Mácsai

Csak semmi irónia, semmi szarkazmus, még kevésbé indulat. Mácsai István nyolcvanéves, ereje teljében van, isten tartsa meg sokáig, híveinek száma megszámlálhatatlan. Sem a munkásságán, sem hívei vonzalmán nem változtatna már egy mégoly megsemmisítő bírálat sem - különben is ostoba és öntelt az a bírálat, amelyik azt hiszi, hogy a hatására nagy dolgok változnak. Egyetlenegy dolgunk lehet az októberi kiállítás alkalmával: megérteni a Mácsai-jelenséget. Nem a Mácsai-képeket, azokat feltűnően könnyű megérteni.

Mácsai István a származása miatt csak huszonhárom évesen, kilencszáznegyvenötben került a főiskolára, és ötvenben, a második magyar képzőművészeti kiállítás esztendejében végzett. Elegendő oka volt rá, hogy lelkesen teljesítse a szocialista realizmus direktíváit, amely teljesítések hamar honoráltattak: az Aratósztrájk 1894-ben című kétszer négy méteres képükért a Breznay József-Mácsai szerzőpárt ötvenháromban a Munkácsy-díj első fokozatával tüntették ki. Mácsai visszaemlékezéseiben sem tagadja meg a korszakot: ekkor vált festővé, sőt elismert festővé, kárpótolta magát a háborúért, nélkülözésért, üldöztetésért - meggyőző az őszintesége. Meggyőzőek a maguk módján akkori munkái is. A négykezes mű teátrális és didaktikus, az intéző-csendőrök-szolgabíró-csoport meg a jóval népesebb népvezér-kaszák-mezítlábasok-tömeg majdnem-összeütközése naiv, de a tárggyal azonosulni igyekvő. Érdeme ugyanaz, mint ami a hibája: a pasztózus, impresszionisztikus festésmód, amelyet bizonyára mestereiktől, Szőnyitől és Bernáthtól vettek át a festők, reménytelenül és tökéletesen alkalmatlan ilyen tárgyak és tanítások megjelenítésére. A tévedés nem az övék, maga a mester, Szőnyi ugyanazon az ötvenkettes kiállításon mutatja be a moszkvai magyar mezőgazdasági kiállításhoz készített pannóit, és a különbség csak a megerőszakolt mesterpiktúra meg a tanítványi igyekezet közötti hányados: posztnagybányával nem lehet Megérkezett az első Sztalinyec pannót festeni. Mindazonáltal ez az „alkalmazott impresszionizmus” a korban elfogadott, kedvenc technikája a szovjet piktúrának is, jóllehet idehaza nagy ideológiai viharok csapkodnak körülötte, a naturalista állami festészet Ék Sándorral az élen folyamatosan támadja. Mácsait, a mind elismertebb, önállóan fellépő Mácsait ez a korszak végéig nem ingatja meg. Ebben a felfogásban festi meg még a kitüntetés évében A szuhakállói bányászok megmentését, ezt a Fábri Zoltánt is alkotásra késztető korabeli munkahőse-üdvtörténetet, amelyről a mostani kiállításon is megállapítható volt a komoly műgond, az igyekvő empátia és a klasszikusok utánérzése.

Aki nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy egyetlen masszának, tömény fekete űrnek tekintsen egy művészettörténeti korszakot, annak látnia kell, hogy az erőltetett táblaképműfaj megrongált határai között Mácsai szakmailag teljesített. Számtalan jellem- és mozdulattanulmányt készített, és azokat bele is építette a kötelezően elsötétített impresszionizmusba, némi mentori támogatást kérve a rembrandti világításeffektusoktól meg a rembrandti csoportfűzésektől. Az impresszionizmus, mint köztudomású, sokat köszönhet Rembrandtnak, és Szőnyi ragyogó rézkarcai is rembrandtosak - ezt látva azt is fel kell fedezni, hogy Mácsai hamis, államrealista képei megkülönböztethetők a kurzus önfeledten ostoba vagy önfeledten tehetségtelen államrealista munkáitól. Például az Imre István és Szentgyörgyi Kornél festette Almaszürettől, ettől a néphadsereg-dolgozóparasztság tanidilltől, amelyet ugyanazon a kiállításon mutattak be, mint az Aratósztrájkot, és amiért az utóbbival azonos esztendőben Kossuth-díjat kapott a katonafestő-pár.

