top of page

Tárlatvezetés Somogyi József pesti szobrai között

„SOMOGYI JÓZSEF (Félszerfalva, 1916. június 9.) szobrász, Munkácsy- és Kossuth-díjas, kiváló művész, a Képzőművészeti Főiskola tanára, a Magyar Képzőművészek Szövetsége elnöke, a háború után feladatokhoz jutó szobrász nemzedék egyik legtehetségesebb tagja. A Képzőművészeti Főiskolán Réti István, Aba Nóvák Vilmos, Kontuly Béla és Kisfaludi-Stróbl Zsigmond növendéke volt. 1941 óta kiállító művész . . . 1958-ban a brüsszeli világkiállításon bemutatott Táncolók c. kompozícióért, melyet Kerényi Jenövei közösen készített, Grand Prix-t kapott." (A kijavított Művészeti Lexikonból; a „kiváló művész" 1970-ben, tollal beírva.)

*

Tulajdonképpen felháborító az elismerés, amivel Somogyi méltatását kezdeni szoktuk. „Ritka szobrászaink egyike, akinek fő művei azonosak köztéri alkotásaival" — ez nemcsak azt jelenti, hogy Somogyi legjobb szobrait állítja a közterekre, ez azt is jelenti, hogy Somogyi ebben különbözik némely pályatársaktól. Azoktól, akiknek megbízásra készített monumentális munkái sajnálatos módon jellegtelenebbek, unalmasabbak, mint a „magánhasználatra" szánt kisbronzok. Az okokról azonban majd máskor; tény, hogy ezért a megbízást adók és a megbízást elfogadók külön-külön felelősek, tény továbbá, hogy ez a helyzet nem szükségszerű. Végtére is igaz: Somogyi „fő művei azonosak köztéri alkotásaival”.


Ezért nincs szüksége nagy, reprezentatív bemutatókra, gyűjteményes, retrospektív tárlatokra. Szerénységből, aggályoskodásból minden ilyen kezdeményezést zátonyra futtat, művészi rangja, közéleti funkciói ellenéreT (vagy éppen azért) 1947 óta nem rendezett kiállítást, de teheti: fő művei állandó kiállításokon szerepelnek Vásárhely és Salgótarján főterén, az óbudai kísérleti lakótelepen és a szigeti várban, a Kelenföldi Textilművek udvarán és a Kerepesi temetőben. S bár Somogyi „fővárosi tárlatáról" olyan pályát alakító alkotások hiányoznak, mint a dunaújvárosi Martinász, a hódmezővásárhelyi Szántó Kovács, vagy a szigetvári Zrínyi, tanulságos és teljes ez az állandó kiállítás így is: aki végigjárja, az új magyar szobrászatot meghatározó egyik mestert, az egyik legegyenletesebb és legfontosabb életművet ismerheti meg a révén.



MADARAK. TELEVÍZIÓ-RELIEF. MADÁCH SZÍNHÁZI SZOBROK. Csak a teljesség kedvéért; nem igazán köztéri, vagy nem önálló alkotások. A Madarakat kint, a Budafoki úton, a Kelenföldi Textilművek óvodájának udvarán állították fel; a Széchenyi-hegyi tvadó domborműve ugyancsak nem közterületen van, közterületről nem is látható; a Madách Színház körúti homlokzatának öt kis szobor-csoportját Kerényi Jenő, Somogyi József és Kis Kovács Gyula mintázta, közöttük a jobbról-balról második csoportokat Somogyi.


KUBIKOS (a Bajza utca 28. előkertjében, a Bajza és a Benczúr utca sarkán). Tulajdonképpen „magánterületre" állították 1955-ben, de csak közterületről, az utca felől látszik, s témája, hangulata is köztéri alkotássá avatja az életnagyságúnál kisebb, kőhasábon álló Kubikost. Elhelyezése is ellentmondásokat feszít: szinte provokálja környezetét, a századfordulón előkelőnek épített negyedet; a stilizált vaskerítés és a historizáló malterarchitektúra közti kertet már-már szétrobbantja az ötvenes évek tiszta forradalmi romantikájával.


Ez a romantika Somogyi egész korszakában tiszta maradt, a szobrászt őszinte hite és őszinte tehetsége megvédte a tévedésektől, s bár stílusa egyszerűsödött, mondandója keményedett azóta, egyetlen látványos fordulatot sem produkált az életmű: a mai formai és tartalmi mélységek benne rejlettek az ötvenes évek munkásságában, a Kubikosban is.


