Varga Imre szobrászata Budapesten

Ilyen ismertetést ritkán lehet írni: az életmű, amely mai művészetünk kimagasló teljesítménye, köztéri szobrokban, sőt, budapesti köztéri szobrokban nyomon követhető. S ebben a félmondatban — engedtessék meg ennyi lokálpatrióta elégedetlenség — a budapesti jelző az igazán különleges. Mert évtizedes, lassan évszázados jelenség nálunk (nemcsak nálunk), hogy a kimagasló szobrász-életművekből nem a kimagasló remekművek kerülnek feltétlenül a közterekre, de ha remekmű és felállított szobor között a távolság időnként csökkenni látszik is, még mindig igaz, hogy a budapesti arány rosszabb az országosnál. Ennek is évtizedes hagyományai vannak. Medgyessy Ferenc monumentális szobrászatát Debrecenben, Baján kell keresni és nem Budapesten, Ferenczy Béninek és Beck ö . Fülöpnek is csak egy-egy szobrát állították fel a fővárosban. Nyilván hasonló okok miatt, mint amilyenek következtében Vigh Tamás partizán-emlékműve Karancsberényben, Segesdi György Daidalosza Egerben, s a mai középgeneráció más kiemelkedő munkái más városokban találhatók.

Varga Imre kivétel, és mégsem kivétel ez alól. Mert legmerészebb szobrait eddig ő is Salgótarjánban, Debrecenben állította, s Szombathelyen, Balatonfüreden állítja fel a közeljövőben, ám az életmű budapesti köztéri szobraiban mégis csak nyomon követhető. Változatos, fordulatokkal és művészettörténeti tanulságokkal teli életműről beszélnek a szobrok, s amit még ezen kívül tudni kell: Varga a középgenerációhoz tartozik (1923-ban született) és eddigi életműve mai művészetünk kimagasló teljesítménye.

Klasszikum a Mezőgazdasági Kiállításon

Az életmű hivatalos kezdete is Budapesthez fűződik: a diplomamunka. Amikor Varga a főiskolát elvégezte (1956), a jelöltnek még végső, egyetlen remekléssel kellett bizonyítania, hogy érett a művészdiplomára. Ezt a diplomamunkát, a Magvető életnagyságúnál monumentálisabb alakját állították fel később alumíniumba öntve a Mezőgazdasági Kiállítás területén. Igazi diplomamunka: egy mestere hatását érzékenyen átvevő, mestere teljesítményeire hamarosan képes, rendkívüli tehetségű tanítvány diplomamunkája. A magot szóró ifjú római császárportrékra hasonlító szép feje, a sallangtalanul tökéletes, cselekvést és nyugalmat példásan egyesítő kontraposztó, maga a szimbolikus-konkrét cselekmény is taníthatóan követi a példát adó életművet, Pátzay Pál szobrászatát. S azt követi a mű szelleme, érzelmi rezzenéstelensége is. Amikor ez a szobor a mintázóállványra került, a magyar parasztság már megérte történelme talán legnagyobb változásainak egy részét; sűrűsödtek az ország és a művészet drámái, de a klasszikusan szépfejű Magvető mindebből mit sem vett tudomásul. A példa-életműhöz hasonlóan, sokkal több köze volt az időtlen humánumot őrző, diszharmonikus élményeket nem érzékelő magvető-ideálhoz, amelyet az európai intellektus önmagában dédelgetett — éppen a diszharmonikus való ellenében.

A Magvető

Túlzás ilyen diszharmóniákat számonkérni egyetlen, szimbolikus magvetőtől? A következő években Varga Imre művei sokkoló meggyőzőerővel bizonyították, hogy ezt kell számonkérni egy mesterivé érő, mai magyar szobrászattól. A Magvető mégsem csupán az életművet számbavevő művészettörténet dokumentáló kedvére áll az Albertirsai úton. Igaz, télire, a fagy elől ponyva-takaróba vonják az elspórolt bronz helyett olcsóbb alumíniumból öntött testet, de nyáron, kibontva, az ötvenes évek második felének, sémákból kibontakozó művészetünknek is emléke.

