KONDOR BÉLA 1931-1972 (Nekrológ)
Kondor Béla negyvenegy éves korában meghalt és beteljesítette a küldetését; — jobb ezt tudomásul venni siránkozás helyett. Lehet persze megrendülni egy negyvenéves, szem e is kamasz fiatalember halálától, lehet is, kell is számvetést tenni, önvizsgálatot tartani és keveset érő lelkifurdalást érezni a pusztulása miatt. De a legkellemetlenebb a tényekkel szembenézni: szükséges is, hasznos is volt számunkra a küldetés, amibe Kondor Béla belepusztult.
A magyar festészet harmincesztendős válságból fordult a megtisztult és elkötelezett termékenység szakaszába a hatvanas évtized legelején — ezt mind világosabban látjuk, ahogy eltávolodunk a hatvanas évtizedtől. A harmincesztendős válság még Derkovits halálával, a posztnagybányai iskola ellanyhulásával, a szocialista és antifasiszta avantgarde megfojtásával kezdődött; folytatódott a felszabadulás utáni tétovasággal, a történelmet nem mindig jól értő baloldali művészet és baloldali művészetet nem értő történelem konfliktusával, aztán direktívák visszaszorította spontán hittel, nyomában szűkagyúsággal, álsággal és féleredményekkel; s tetőződött az itt is csaknem mindent romboló 1956 élményével.
A válság utolsó két periódusát alkotóként végigélte, végigküzdötte Kondor Béla is; ennek a küzdelemnek volt szülötte, szimbóluma és végül áldozata. Akkor lépett a nyilvánosság elé — 1956-ban diplomázott —, amikor a magát szocialistának tudó képzőművészet még önmagának sem vallotta be, hogy sem az a múlt századi életképfestészet, amit hivatalosan zászlójára tűzött, sem az érzelmekben elomló polgári-humanista piktúra, amelyet hallgatólagosan vezéreszméjévé tett, nem alkalmas egy valóban elkötelezett, társadalmilag határozott és esztétikailag ütőképes festészet és grafika fölnevelésére. Kondor akkor fedezte fel a tisztametszetű német reneszánsz, az élesen metszett magyar forradalmi aktivizmus példáját, amikor erről nemzedéktársai még mit sem tudtak, s már akkor volt benne annyi etikai tartás és esztétikai teremtőerő, hogy ezeket a tiltott-ismeretlen példaképeket csak példának s nem utánozni való képnek tekintette. Egyszer bizonyára megszületik az a művészettörténeti elemzés, amely részleteiben is bizonyítja, hogy Kondor diplomamunkának készített, s később évek hűségével továbbfejlesztett Dózsa-rézkarcsorozata a tragédiákat érző és a drámák megoldását kereső magyar képzőművészet nagy, összefoglaló és tanúságtevő grafikai ciklusa 1956-1960 táján; s akkor, annak a tanulmánynak joga lesz majd megírni azt a párhuzamot is, hogy Kondor Dózsa-sorozata nem csak témájában, nem csak művészi, „belső” értékeiben hasonlít egy másik Dózsa-sorozathoz, a Derkovitséhoz.
Megírásra vár a társadalmi s főképp művész-társadalmi tömeghisztériát vizsgáló tudományág feldolgozására az is, hogyan utasította vissza látogatói értetlenséggel, kritikusi sandasággal és zsűridöntéssel minden fronton a kor az 1960-as Kondor-kiállítás első, tiszta tekintetű, fájdalmasan erős építőit és megviselten szépséges gyerekeit — amely építők és amely gyerekek egy 1944-re emlékező, 1949-1950-et feledni nem tudó, 1956-ot még sajgóan érző társadalom számára az egyedül hiteles és katartikus ábrázolást jelentették. S már az alkotáslélektan meg — sajnos — a tüdő- és szívgyógyászat témakörébe tartozik annak vizsgálata, miként rombolódott közben a művész.