Ez volt a szerencséje. Mert amikor az ötvenhat utáni nagy másnaposság, majd a hatvanas évek sokkoló sokfélesége idején a megrendítően ostobákon és a makacsul tehetségteleneken kívül úgyszólván mindenki megingott a korosztályból, Mácsai a szakmai megbízhatóságban megkapaszkodhatott. A generáció, a nagyjából kilencszázhúsz és -harminc között született, főiskolai tanulmányaikat az ötvenes évek közepéig bevégző művészek a hatvanas évtized végére vagy egyéni és hiteles életművet alapoztak meg rettenetes küzdelmek árán, vagy - ez volt a többség - évtizedekig hányódtak a későn megismert és megélt izmusok, kapkodtak a huszadik századi lelemények között - esetleg életük végéig. Mácsai egyik utat sem választotta. Visszaemlékezései szerint - Mácsai készséges és megnyerő interpretátora önmagának - ötvenkilences Csendélet rákokkal című vászna lendítette ki abból a lelki, stiláris és talán világnézeti bizonytalanságból, amelybe kortársaival együtt az idő tájt került. A kép az írott forrást megerősíteni látszik. Lelki harmónia teremtésére alkalmas, amennyiben csupa optikailag szép és tartalmában pozitív tárgyat vonultat fel: testes langusztákat, ónfoglalatú üvegkelyhet, toszkán vörösboros üveget (Magyarországon akkor elérhetetlen különlegességeket) vörösen, sárgán, zöldescsíkosan. Világnézetileg, kivált egy sztrájkos-bányamentős-bölcsődeidilles korszak után, maga a kiteljesedés: a csendélet semmi másról nem beszél végre, mint langusztákról, üvegkehelyről, borospalackról és ropogós asztalkendőről. És ezzel stilárisan is jellemeztük. Festője hagyva a posztnagybányai foltfestészetet (amely kortársainak továbbra is megbabonázó bűvölete maradt) naturális tárgyszerűséggel ábrázolta a motívumot. Élfények, vetett árnyékok, markáns határolóvonalak, amelyekből plasztikus testszerűség kerekedik ki, rákpáncélszerű rákpáncélok és szálas szalmafonatok - a látvány természethű.

Mondhatnánk, hogy a magyar szocialista realizmuson felnőtt Mácsai Szőnyi és Bernáth helyett most az Ék Sándor-i eszményt választotta. Azzal a felmérhetetlen különbséggel, ami a küldetéses didaxis és a magabiztos közömbösség, az ifimozgalmi, révült elkötelezettség és a szenvtelen világnézethiány, s kivált az örök szakmai amatörizmus meg a fölényes szaktechnikai képzettség között van. És ezzel új korszakának első periódusát tulajdonképpen leírtuk. Mácsai elkápráztató optikai hűséggel kezdett festeni a hatvanas évek elejétől, kezdetben káprázatosán banális témákat. Újabb csendéleteket, pesti bérházrészleteket, olaszországi műemlékeket és arcképeket. Sikere úgyszólván az első pillanattól elsöprő volt. Látogatói és vásárlói, akik azon nőttek fel, hogy a festmény dolga az ábrázolás, következésképp annál remekebb a mű, minél felismerhetőbb és részletezőbb - soha nem látott lelkesedéssel fogadták. S minthogy gyakorlatilag az egész magyar társadalom ilyen irányú művészeti képzést kapott, a pesti utcát utcaseprőstül, cigányasszonyostul, villamosostul megjelenítő Pesti utca,

a botanikailag hitelesíthető virágcsendéletek, a csüggesztően ismerős gangok és a tapinthatóan hulló vakolatok önmagukban is népszerűséget biztosítottak. A néző örült a megszokott, oly banális és oly kedves tárgynak, örült annak, hogy a tárgyat felismeri, örült annak, hogy lám, a kortárs festészetnek is tud örülni. A festő a sikert fokozni tudta. Előbb csak azokkal az érzéki szolgáltatásokkal, hogy képein mind gyakrabban jelentek meg a gyönyörű nők, a gyönyörű aktok, mi több, a mai (akkori) nőtípusok aktjai. Emblémája ennek a korszaknak a Vigadó Galériában is középre kiállított Budapesti Vénusz, amely lusta termékenységével, hosszú combjaival, férfivadító közönyével úgy hever a Budavári Palota előterében, hogy egy teljes fővárosi panorámával, távolban még a Széchenyi-hegyi adótoronnyal is megajándékozza szemlélőjét.

Tartózkodunk az ironizálástól: Mácsai karriertörténetében a magyar befogadástörténet a fontos. A magyar publikum, benne a magyar értelmiség csak ezután csatlakozott fel igazán a művek mögé. Mácsai professzionális kommersz festő lett, mint ilyen, teljesen egyedülálló, kiáltóan messze a primitív féltehetségektől, akiktől szakmai fölénye, valamint az alpári giccsfestőktől, akiktől a nem kevésbé perfekt arányérzéke különböztette meg. De ha az intellektuális igényeket nem elégítette volna ki, hogy a Lujza (vagy Jósika) utca teljesen olyan, mint az igazi Lujza (vagy Jósika) utca, továbbá az, hogy a női has milyen esztétikai tökéllyel domborodik, mielőtt a combok között eltűnő sötét háromszögben kiteljesedne - egyszóval a natúra sikerét is meg lehetett haladni. Kezdetben szimbólumokkal: a karácsony után kihajított karácsonyfa sorsa, a zöld mezőben némán korrodálódó gépkocsironcs, a bontási területen egyedül állva maradt ajtó a szakadt függönnyel csupa olyan ráismerés-boldogságot kínált immár a közhelyérzelmek és közhely-filozófiák szférájában, mint a nagy beazonosítások az utcakép, a pipacs és a női formák láttán. A szimbólumokat aztán előbb-utóbb fokozni lehetett, a dolgok logikája szerint a szürreális irányában. A tendenciák szinkron haladnak, Mácsai már hatvanegyben festett egy - ezt

