top of page

Kondor Béla

Kölcsönvett expozíció .

Tisztelt Rózsa Úr! Nagyon köszönöm a Népszabadság (előfizetője vagyok) vasárnapi számában adott elismerő sorait rólam. Úgy gondolom, hogy ez nekem reklám, valamint Önnek is az.


Én nem mernék (öregedő fiatalember lévén) olyan vakmerő és alaptalan párhuzamokat állítani pszichológia, pletyka, napi politika és művészet között, mint azt Ön már több cikkében tette. Talán a lap kötése is teszi ezt. Bizonyos vonal. Nevelés.


Ön még tapasztalatlan, de lehet, hogy százéves korában is az marad. Ez szomorú lenne.


A művész (beleértve magamat is) nem azért lett, hogy társadalmi és politikai problémákat oldjon meg. Ne felejtse el, hogy a művészettörténész se arra való. Hogy valaki milyen politikai beállítottságú (ha művész), azt a műveiből nem lehet tudni. Ha úgy gondolná, hogy igen, ez egy alapvető németes tévedés.


Kifejezés, megoldás és a valóság között óriási szakadékok vannak. Nagyon pszichologikus az összefüggés, tehát még a talaj is mocsaras.


De én nem oktató hangú szamárságokat akarok most ledarálni. Akár igazak, akár nem. Szeretném, ha a munkáimat úgy vennék, ahogy én a televíziót, rádiót, újságokat stb. Vagyis természeti jelenségként. Élvezem, mert van; és ha nem kell, hanyagolom, vagy kikapcsolom.


A művészeti kritika igen távol esik a művészettől.


Nagyon örülnék, ha valamelyik nap meglátogatna, hogy futólag megmutassam a műtermem és a műhelyemet. Tekintve, hogy nem ismerjük egymást, ez mindkettőnknek jót tenne.


Vagy inkább mondanám azt, hogy szarok az irkafirkákra? Ezt csak egy existencialista tehetné meg a helyemben. Üdvözlettel Kondor Béla. V., Bécsi u. 1. T.: 180-757"


A postabélyegző kelte 1968. január 27., az egzisztencializmust felemlegető cikk január 21-én jelent meg. Ebben az írásban Kondor Béla kritikai fogadtatásáról és részben Kondor Béla művészetéről lesz szó.


Az adatok

Kondor Béla festő- és grafikusművész 1931. február 17-én született Pestlőrincen. Apja eredetileg vasmunkás, később hivatásos altiszt a hadseregben, még később, a felszabadulás előtt és után kistisztviselő. Gyerekkorát - ebben a kifejezésben állapodtunk meg - a tipikusan elővárosi félig-munkás, kispolgári környezettel lehet jellemezni.


1949-ben érettségizett, a Ganz Hajógyárban kezdett dolgozni, az üzem képzőművész körében rajzolt. Képességeire a Képzőművészeti Főiskola két tanára figyel fel egy 1951 -es gyári tehetségkutató akció alkalmával; javasolják, hogy kérje a felvételét az intézménybe. Vizsgát tesz, felveszik. 1951 és 1956 között a Képzőművészeti Főiskola hallgatója. Tanulmányait festő osztályon kezdi, amikor szakmai-szemléleti összeütközések miatt ki akarják zárni az intézményből, a tehetségét ismerő mesterek ,,átmentik” a grafikai szakra. Nyilatkozataiban Barcsay Jenőt, Kmetty Jánost és Koffán Károlyt vallja tanárának.


Diplomamunkája a Dózsa-parasztháború témájára készített, később több lappal kiegészített rézkarc-sorozat. A diplomamunka ismét vitát kavar a főiskolán, a vita a közvélemény előtt tovább gyűrűzik. (Vajda István: Művészavatás: Béke és Szabadság 1956. június 20., 14. oldal: Németh Lajos: Kondor Béla rézkarcairól: Ú j Hang, 1956. augusztus: 48. oldal.)



1957-ben hároméves Derkovits-ösztöndíjat kap, ugyanebben az évben az ösztöndíjat felhasználva Párizsba megy tanulmányútra.


1958-ban szerepel a luganoi Bianco e Nero nemzetközi grafikai kiállításon.


1959-ben, a jubileum esztendejében rézkarc-sorozatot készít a Tanácsköztársaság témájára; néhány lapot bemutat a VII. Magyar Képzőművészeti Kiállításon a Műcsarnokban.


