ÉLET A SZERKEZET ALATT Kmetty János (1889-1975) Herman Ottó Múzeum, Miskolc

A Kmetty-jelenséget egyszer majd meg kell magyarázni. Feladata lesz benne köztörténetnek, eszmetörténetnek, lélektannak és talán gazdaságtörténetnek is, míg világossá válik, miként tudott kubista maradni egy festő hatvan éven át Magyarországon. A művészettörténet igyekszik. Demonstrálja, hogy továbbéltette a modernista szellemet Kmetty János a keresztény-nemzeti parlagon, és nem váltotta át munkácsyzmussá, naturalizmussá, amikor azt szocialista realizmusként megkövetelték – de ettől a talány csak nagyobb lesz. A forradalmak után nem emigrált, és itthon sem éhen nem halt, sem meg nem alkudott, a felszabadulás után meg éppen erkölcsi-szakmai mérce lett, érinthetetlen, az is maradt a haláláig.

A magyar kubista – ezt a hangzatosan pontos alcímet kapta a miskolci emlékkiállítás, amely jó válogatással szemlélteti a jelzős szerkezetet. A tizenhármas Önarckép, ez a majdnem monokróm, majdnem szobor-szilárd vászon ugyan még nemzeti megkülönböztetés nélkül kubista; tagolt, szerkesztett, térhatással operáló. Helye volna abban a nemzetközi Párizsban, ahol festőjét a példa korábban felszabadította, s ahol az akkor már szintetizáló kubisták mellett még sokáig jelen van ez a látványt átfaragó módszer is. Kmetty azonban soha nem absztrahált és szintetizált. Megtehette volna, a Kassai fahíd feszességétől már csak egy lépés a formai-logikai elvonatkoztatás, ezt a lépést azonban a magyar avantgárd nagyjai itthon soha nem tették meg. Mással, az élettel, a társadalommal, később a forradalommal voltak elfoglalva, ha úgy tetszik, formán túli feladatok feszítették a műveiket.

Feszítették a formát is. Kmetty szervezetileg nem volt tagja sem a Nyolcak csoportjának, sem az aktivisták mozgalmának, de a tízes években, a végkifejletig velük gondolkodott és cselekedett. Az 1912-re datált Városligeti látképen olyan sűrű, súlyos zöld tömegekből épülnek fel a hatalmas lombok, mint Nemes Lampérth hasonló tárgyú vásznán, és olyan plasztikus erőszakkal ugrik elő a ligeti bódé, mint a párizsi, moszkvai épületek Uitz későbbi tusrajzain. A művészettörténészkedő analógia pedig, mint mindig, megtévesztő. Az önállótlanság, a másodrangúság benyomását kelti akaratlanul, és nem érzékelteti azt a szuverén erőt, amely például a tízes évek Parkrészletét feszíti. A fekete-zöld lomblavinák robajos súlyát, a sík- és térhatás lüktetését, építmény, fatörzsek és gyepek fenyegető rendjét – mindazt, ami a haladó magyar művészetet a tízes években magasságokba emelte.

Hogy milyen eszmeiség, akarat súlyosodott és készült robbanni a látszólag semleges témák mögött, azt nemcsak Kmetty tizenkilences toborzóplakátja leplezhetné le, hanem a kilencszáztizennyolc körüli festői kompozíciók is. A Nemes Lampérthtel közös mű nincs ott a kiállításon, de a közösséget kereső, közösséget hirdető munkák tanújaként ott van az a kettős akt, amely a monumentális kompozíciókra készülő Kmettyt idézi. Impozáns, kis méretben is hatalmas, és reneszánsz teljessége ellenére is képletszerű. Egyfelől megint előtte halad annak a húszas évekbeli jelenségnek, amelyet más mesterek Árkádia-korszakaként ismerünk, másfelől példája konstrukció és életteliség versengésének.

Kmetty – meggyőzően írja a katalógusban Kopócsy Anna – csaknem mindig ragaszkodik a valóságos élményhez. Ez olykor olyan dús foltfestésben nyilvánul meg, mint a tizenhármas Parkrészlet őszi napsütésben. Ám az Árkádia-képei után ismét kitart a kubista diszciplína mellett. S ha olykor egyik hajlama, máskor a másik uralja is a vásznat, a legremekebb művein a kettő egyensúlyba kerül. A húszas évek Nagybányáján, némely későbbi szentendrei részleten a foltfestés hangulata győz. A harmincas évek szerkesztett Nagybánya-tábláin a konstruálás szikársága. A sokasodó és megunhatatlan csendéleteken pedig az egyensúly diadalmaskodik. A Sárgatányéroson az a rend, amely szinte gyümölcsillatból és egyszerűsített formájú tálakból-tálcákból rendez össze utánozhatatlan egységet, a pasztell Csendéleten a lágyságból felépülő merész konstrukció, a Szobarészleten kendő, könyv és bölcsőasztal hanyag esetlegessége, amely már-már a szintetikus kubisták bonyolult biztonságával kápráztat el. Röviden: mesterpiktúrát viseltek el nem türelmükről híres egykori művészetpolitikai korszakok.

Népszabadság 2008. október 8.; 11. old.