A Kubikos pedig hagyományos felfogású, részletezően megjelenítő szobor, egy félmeztelen, ásót ragadó férfi erős, dühös, romantikus ábrázolása. Enyhe kontraposztóban áll, bal karja a jobb oldali ásó nyelét ragadja, teste jobbra, dühös feje balra fordul, s ez a csavarodó feszültség eleve meghatározza tettre kész indulatosságát. Fokozza ezt a vésztjósló tekintet, a lógó jobb kéz, amely ásót ragadni készül, fenyegető az izmok hullámzása a meztelen felsőtesten, s még a csontos, csupasz lábfej is a talpazaton. Lázad ez a kubikos, a következő pillanatban dühe az ásó emeléséig fokozódhat, mert azt a klasszikus drámai pillanatot ragadja meg, amely nagy, iszonyú cselekvéseket előz, iszonyú cselekvéseket ígér.


De groteszk is ez a kubikos, a munkában elhasználtak groteszksége érződik a nadrágon át is sejthető, enyhén gacsos lábon, a kihasználtak görbülete torzítja szíjas, erős hátát, s kalapja, ez a csorgóra álló, kajla, lompos kalap is legalább annyira esetlen, amennyire fenségesen és kupolaszerűén koronázza. És épp ettől az elesett groteszkségtől lesz lázadása kétségbeesett, tehát még fenyegetőbb, ezért lesz figurája hiteles az emberismeret konkrét, meg a „semmik vagyunk, minden leszünk" történelmi igazsága szerint.


Ez a kétfelé feszítő igazság különbözteti meg évjáratának sok pátoszosan érdektelen, hízelgően hazug munkás-paraszt figurájától, s ez a kétfelé feszítő teljes igazság vezet egyenesen a későbbi, érett Somogyiszobrok művészi-emberi teljességéhez.



CSALÁD (óbudai kísérleti lakótelep). Ha a Kubikos jelenléte provokatív, a Családé a lehető legharmonikusabb a környezetében. A téma és a városrész, a családi közösség és a lakótelep általában is harmonizál, ám ez a Család és ez a kísérleti lakótelep különlegesebb, rejtettebb szellemi kapcsolatra lépett a szoborállítás pillanatában.


Az óbudai kisérleti telepet a legmeghittebb, legjobb hangulatú új városrészek közé sorolom, különböző típusú házainak modern intimitása még most is megragad, amikor fokozatosan tűnik körüle a régi slum, s környezetét is feszes, tízemeletes házak alkotják. Korábban még jobban érződött itt az összetartozás, ócska üzemek és ócska földszintesek között összetartó modern házaké, amelyek elég kicsik és elég változatos architektúrájúak ahhoz, hogy modernségük csak büszke és szép, de ne hivalkodó és pompázatos legyen.

Olyan hangulatot éreztem, melegségnek és logikus tisztaságnak olyasféle összeolvadását, mint a szoborban; lehet, hogy eleve a szobor szuggerálta. A Család ugyanis logikára és szeretetre épül, s valóban épül, a szervesen konstruktív kompozíciók legszebb szabályai szerint. Látható lényege az összetartozás; az apa, az anya és a gyermek figurája többszörös, közvetlen és áttételes kapcsolatban van egymással. A férfi áll, egy derékszögű háromszög szögszárának bátorságával, a nő ül, s lábát kinyújtja, hogy a derékszög másik szára is meglegyen, felsőteste pedig befelé hajlik, ez a férfikarral együtt átfogó: a zárt reneszánsz kompozíció legtisztább formája ez a gúla. S kapcsolatuknak csak egyik, architektonikus kifejezése, amit a végtagok zárt áramköre megismétel. A gyermek anyja lábánál, bal lábát az anyja, jobb karját az apja nagy tenyere fogja, így összekapcsolja a két felnőtt testet, de összekapcsolódnak azok hátul, ujjukat összefonva, s összekapcsolódnak úgy is, hogy az asszony lába lent a férj lába közé nyúlik. Zárt, forró belső tér keletkezik így a kezek kordonja között, feszültséggel teli mágneses mező a hatalmas asszonykeblek, a férfi-ágyék és a gyerekhát sugárzásában. S a testük alkotta meghitt teret testükkel is védik, kifelé elhárító szívós hátával a férfi, kifelé feszülő karcsú derekával a nő, és kis, peckes lapjával még a gyerektest is, amely ezt a háromszög alapú test-bástyát elölről zárja.