1960 márciusában megrendezi első önálló kiállítását a budapesti Fényes Adolf Teremben. (A későbbi publikációk túlnyomó része, egymástól átvéve a tévedést, dátumként 1959-et említ. A tárlatot a meghívó szerint 1960. március 25-én délután 6 órakor nyitotta meg Pilinszky János: a Magyar Nemzet 1960. április 12-én, a Népszabadság 28-án közöl kritikát róla.) A kritikák elismerik rendkívüli tehetségét és szemléleti-stílusbeli fenntartásokat tesznek szóvá. A kiállításon szerepel két Majolika-terv és egy Szgraffito-terv című táblaképe. A szgraffito-tervet a zsűri nem fogadja el, a majolika elkészítését a kerámiagyár nem vállalja. Az utóbbi témát - játszó és muzsikáló gyerekek - két falemezre festett pannóban valósítja meg. A zsűri a fekete-fehér kartont jóváhagyja, a kész pannókat alkalmatlannak találja arra. hogy tervezett helyükre, egy Pécs-uránvárosi óvodába kerüljenek. A képek Kondor tulajdonában maradnak.


1962-ben kiállítása nyílik a Miami-i Museum of Modern Art-ban.


1962. január 20-án terjedelmes levele jelenik meg az Élet és Irodalom 5. oldalán. A levél egy, a lapban korábban megjelent cikk szerencsétlenül sommázó és Kondorra sérelmes kitételét utasítja vissza; egyszersmind rendkívül éles támadás az egész képzőművészeti kritika és a művészeti közélet ellen. Kondornak Bencze Gyula válaszol, ugyancsak nyílt levélben, ugyanazon az oldalon, hasonló hangnemben.


1963. február 10-én feltűnést keltő riport jelenik meg róla a Magyar Nemzetben (Kristóf Attila: Kibékítő látogatás egy ..haragvó" művésznél: 9. oldal.) Az írás tragikus képet fest Kondor helyzetéről: nem kap megbízást, nem vásárolnak tőle, tönkreteszi a munka és az ital, olyan viták kereszttüzébe került, amelyben látszólagos hívei és ellenfelei egyaránt félreértik, magára maradt és sem ő maga, sem a képzőművészeti irányítás nem tesz semmit az állapot megszüntetéséért. A cikkhez tíz nap múlva Dési Huber Istvánné szól hozzá a lap levelezési rovatában (1963. február 20., 5. oldal).


A riport említi a Fiatal Művészek Klubjában közelmúltban megrendezett, ugyancsak vihart kavaró kiállítását, valamint három üvegfestményt, amelyeket a balatonföldvári templom számára készített.


Az 1963. május 26-án megnyílt IV. stúdió-kiállításon ötezer forintos díjat kap, október 27-én a II. Miskolci Országos Grafikai Biennálén Borsod megye 6000 forintos nagydíját neki ítélik, szerepel a fiatal képzőművészek az évi párizsi biennáléján.

1964-ben részt vesz és díjat nyer a tokiói IV. nemzetközi grafikai biennálén; az egyetlen, megkésett Magyar Ifjúságot kivéve (1965. január 9.) semmiféle közleményt az akkori sajtóban erről nem találtam.


1964. március 8-án tárlata nyílik meg a székesfehérvári István király Múzeumban. A sajtó egyik része a teljes elismerés hangján üdvözli, mint az új magyar képzőművészet egyik mesterét, a másik rész hallgat a kiállításról. Frank János kritikája azzal fejeződik be, hogy „Kondor Béla kiállítását be kellene mutatni nagyobb nyilvánosság előtt, a fővárosban is... A Kondor-mítoszt és a türelmetlenséget egyaránt eloszlathatná, ha művészetével szemtől szembe állna a közönség''. (Élet és Irodalom. 1964. március 28., 9. oldal.) Műveit Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Esztergomban mutatják be ugyanebben az évben, Budapesten, a Dürer Teremben grafikai kamarakiállítása nyílik 1964 márciusában.


1965. április 3-án Kondor Bélát a Munkácsy-díj II. fokozatával tüntetik ki. Augusztusban kiállítása nyílik az Ernst Múzeumban. A megjelent kritikák egyértelműen és fenntartás nélkül a grafika és a magyar festészet korszakalkotó jelenségeként ünnepük. A Népszabadság nem ír a kiállításról. A másfél hónap múlva megnyíló X. Magyar Képzőművészeti Kiállításon bemutatott képeit (Darázskirály, Férfi konstrukcióval) és grafikáit a kritika részint lelkesen üdvözli, részint élesen támadja. Hasonlóan oszlik meg a vélemény a decemberben megnyíló III. miskolci biennálé alkalmából, ahol - mint az előző biennálé nagydíjasának - egyéni grafikai bemutatója van.


1966-ban meghívott külön kiállító a luganói biennálén, 1967-ben Gádor Istvánnal és Vilt Tiborral együtt mutatkozik be a bécsi Collegium Hungaricumban. 1968. január 17-én új és a kritika számára változást jelző grafikai műveit mutatja be az V. kerületi Népfront-klubban.