A művészettörténetre, meg az emberi helytállások történetére pedig az tartozik, hogy minden erkölcsi, sőt olykor a fizikai szűkölködés ellenére Kondor miként ragaszkodott ahhoz a társadalomhoz, amely eleinte korántsem tartott igényt az ő ragaszkodására. Az ilyen emléksorok lemondhatnak a felületes stíluselemzésről, jobb, ha fel sem sorolják azokat a szellemi alkatrészeket, amiket Kondor mohón beépített, felhabzsolt és életművé átalakítva átadott a kubizmustól a Bibliáig, a szürrealizmustól a klasszikus dzsesszig, William Blake-től Zrínyi Miklósig és Nagy Lászlótól az első óceánrepülőkig. Mindez valóban csak alkatrész volt egy nagyobb, etikai-társadalmi érték szolgálatában. Hogy közben Kondor tombolt, fékezhetetlen volt, olykor cinikus és kiábrándító? A festőknél kevésbé érzékeny emberek is tombolnának, fékezhetetlenül cinikusak és kiábrándítóak volnának, ha közületi megbízásaikat rendre visszavonnák, képeiket nem vásárolnák, kiállításaikat félreértenék, félredicsérnék vagy agyonhallgatnák. S igen erősnek kell lennie annak, aki kitaszítottsága ellenére megnézi, kikkel együtt kitaszított, s akkor sem vállalja a közösséget pillanatemberekkel, ha ezekkel a pillanatemberekkel egy nevezőre hozzák. Alább dokumentumot közlünk; nyers, kamaszosan szabadszájú, széplelkeknek ismét fájdalmat okozó Kondor-dokumentumot arról, hogy Kondor nem alkudott és nem kötött üzletet; akkor sem, ha bizonyos nézőpontokból egy gyékényen látták felettébb kétes üzletfelekkel; akkor sem, ha a kétes üzletfelek dicsőítették, s akkor sem, ha leárulózták. Kondor egyértelműen és a zsenik konokságával járta azt az utat, amit kora és embersége kijelölt számára. Nem egyedül járta, s a többiek, akik vele járták, nem haltak bele. Viszont a többieknek megvolt az az előnyük — ha idősebbek voltak —, hogy saját régebbi korszakaikra támaszkodhattak, vagy — ha fiatalok voltak — megvárhatták a tapasztalatokat. Kondor maga szerzett tapasztalatokat, és meghatódás nélkül kell tudomásul vennünk, hogy az élete árán. S bár életében nagyon kevesen írták le művészetével kapcsolatban azt a szót, hogy „szocialista”, s bár halála után több száz széplélek fog felszisszenni, ha életművére helyezzük — úgy, és olyan megkésve, mint a Derkovitséra a posztumusz Kossuth-díjat —; odahelyezzük. Nemcsak azért, mert maga vallott így magáról, pohár konyak utáni lazább, kevésbé támadó állapotban, hiszen ennek a vallomásnak egyetlen tanúja volt. Hanem azért, mert ugyanezt mondják művei, s ez ellenőrizhető.
Az új magyar társadalom esztétikai és etikai lelkiismerete szól ezekből a művekből. És ezt a nagyszavú dicsőítések és a nagyszavú kiátkozások közben mindig elmulasztotta észrevenni a szakirodalom. Kondor művészetének lényegét soha senki nem találta meg írásban Kondor Béla életében.
S ha van okunk a siránkozásra, emiatt valóban sírhatunk a sírnál mi, mai magyar műkritika.
Egy Kondor-dokumentum
1972. július 3-án fotós barátommal Szentendrére utaztunk, az új művésztelep megnyitására.
Az ünnepség végén néhányan átsétáltak a telep kertjébe — Korniss Dezső, Pirk János, Klimóék, Hegyiék és Kondor Béla. Beszélgettek, álldogáltak egy nagy fa árnyékában. Akkor értem oda, amikor Korniss a koncept artról adomázott. Bekapcsoltam a magnómat; épp Kondor vette át a szót. Én akkor még nem tudtam, ki ő. Íme, a magnószalagról leírt szöveg. Varga Gábor
Egész szenzációs! Miután fönt volt nálam M. — mint az előbb mondtam —, mutogattam neki konceptfotókat. Gyerekek, hát a vak is jobb képeket csinál! Egy rendes fotómasina saját magától is jobbat készít. Ajánlottam először is, hogy állítsunk fel egy intézetet, ő adja az alaptőkét, beszerzünk mindenféle vacakokat, olyan magnót, ami nem szól, nyávog vagy nyekereg, aztán olyan fényképezőgépet, amiben nincs objektív, s nem lehet egyáltalán fényképeket csinálni vele, s hirdetést adunk fel a Magyar Nemzetben: „Koncepciózus laboratórium!” Bárki igénybe veheti, napi 500 forint. Mindenki annyi fotót csinálhat, amennyit akar, persze a gépben nem lesz film, viszont akt lesz elég, és akkor kap mindenféle vacakokat, hogy ezt csinálta. Van egy kis francia írógépem — én nem tudok írógépelni —, és akkor majd azon írjuk, hogy „krogyomotyo, rotyo”. És a fényképek alá ragasztjuk, sárga celluloidokat is, meg mit tudom én, micsodákat — hát még egyebekről is beszélgettünk. Két nap múlva telefonál, nem vagyok otthon, Jutka veszi fel a kagylót, azt mondja, hogy nagyon fontos ügyben szeretne velem beszélni. Visszahívtam később, s akkor elmondta, hogy a következő ötlete támadt: éntőlem — a Bécsi utcában lakom, a legforgalmasabb belvárosi utcák egyike — ledobunk egy utcakövet a hatodikról, az ablakból, s akkor valaki lent fényképezi, ahogy leesik a kő, ahogy leesik a kő, egy fényképezőgéppel, s egy másik ember fölülről filmezi. Mondom, hogy: kő van? Az nem érdekes — aszongya —, előbb-utóbb szerzünk. Kinek van filmfelvevője? Hát neked. Kinek van fotómasinája? Az is neked van. Nade: ez az ő koncept je! És ezt nyolcadikán már le kell adni egy kiállításra. Idefigyeljetek! Ki az a barom, aki odaáll, fél méterre mellette leesik egy kő, s akkor el tudja sütni azt a szerencsétlen gépet, amikor már valószínűleg vagy a fejét találta el, vagy a gépet tette tönkre, és nem látszik semmi. Na és mi van akkor, hogyha én felülről nézek egy követ, ahogy a hatodik emeletről esik le, nem látok semmit, csak egy hangyát. Hát micsoda ez? Es miért pont énnálam? Azért, mert onnan esett ki Sarkadi.
Hát ez az ő konceptje.
Kritika 1973. 2. szám
コメント