Keresés a Medve utcában

A Magvető „jobb szobor", mint a csaknem tíz évvel később született Gondolkodó, mégis az utóbbi az izgalmasabb. A törékeny férfiakt a II. kerületi Medve utcában, bizonyítéka egy életmű nagy fordulatának, sőt, egy egész nemzedék változásának. Azt a pillanatot rögzíti, amikor a mesterektől kapott harmónia-körből, a szaktudással együtt automatikusan átvett klasszikus rendíthetetlenségből új szobrászatunk először kitörni készült. Amikor a világ korántsem harmonikus élményei és saját, mestereinél nyugtalanabb és drámaibb alkata a szobrászt arra kényszeríti, hogy elhagyja a járt utakat. Szeretném, ha nem értenék félre: a Gondolkodó nem megoldatlan szobor, a bravúrjairól ismert Varga ebben az átmeneti korszakában sem adott ki műterméből gyenge műveket. Csak éppen a keresést is rögzíti ez a törékeny akt, azt a pillanatot, amikor Varga a Pátzay-iskola köréből kitörni készült, s új utakon indult tovább.

A Gondolkodó

Az út irányát kezdetben még a kiinduló pont, s nem a cél határozta meg: a példának választott klasszikumot próbálja átalakítani, kerek teljességét törékeny-érzékennyé légiesíteni, oldott harmóniáit szerkesztetté, logikussá keményíteni; — ahogy önálló szemlélete diktálja. S ha a későbbi, érett és sokgondolatú Varga-szobrok ismeretében ma valamit észreveszünk, az tűnik fel, hogy túlságosan is csak fájdalmas, túlságosan is csak megszerkesztett ez a tiszta és érzékeny Gondolkodó. A későbbi művek fájdalmat iróniával vegyítő, megszerkesztettséget spontán szabadsággal kiteljesítő, komolyságot játékossággal oldó kettőssége hiányzik még. De a későbbi művek lehetősége mégiscsak ebben a törékenyre mintázott, kezét-hátát megszerkesztett rendbe formáló s modern épületek között otthonos akttal kezdődött. És — újra kell mondani — nemcsak a szobrász életművében. Varga megelőzte generációját: mire nemzedéktársai ezt az első lépést megtették, ő már istenkísértésnek tetsző utakon járt szobrászatával.

Táncsics, a Prométheusz megszelídült örököse

Ezt az utat nem lehet köztéri szobrokban nyomon követni. Nemcsak azért, mert fő művéért, a Veszprémbe szánt, de Budapesten kiállított, és Budapesten izgalmat keltő Prométheuszért a belgiumi Antwerpenig kellene utazni, hanem azért sem, mert nemcsak Budapesten, vidéken sem maradt köztéren nyoma Varga 1965 táján kezdődő periódusának. A keserű fenségtől tragikus, a feketéllő iróniától monumentális, a pátoszt szarkazmussal hitelesítő, s ráadásul technikailag is kirívóan szokatlan műveket ugyanis egyelőre köztéri plasztikánk sáfárai sem itt, sem ott nem tudták megszokni. Ezért maradt mindmáig kisplasztikában a betontömbből betonvasak törékenységéig fogyó, fájdalmas Erőltetett menet, a monumentálisan tragikus, de monumentális kivitelezésre soha komolyan számításba nem vett Apokalipszis és az 1967-es budapesti Varga-kiállítás több kompozíciója.

Varga első egyéni kiállítása volt ez, s már az akkori kritikák megállapították, hogy a Prométheusszal feltűnt szobrász megdöbbentően sokoldalú. Mai értékelői ehhez hozzáteszik, hogy sokoldalúsága tulajdonképpen késői, és nagyszerű beérés volt. Ma már nyilvánvaló, hogy az a nemzedék, amelyikhez Varga is tartozik, az 1960-as évek derekán fokozatosan, és önmagával, az anyaggal küzdve tette magáévá a század modern szobrászatának mindazt a stílus-vívmányát és gondolati hagyatékát, amit az ötvenes évek művészképzése, féltékenyen szigorú művészetpolitikája ettől a generációtól éppen a legfogékonyabb éveiben elzárt. Varga e tipikus gesztusban is atipikusan különleges jelenség. Egyrészt valóban nem keres, hanem gyorsan talál, megvesztegetően érett műveket produkálva minden újonnan kisajátított irányzatban. Másrészt nem egy-egy irányzat rejtelmeiben mélyed el, hanem mohón és egyszerre hódít meg minden meghódítandót.