1968 elején adják hírül a lapok, hogy első monumentális alkotását elhelyezték a Margitszigeti Nagyszálló előcsarnokában. (Pannó, falemez, 8,60x3,75 m. - Perneczky Géza: A Nyulak szigetének története. Kondor Béla festménye a Margitszigeti Nagyszállóban. Magyar Nemzet. 1968. február 17. 4. oldal.) Az 1968-as velencei biennálé magyar kiállításán Vilt Tibor szobrai, Kokas Ignác festményei mellett harminchét grafikáját és két olajképét mutatja be.


1969-ben a Corvina Kiadó Kondor Béla címmel tizenkét lapos grafikai mappát jelentet meg ötezer példányban, az előszót Németh Lajos írja.


1970. március 7-én nyílik meg Kondor Béla újabb kiállítása a Műcsarnokban. A tárlat élénk és ellentmondó kritikai visszhangot kelt. 1971-ben Boldogságtöredék címmel. Versek és rajzok alcímmel kötete jelenik meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál 4800 példányban.


1971-ben Kondor Bélát a Munkácsy Mihály-díj első fokozatával tüntetik ki.


(Betoldás)

Idáig jutottam az adatközlésben 1972 elején, amikor ezt a Kondor-cikket írni kezdtem. Akkor - az olvasó szíves elnézését kérem a privátközleményért - az írást személyes okokból abbahagytam. A számomra nem túl kellemes emléket pedig két okból is kénytelen vagyok a nyilvánosság elé tálalni. Jelen dolgozat nem a Kondor halálát követő, írásban és grafikában folyamatosan elkövetett siránkozások és célozgatások egyike - szeretném ezt jelezni addig is, míg alább - remélem - egyértelműen kiderül; ez az egyik ok. Jelen dolgozat egy 1972-ben megkezdett és háromnegyedénél abbamaradt sorozat megkésett része - ez a másik, a fontosabb ok. Az Új Írás 1972. évi első három számában ugyanis A Munkácsy-díj nemzedéke címmel portrésorozatot próbáltam rajzolni az új magyar képzőművészet szerintem reprezentáns generációjáról, a felszabadulás után indult és a művész-elsőszülöttek minden előnyét és minden keservét végigélő korosztály kiemelkedő egyéniségeiről. A Kokas Ignáccal kezdett. Varga Imrével és Vigh Tamással folytatott sorozat befejező darabja lett volna ez a Kondor-Írás. Akkor nem lett az. Mentségem kevés; tanúm a cserbenhagyott Új írás 1972. áprilisi száma, amely a már betördelt Kondor-reprodukciókat közölte, de Kondor-cikket az én mulasztásom miatt nem közölhetett.


Most megteszi. A cikk első harmada, az A jó legyőzi a rosszat alcímig tartó rész lényegében változatlan, az expozíciót és az adatokat még Kondorral egyeztettem. A többit igyekeztem - nyilvánvalóan nem teljes eredménnyel - eredeti koncepció szerint megírni. fejezetet pedig kiegészíteni. Tehát:)


1972. március 17-én Kondor Béla. Melocco Miklós és Pásztor Gábor közös kiállítása nyílik meg a Kulturális Kapcsolatok Intézetének Dorottya utcai kiállítótermében. A Kondorra vonatkozó kritika feltétlenül elismerő. 1972 nyarán két pannót állít föl a balatonszárszói József Attila emlékmúzeum újjárendezett kiállításán. Elkészül A szentek bevonulása a Mennyországba című falképe a Kereskedelmi Kamara számára. Az eredetileg goblen-kartonnak tervezett, végül nagyméretű táblaképpé fejlődött művet a megrendelő képviselői nem kívánják a kamara Kossuth Lajos téri új székházban elhelyezni.


1972. december 12-én délután Kondor Béla meghal. A nekrológok nemzeti klasszikusként, grafikánk és festészetünk mestereként gyászolják. A Kritika 1973. februári nekrológja mellett Egy Kondor-dokumentum-ot közöl az emlékoldalon (14. oldal). A magnetofonfelvételről leírt szöveg Kondor epés-ironikus megjegyzéseit tartalmazza a koncept artról. A dokumentum, illetve annak közlése apróbb vihart kavar az írott és íratlan szakmai közvéleményben. (Kritika. 1973. április, 2. oldal)


1973 márciusában fotóiból nyílik kamarabemutató, júniusban Dávid Katalin rendezi meg Kondor Béla emlékkiállítását a művész hagyatékából a tihanyi múzeumban.


Egyetlen stíluskorszak

Kondornak stíluskorszakai nincsenek. Tizenhat éves munkássága egyetlen korszak csupán, látványos fordulatok, tetten érhető váltások, cezúrák nélkül. Az 1956-os Dózsa-sorozat egy-egy lapja - a Dózsa ceglédi beszéde szívós-érdes állványzatával, a Hangulatkép archaikus iróniába csapó fájdalmával, a Dózsa kivégzése zaklatottan torlódó, mégis tökéletesen egyensúlyos tömegkompozíciójával - magyarázat nélkül állítható a negyvenéves Kondor friss rézkarcai mellé, s ez a rokonság ha mást nem, annyit mindenképpen bizonyít, hogy pályája kezdetén, a tanulmányok végén stilisztikai eszközeinek birtokában, vagy stilisztikai eszközei nagy részének birtokában volt már.


