Dobai Székely Andor: született 1877.; a húszas évek végén eltűnt Párizs festőrengetegében. Erdőssy Béla, 1871-1928, inkább a főiskola látszattan és ábrázoló geometria tanáraként emlékezetes. Dienes János: 1909-től a debreceni Dóczi rajztanára, a lexikon szerint később visszavonult a gyümölcsösébe gazdálkodni. Ürmös Péter: szintén rajztanár a Dunántúlon és Pesten, Szentendrén hal meg kilencszázhuszonötben, negyvenhat éves korában.

De meg fogjuk jegyezni ezeket a neveket, mert többnyire hibátlan, nem ritkán remekműveket látunk fölöttük a Barcsay Teremben. Ürmös finoman vibráló kikötői litográfiákat szignált 1908-ban, amelyek valamiképp az impresszionizmus könnyedségét és a munkaábrázolás realizmusát simították egybe, Dienes érzékeny nőportrékat rajzolt kőre, olykor az északi szecesszió sötétjeivel, olykor a franciák laza derűjével. Dobai Székely tartalmas bravúrral metsz linóleumba zsánert öltözködő dámával meg flamand öregasszonyokkal, és Erdőssy árnyalatai meggyőzően igazodnak a japán metszetekhez.

A főszereplő, nemcsak történelmi jogon, Olgyai Viktor. A mester, aki kilencszázhatban hazajött Münchenből, és megteremtette a magyar sokszorosított grafikát. Ez ugyan némiképp bizarrul, némiképp népmesésen hangzik, de akkor is igaz. Hiszen nem kevésbé bizarr a tény, hogy Olgyai megjelenéséig nem volt ilyen képzés itthon, hogy évszázadokkal – mondjuk – Rembrandt, hogy évtizedekkel – csak példaként – Toulouse-Lautrec sikerei után nem tanították a rézkarcot, a fa- és linóleummetszetet, és természetesen a litográfiát sem a Képzőművészeti Főiskolán.

Dicséretére Olgyainak, meg a befogadó tanintézetnek: annál népesebben gyakorolták a mester megjelenése után. Olgyai tanfolyamainak – ezt mutatja most be jórészt saját, példásan feldolgozott gyűjteményével az egyetem – növendékek és kész művészek, főiskolai tanártársak és rajztanárok sokasága ismerkedett meg a mély-, magas- és síknyomás technikáival, a sokszorosított grafika művészetével az első világháborúig.

Olgyai jó oktató lehetett, mert sokoldalú művész volt. A Havas falucska (Falucska télen) színes linója a háztetők és falak regulás ritmusát kusza faágak és szeszélyes patakpartok rajzosságával gazdagítja, erdő-részletei verőfényt és ködlő tűnődést, tükrös vizeket és szikár talajokat ragadnak meg a litográfia fölényével.

Élvezetes, sokszínű a gyűjtemény, amelyben nem nehéz észrevenni, hogy a művészet ekkor a technikán túl is változik. Olgyai litográfiája még nemcsak a címében Novella, az apjához húzódó gyermek, az elrévedő asszony, a bolyhos-bravúrosan megrajzolt kutya látványából egész beszélyt lehetne írni, aminthogy Olgyai erdői is realista-részletezők a kezdetekben. Aztán a zsáner hamar szimbólummá tömörödik, a nőfigura emblematikus lesz, a fák és egyéb természeti formák szecessziós dekorációvá stilizálódnak. Tichy Gyula jelenetében a kövér-henye, anatómiailag is elrajzolt úrinő, meg a sokszoknyás szolgáló immár város és falu ellentétét, Fantázia és analízis című lapján a szárnyas, sovány leány, meg a rajzosan is gyötört férfi a címbelieket hivatott szemléltetni – de téma-tartalom változása többnyire szakmailag is nagyon érett lapokon jelenik meg.

Edvi-Illés Jenőnél nagy, monumentálisan sötét foltokká tömörödnek egy Falusi részlet lombjai, és vibráló, cirmos linóleummetszésekkel terül alájuk a gyep, Raáb Ervin – az ő emlékét alkotótábor őrzi Rácalmáson – az akvatinta lágyságát és a rézkarcoló tű élességét használja árnyékfoltos talajok és szúrós-tömör fenyőlombok komponálásához. Ezek mesterdarabok. Akárcsak Garzó Bertalan (róla ma három helyen háromféle évszám olvasható) akvatinta Kápolnája, amely két változatban képeszt el a foltbravúrjaival.

Természetesen az alapítók kora sem volt tökéletes. A talán legjobban ismert Tichy testvérek bizonytalanságai mellett feltűnő a huszonéves Kozma Lajos nyersesége, egy-egy igyekvő japán-utánzó, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a kiváló gyűjtemény a magyar grafika felnőtté válását mutatja be. Ne feledjük az alcímben szereplő évszámokat: 1906 – 1914. Még nem modernizmus, még nem avantgárd, de a második reformnemzedék a képzőművészetben is.

Népszabadság 2014. március 19., 14. old.