Azaz, iskolás kategóriákban fogalmazva: a szürreális művészetből táplálkozó, tragikus-groteszk, látomásos művészi módszert, a század konstruktív törekvéseiből táplálkozó plasztikát, s azt a sem konstruktívnak, sem szürreálisnak nem egyszerűsíthető, de mindkét irányzatból sokat örökölt tektonikus kőszobrászatot, amit a hatvanhetes kiállítás egyik kritikusa okkal jelzett Henry Moore nevével.

Mindehhez a hajdani örökség, a Pátzay közvetítette klasszikus hagyomány is megmarad. Változott formában, jobbára keveredve az újabb elemekkel, elfogadhatóvá téve azokat a köztéri mecénások számára is.

Igaz persze, hogy ha a Bécsi-kapu elé állított Táncsics a Prométheusz kifeszülő ironikus tragikumát ismételné meg, nemcsak nem került volna a Bécsi-kapu elé — nem is volna Táncsics. De a nyugodtra mintázott, nagy leplekkel monumentálissá tett bronzfigura mégis alkalmas arra, hogy képviselje ebben a nyíltszíni és állandó budapesti Varga-kiállításban a krómacél Prométheusz gondolatait. Nemcsak azért, mert a gondolat első szobrászi megfogalmazása maga is hegesztett kisplasztikában öltött testet. Hanem azért is, mert az energikusan kiálló bronzalakba szorult annyi nyugtalanító irónia, nehezen megmagyarázható, de letagadhatatlan groteszk, amennyi a pátoszos szobrot gyanúsan emberivé, kritikussá teszi.

S amennyit a múlt század történelmének és eszmetörténetének ez a kimagaslóan különös, szimbólummá váló és el-eltűnő alakja, Táncsics, feltétlenül indokol.

Ritmusok az Amerikai úton

Ismét egy primátus: az Amerikai úti vezetőképző iskolában alighanem elsőnek készíthetett nálunk nonfiguratív térplasztikát Varga Imre. Hogy éppen Budapesten és éppen egy KISZ-intézményben született meg az azóta már álló, nagyszerű salgótarjáni Városplasztika elődje, azt különösen jólesik rögzíteni. Mert a másodjára említett törekvésnek, a konstruktív szándékoknak megnyilatkozása ez a zsaluzott betonból komponált, ritmust adó és teret oldó, játékosan szigorú plasztikai dísz, amely alkalmazkodik és felesel az építészettel.

Egyéb feladata nincs is. Az a „mondanivalója", hogy zsaluzott beton, mint a z építészet, és mégis játékosabb annál. Az a „tartalma", hogy ritmusokkal, tömegekkel és tömegek közötti terekkel játszik, hogy víz, levegő, beton változatosságát kínálja, hogy élményt kínál a szemnek.

S még annyi tematikát sem követel magának, mint a KISZ-iskola falán sorakozó fém-formák, amelyek legalább annyira emlékeztetnek ötágú csillagokra, mint csapatban repülő galambokra — és arra, hogy tulajdonképpen nem mások, mint öntés közben lehullatott, szétfutott fémcseppek.

Zeusz, Budaőrsi út

Az időrend felborul, mert tudni való, hogy Varga Imre egyszerre, azonos szenvedéllyel és tudással használja a század modern művészetének vívmányait — szándékainak, mondanivalójának, szobrai funkciójának függvényeként. A hatvanhetes kiállításon harmadsorban említett törekvésnek, a jobb híján Henry Moore nevével jelzett, de Henry Moore-követéssel nem vádolható tektonikus kőplasztikának monumentális megnyilvánulása a legújabban felállított budapesti Varga szobor, a Zeusz a Budaörsi úti ELTE-kollégium udvarán.