Tiszta konstruktív eszközökkel — test-lapokkal és kéz-kordonokkal — olyan meghittség keletkezett itt, hogy több lírára, egyéb érzelmességre nincs is szüksége a szobrásznak. Az asszony nem szép, a férfi nyers, bárdolatlan, csupán a gyerek örökölt valamit a Quattrocento kölyök-angyalainak bájából, ám ez a kölyök-angyal is nyersen mintázott, architektúra-erős, rovátkolt ingecskét visel; láthatóan ő is kiveszi részét a család küzdőképességéből.


Mert nemcsak vonásaiban báj nélküli: kemény, védeni és küzdeni képes ez a család. A férfi emeltszikár fejtartásában annyi kiálló bátorság van, amennyi szellemi emelkedettség, s goromba ökle, szívós háta, feszült lábszára a Kubikostól örökölte keménységét. Az asszony erős combja, hosszú lábszára sem a kecses nőaktoké, szilárdan megállni képes férfilábakra emlékeztet inkább. S bár háta karcsú, érzékenyen ívelt, mint a lányoké — s mint a Somogyi-nőszobroké általában —, elöl súlyos keblei, lent dús, monumentális tompora bizonyítja, hogy földerős, földtermékeny ez az asszony.


Harmónia és harmóniát megtartani képes keménység így válik eggyé a gyöngédséggé hevülő logika s az érdességbe józanodó gyöngédség kettőssége által, így lesz az óbudai Család a modern család szellemi dokumentuma, meg a modern művészet sem érzelmességbe, sem embertelenségbe nem zuhanó megnyilvánulása.


ANYA (a Török utca és a Frankel Leó utca találkozásánál). Az idegesen rohanó nagyvárosban lélegzetnyi, nyugodt kis tér keletkezett, mert nem építették hegyesre két szögben találkozó utca „spiccét", mert a modern ház visszaugró homlokzata háromszögletű járdaszigetet terít maga elé. A háromszög egyik szára mentén a tizenegyes villamos csörömpöl, a másik szár mellett a hatvanhatos, a négyes itt fordul vissza és zajosan körbejárja, az Óbudáról jövő, Óbudára menő autóforgalom is súrolja oldalát, de bent a szigeten nyugalom van és csendet teremt az Anya hasábra állított, életnagyságnál magasabb szobra.


Parancsoló szobor, súlya, ereje, különössége miatt. Több ezer esztendő művészettörténete aknázta ki a témát, amit egy nő-test és egy belőle szakadt, hozzá tartozó gyerektest kínál; száz esztendők madonnái és újabb száz évek profán anyái után azonban ezúttal ismét megszületett egy olyan gondolat a témakörben, amely új, s mégis megőrzi a téma ősi mélységét és örökkévalóságát.


Küzdő, kihívóan magabiztos anyát mintázott Somogyi, a proletár-anyák merészségével és a fiatal anyák majdnem szűzi gőgjével. Erős anyát, aki épp úgy védi és teremti a családi harmóniát, mint a Család, s mégis egészen másként, mert egyedül, egy testtel védi és teremti.


A gyerek-test és az asszony-test összekapcsolása is különös, új és más jelentést hordozó, mint eddig. Nem tapad egybe kicsi és nagy tömeg, nem fog közre gömbölyű monumentalitás törékeny és lapos védtelenséget; ez a gyerek áll az anyján, önállóan és kihívóan, de azért lehet önálló és kihívó, mert egyik lábát csípőjére, másikat a karjára támaszthatja. S milyen szilárd, meleg talpazatra támaszkodhat! Két, komikusan szikár, görbe támasszal kezdődik ez az élő posztamens, az asszony lába is egyszerre imponáló és nevetni való, masszív és túlterhelt. Ám minden átmenet nélkül folytatódik zömök, zakatoló, súlyos lepelben, amely bordázott, erős, mint a kannelurás görög oszlopok, főként pedig feszes, dübörgő csípőben végződik, s ez hatalmasan termékeny és hatalmasan csontos; alkalmas gyerekszülésre, gyereksúly megtartásra egyaránt. A csípő arányait, monumentalitását még fokozza a test kifeszülése, a tekert derék, amely a gyerek megtámasztását és az anyai, megejtő kihívás érzékeltetését egyaránt szolgálja. S amikor már hatalmas ereje, dinamikája nem fokozható, karcsú, lányos derékba siklik át, a Somogyi-figurák gyönyörűséges, átszellemült asszony-hátába. Elöl ez a karcsúság megint csak földnehéz, hatalmas keblekben folytatódik, megismétli a csípő fortisszimóját, s olyan erős belső teret teremt a gyerek-testtel, mint a Család; ám a karcsú felsőtest légies könnyedsége győz, fel, egészen a lányos-keskeny nyakig, a kancsós, kecses fejig, amelynek báját megtoldja a profil finom sziluettje is. A kemény asszonyiság így oldódik lányosan hamvas, tiszta lírába, megőrizve valamit abból a szűzi költészetből, amit minden fiatal anya megőriz, minden termékeny, boldog asszony.