meg kell mondani - nagyon rossz Háború című s ugyanabban az évben egy nagy karriert befutott Az oroszlán című képet. A Háborúnak nem sikerült kikerülnie a giccshatárt: törmelék, romok, félvak macska és ezernyi elpusztult tárgy maradványa volna hivatott felkelteni a pusztulást, de a kép szétesik; tárgyhalmaza hatásvadász addíció. Az oroszlán egy elképesztő hím oroszlán a pesti gangon: meghökkentő, ha tetszik, szürreális, a szürrealizmus minden felkavaró, értelemtagadó, sokkoló hatása nélkül. Szórakoztató szürrealizmus: megbékélhetnék ezzel a kategóriával az elképesztő ötletek láttán, ha a körbe bevont művészettörténeti óriások gyakorlata nem késztetne keményebb kifejezésekre. Mindaddig Mácsai tökéletes pályát futott be egy számára tökéletesen adekvát közegben. Felfedezte a vizuális információ iránti éhséget egy triviális szinten mindinkább koplalással fenyegetett civilizációban, felfedezte a közhelyesen irodalmiaskodó piktúra kelendőségét egy reménytelenül irodalomcentrikus kultúrában, felfedezte a konzervativizmus kokett csáberejét egy modernizmussal éppen ismerkedő-viaskodó képzőművészeti életben. Még a nemzetközi környezet is a kezére játszott: naturális festészete akkor kezdett közismertté válni, amikor legtájékozottabb méltatói kezdhették ezt a piktúrát a pop arttal, a fotónaturalizmussal, a hiperrealizmussal összefüggésbe hozni. Mert festészete, amelynek természetesen semmi köze a fentiekhez - minthogy az olcsó hízelgésnek nem lehet köze bármiféle társadalmi kihíváshoz -, hamar megtalálta a felkarolást a szakmai szférákban is.

Monográfiáit kritikusok írják, kiállításait művészettörténészek rendezik és múzeumigazgatók nyitják meg - miközben a kritikusok és esztéták másik - nagy - része mindig méltóságán alulinak tartotta, hogy a nevét leírja. Ez is védettség, a reklámot segíti. Nagyon sokat köszönhet az újságíróknak, akik természetesen összehasonlíthatatlanul műveletlenebbek és képzetlenebbek, mint a riportalanyuk, ezért meg vannak tisztelve, és hozsannáznak. A dolog egyoldalú, de így van rendjén. El lehet játszani a gondolattal, hogy mekkora karriert futhatott volna be egy ilyen képességű szakember a nyugati világban, de nem érdemes. Egy szavatoltan fogyasztói, kikezdhetetlenül kispolgári piktúra eszményi pályát fut be egy mélységesen földhözragadt, kispolgári kultúrában. A modell hibátlan.

Klasszikusoktól sem azért kellene megtartóztatnia magát ennek a piktúrának, mert a klasszikusok érinthetetlenek. Ma, amikor a legmaibb művésztevékenységek kulcsfogalma a parafrázis, az irónia és paródia, csúfabb dolgokat is művelnek Velázquez infánsnőivel, mint hogy magyar mezővárosi hátsókapu elé állítják őket a pocsolyába, Carpaccio titokzatos női többet is kibírtak, mint a melléjük festett szép fenekű modern leány. Az a baj, hogy ez már az intellektuális giccs hatásmechanizmusa. Bizonyos körökben elképesztő trivialitásnak ad látszataurát néhány kikezdhetetlen kultúratörténeti érték. Mácsai megfesti kilencvenegyben az ürömi útelágazást, aztán az elviselhetetlen táblaerdőhöz - ez volna a mondanivalója - a biztos hatás kedvéért hozzáfesti Giorgione Tempestájának alakjait kilencvenháromban. Ezt - ezt az egyet - talán vissza kellene utasítania Mácsai érthetően lelkes elismerőinek.

A szocreáltól a szürreálig. Mácsai István kiállítása. Vigadó Galéria, Budapest, 2002. október 10.-november 3.

Mozgó Világ, 2002 / 11. szám • -RÓL, -RŐL