Kilencméteres léptékében, gondolatában egyaránt monumentális alkotás, amelyet a már említett, Vargára jellemző ellentétek tesznek hatalmas ívűvé. Műfaja is csupa ellentmondás: három emelet magasságú, s mégis csupán „portré", egyetlen, monstrum léptékű koronázott fej. Azazhogy nem egyértelműen, hiszen a két hatalmas tömb, amire állították, egyszerre tekinthető talpazatnak, s ugyanennyi okkal lábnak is. Egyszóval eleve szürreális nonszensz, a Hieronymus Bosch óta megszokott, s mégis megszokhatatlan „lábakon járó fej". S ugyanilyen ellentmondásokkal határolható körül az anyag és a technika, amivel készült. Sziklaszobor: az ürömi kőbányában fejtették s faragták a mészkövet, csakhogy ez a faragás belülről kifelé történt. Nem a kőtömbök külsejéből vésték le a fölösleges réteget, amint azt a szobrászat teszi ezerévek óta, hanem a tömbök belső, illeszkedő részéből hántották le a felesleget, hogy kívül a mohos, fagy-feszegette, napszítta sziklafelület érintetlenül megmaradjon.

Azaz: látnivalóan faragott és összeállított sziklaszobor, de látnivalóan mégis természetes jelenség, az élő és életeket hordozó természeti környezet behatolása a városba. Durván összerovott, őskori kromlechekre emlékeztető építettségével pedig „csináltnak" és „természetesnek" az az elementáris kettőssége, amely az emberi tevékenységet a kromlechek építése óta mindig jellemezte a földön.

Partizánemlékmű, a megszelídített Partizán

Egy esztendővel korábban, 1971 őszén állították fel Újpesten a partizánok emlékművét, s másfél hónappal az avatás előtt díjazták a pécsi biennálén Varga Partizán című kisplasztikáját, amely dokumentálja, milyen lett volna az emlékmű, ha nem szegődik társszerzőjéül a hivatalos nehezen mozdulás.

Az eredeti Partizán, a nyolcvanöt centiméteres emlékműterv történelmi szobrászatunk egyik előzmény nélküli remekét ígérte. Az eddig nem említett, de kiállításokról ismert újabb stíluseszköz, a Varga által kisajátított és bravúrosan használt popart nyomait viseli magán, miként ezt viseli magán a felállított, nagyméretű figura is. A palánkhoz lapuló, űzötten figyelő alak széttárt karja egyszerre idézi a kivégzőfal előtti áldozat és az illegális harcban óvatosan rebbenő ember mozdulatát, s popart-naturalizmussal mintázott, de természetellenesen lemezvékonyságúra mintázott teste úgy lapul a háttérhez, mint a késő-gótikus német domborművek figurái, a légnyomás áldozatai és a sokat kockáztató emberek. A palánk pedig, amelyre az igazi, a kisplasztikában maradt figura lapul kétszer akkora, mint az ember, érdes-szálkás fekete fából készült, s egyszerre volna fenyegetően magasodó és védő, ha nem tennék egyértelműen csak fenyegetővé a ráragasztott fasiszta felhívások. Mindez együtt — az önmagában is egyszerre aktivitást és áldozat-sorsot sugalló figura, meg az anyagában is ellentétes, léptékben is félelmetes fapalánk — egyszerre állít esztétikai hitellel történelmi hitelű emléket az egy egész ország által magára hagyott, de egy egész ország becsületéért és jövendőjéért kockázatot vállaló, kicsi és hősi magyar ellenállásnak.

Ez volt az eredeti terv. Ezzel szemben a magyar emlékmű-ízlés csak a figurát tartotta meg eredeti módon, s palánk helyett ünnepélyesen kicsiszolt, vájatokkal díszített, nehézkes és alacsony emlékmű-tömb elé állította. Nyilvánvalóan a hagyományos emlékmű-szobrászat kő-obeliszkjeinek, kő-pilonjainak leszármazottja ez a háttér, de itt semmi értelme, mert abban sem kelti a palánk benyomását, aki látta az eredeti művet. S abban sem rezdíti meg a magára hagyottak hősiességének tragikumát, aki tudja, hogy mit jelentett ez a hősiesség történelmileg, emberileg. Annál kevésbé, mert a háttér kőtömbje ötödmagával áll Újpesten, s a szétszórt, léptékében értelmetlen kőrengeteg végképp lerontja azt a döbbenetesen közvetlen, hétköznapian tragikus hatást, amit a figura összesűrített.

A figura szerencsére megmaradt. Nem rajta múlt, hogy a partizánokon kívül egy kissé emlékműve lett a nehézkes budapesti művészet-szemléletnek is.

Csigó László felvételei

Budapest - A Fővárosi Tanács lapja 1972. (10. évfolyam) 12. szám december