CSIKÓS LEÁNY (Gellérthegy, Jubileumi Park). Az Anya reciproka, a Család nőalakjának fordított szellemi értéke. Ha Somogyi asszonyfigurái mindig őrzik karcsú hátukban, hosszú nyakukban lányhamvasságuk töredékeit, a Gellérthegy lejtőjére állított leány asszonyt ígérő arányai leendő anyaságát jövendölik.


Motívum-társa, a csikó többszörösen a tisztaság megtestesítője. Az állat-alak a betöretlen lendület képe, a pányvázatlan, tiszta ösztönök szimbóluma a modern művészetekben, de Somogyi csikója egyszersmind a legtisztább gondolati logika hordozója, hiszen „négy oszlopon egy vízszintes tartó" konstrukciója a legkristályosabb, legáttekinthetőbb építmény.

A lány ezt a szűzi, kristályos hangulatot ismétli, és asszonyos áramokkal modulálja. Feje-nyaka átszellemült és légies, ám lába ugyanaz a szívós, groteszk oszloppár, ami az anyák erejét-elhasználtságát sugallta, s ami olyasfélét érzékeltet, hogy teherbíró, kemény kis asszony készülődik itt. A szoknya is súlyos, erősen kannelurázott, mint az asszonyoké, s noha a csípő nem olyan erős (a tompor inkább a Somogyiszobrok szívós férfi-tomporára emlékeztet), a has már kis gömbölydedséggel termékenységet ígér, termékenységre kívánkozik, akárcsak a mellek, amelyek kicsik, kemények, de a könnyedén stilizált ruha súlyukat jelzi. A töretlen, még kontraposztóval sem megzavart állás szellemileg erős, s bontatlan függőlegesét a kar íve köti a csikóhoz, meg az a kis erőtér, ami a csikó idegesen feszülő nyaka és a termékenységre domború leányhas között van.


A gellérthegyi szobor szilárd, ígérő szűziesség. Ha az asszonyszobrok gyermekük védelmére kiállnak, a leány-szobor rejtett áramai azt hirdetik, hogy ez a szűz gyerekeket fog szülni, s ugyanúgy fog kiállni gyerekeiért.


SZOBOR A RÁDIÓ HOMLOKZATÁN (Pollack Mihály tér). Nem dombormű, noha falsík elé rakták, nem is épületplasztika, ámbár homlokzatra került. Hatásában, formájában szabályos köztéri alkotás ez a repülő leány, kerekplasztika, amelyet falsíkra függesztettek, de csak azért, hogy jobban kifejezze lényegét.


A lényege az, hogy repül, s hogy nagyon súlyos. Repülését minden kompozíciós elem érzékelteti: az átlós, felfelé emelkedő testtartás, a nyílszárnyként szétnyíló karok, az ugyancsak nyílszárnyként táruló lábak, a hajfonatok, amelyek úsznak a levegőben, s a madarak is, amelyek kísérik és biztatják ezt a szárnyalást. Még a merész statikájú felrögzítés is ezt szolgálja, ahogy a test eltávolodik a kőtől, és lebegést éreztet.


Mégis, rettenetes erőket kell leküzdeni azért, hogy ez a szárnyalás létrejöjjön. A kompozicionális visszafogottság, a tulajdonképpen téglalapba foglalt mű (a téglalap csúcsai: a leghosszabb napsugár, a legfelső és a legalsó madár, meg a nőalak lába) önmagában kevés lenne a visszafogottsághoz, annak ellenére, hogy a téglalap a legföldhözragadtabb, legstatikusabb forma. Csakhogy ez az életnagyságúnál hatalmasabb, láthatóan bronz-nehéz figura nem dombormű, nem is fél-plasztika, hanem teljes, tehát teljes súlyú, kerek bronzszobor. Annyira érezzük a súlyát, hogy szinte azt is érezzük, mekkora erővel próbálja kiszakítani magát a falból, hogyan húzza lefelé a kebel nehéz, kettős halma, az erős altest, mekkora gravitációs erővel hullanának lefelé a zömök bronzmadarak, ha tudnának, s mennyire statikai nonszensz tulajdonképpen néhány csappal fenntartani a falon ezt a bronz-kolosszust.


És a leány, szárnyak nélkül, mégis repül. Ez adja pátoszát, a legyőzött nehézkedéstől lesz a szárnyalása magával ragadó és katartikus. Konkrétabban, itt, a rádióépület homlokzatán a szárnyalás a hullámok közvetítette hírre utal talán, a távolságot legyőző rádiózásra, a hírközlés magasba lendülő tökéletességére? Talán. Bizonyosan. De elsősorban és leginkább az ember szép küzdelmeit jelképezi, a nehézkedés ellenére szárnyalni képes emberi akarást.


MEDNYÁNSZKY (Kerepesi temető). Az 1965-ben mintázott, 1970-ben felállított síremlékben egyesül a korai Kubikos csorgóra állt kalapja, a későbbi férfi-szobrok rettenetes ökle, groteszk-erős lábszára, főként pedig a hódmezővásárhelyi Szántó Kovács fensége és elesettsége. Mindez azért figyelemre méltó, mert az ülő figura Mednyánszky Lászlót, a festőt ábrázolja, s olyannak ábrázolja, mint a művészettörténet és a kortárs Krúdy Gyula: tegnapok ködlovagjának, a csavargók bárójának, társadalmi osztályából emigrált, űzött és alkotó léleknek.

A Mednyánszky síremlék (Kónya Kálmán felvétele)

Tépettség és nagyság, elhasználtság és kemény teremtőerő éppúgy feszíti ezt a szobrot, mint Somogyi küzdő, aktív alakjait. A kalap éppúgy szánalmas-kajla és fenséges-kupolaszerű, mint a többi szobron, a tekintet épp olyan indulatot lövell, mint a forradalmároké, a hát erős, az ököl félelmetes és a nagy figurához képest is hatalmas, a lábszár pedig a lábfejjel esetlen és fenségesen tartani képes. Csakhogy ez az erős, groteszk figura ül. Komiszul nevetséges, gömb alakú kövön, ami eleve labilissá teszi nagyságát és szilárdságát ; az alacsony támasz miatt nyakig húzódik lába-combja, s így imponáló helyett tragikomikussá válik; a nagy öklök vándorboton ernyesztik szorításukat, s a félrefordult tekintet hirtelenségében is az űzöttség, s nem a támadás hirtelensége van. Úgy ül a kövön, mint egy hatalmas, űzött holló, s hiába lenne állva monumentális, testhelyzete elárulja gyengeségét, az üldözött, a magányos gyengeségét.


Azt az űzöttséget és magányt, ami egy nagy festő és egy nagy karakter, de egy korából, társadalmából emigrálni kényszerült nagy festő és nagy karakter sorsát tragikussá tette, s megfosztotta attól, hogy közösségre találjon.


HARCOSOK - ÉS BEFEJEZÉS. Az 1967-ben mintázott Harcosokat csak előlegezem ebben a tárlatvezetésben, nem biztos, hogy e sorok megjelenéséig fel is állítják a Műegyetemen. Helyettük néhány általános tanulságot. Nem Somogyi művészetéről általában; általános jegyekről szóltam, amikor konkrét művek kettős feszítését, küzdelem és elesettség, küzdelem és gyöngédség, szárnyalás és súlyosság kettősségét említettem. Azt sem most kell megfogalmaznom, hogy Somogyi ábrázolási kettősségében a látványhoz kötődő fegyelem, meg a motívumokat művészi szándék szerint átalakító szellemi erő feszül. Csak arról néhány szót, hogy ezek a feszültségek hogyan folytatódnak szobrok és közönség, életmű és néző feszültségében. Somogyi a legjobb alkotásait állítja köztérre, épp ezért ezek az alkotások gyakran meghökkentőek, nyersnek, barátságtalannak tetszenek. Különösen a köztereken, ahol a járókelő más szobrászoktól nem a legjobb, tehát nem a legeredetibb műveket szokhatta meg. Ezeken az ellentéteken egy ilyen, folyóiratbeli tárlatvezetés nem változtathat. De a szobrok maguk igen. A köztérre állított főműveknek ez az előnye is megvan: nemcsak elmennek mellette, nemcsak idegenkednek tőlük — fokozatosan megszokják, s később meg is szeretik a járókelők.


Budapest - A Fővárosi Tanács Lapja 1971. (9. évfolyam) 5. szám május

Commenti


bottom of page