Azaz nyilvánvaló korai külső konfliktusainak minden oka is. Ha meggondoljuk, hogy a kritika jó része még a legutóbbi években is Kondor műveinek stílusát, formáját, „érthetetlenségét" kifogásolta, nem nehéz elképzelni, mekkora ellenállásba ütközött ugyanez - vagy csaknem ugyanez - a stílus, formanyelv az ötvenes évek első felében, az ötvenes évek első felének főiskoláján.


Kondor ugyanis - ez különbözteti meg nemzedéktársaitól - nem tudja, vagy nem akarja elfogadni azt a szűkre szabott esztétikai-szakmai ideált, amit a sematizmus hivatalos és kötelező példaként művész és művésznövendék elé állít a szocialista realizmus nevében. Józan ésszel, mai szemmel ítélve lázadása tulajdonképpen nem más, mint a mindenkori jótanuló természetes viselkedése: nagy példaképektől tanul; 1955-ös, 1956-os rajzai és vázlatai szerint az Anatómia Barcsayjától, Dürertől. Holbeintől, a német-németalföldi késői középkor, korai reneszánsz mestereitől. Az akkor kárhoztatott „modernista" példák láthatóan nem hatnak művészetére; a magyar aktivizmus aktív felfedezését csak 1957-es tus-pác rajzain lehet lemérni, a korai, ,,Cézanne-i" kubista fokozatot még később és az előbb említettek nyomán, a szürrealizmust pedig alighanem az 1960-as évektől tudná kimutatni (akkor is inkább a középkori látomások, s nem a modern szürrealizmus hatását) egy alapos stilisztikai elemzés. Egyszóval lázadása kezdetben legfeljebb annyi, hogy nem azokat az ajánlott klasszikusokat és nem-klasszikusokat követi, akiket a kor szigorúsága előír.


Indulása - az igen nagy különbségek ellenére - ennyiben hasonlítható a Vigh Tamáséhoz: ugyanazt kapta az anatómus Barcsaytól és az északi reneszánsztól, amit Vigh Ferenczy Bénitől kapott. Ferenczy Béni az egykori kubista-konstruktivista érett, klasszikus korszakában is megőrizte korai periódusának minden egzaktságát és feszültségét - ezt próbáltam bizonyítani Vigh Tamásról szólván; - a Ferenczy Béni művészetén nevelkedett Vigh számára ezért volt szinte magától értetődő a váltás és a „visszatérés” a konstruktív egzaktsághoz, - amikor mondandói, szándékai megkívánták. Hasonló történt a Barcsayn és klasszikusokon nevelkedett Kondorral.


Szóbeli visszaemlékezései szerint a főiskolás Kondor Körner Éva révén jutott be a Szépművészeti Múzeum grafikai osztályára az ötvenes évek derekán, s fennmaradt rajzainak tanúsága szerint hihetetlen szívóssággal, tehetséggel és akaraterővel vette birtokába aktívan a grafika nagy klasszikusainak hagyatékát. Az északi gótikán és reneszánszon kívül Goya, Hieronymus Bosch, majd később William Blake, az expresszionizmus és a romantika hatását mutatták ki formavilágának gondos elemzői, elsősorban Németh Lajos. S ha ehhez hozzászámítjuk a korai tusrajzok Nemes Lampérthra emlékező, a korai Kmettyt idéző, hangvételét, gondolatkörét - máris érthető, miért nem került Kondor az izmusok hatása alá később, „amikor már szabad volt", amikor kortársai az izmusokat 1959 táján fölfedezni kezdték: Kondor 1956-ra az izmusok ismerete nélkül az izmusok minden tanulságát elsajátította.


S amikor korosztálya az ötvenes évek legvégén, a hatvanas évtized elején késői kapkodással kényszerült egy szétfoszlott esztétikai ideállal a háta mögött, s egy áttekinthetetlen, mert eddig nem ismert stílus-dzsungellal a szeme előtt harcba indulni a kifejezőeszközök megszerzéséért, Kondor - akárcsak a szintén kivételes Vigh Tamás - már fölényes biztonsággal, saját hangjának természetességével közölte mondanivalóját a világgal.


Más kérdés, hogy ezt a mondanivalót az ötvenes esztendők végének, a hatvanas évtized elejének gondolkodása képtelen volt megérteni, s más kérdés, hogy ez a mondanivaló hogyan szűkült, módosult éppen az értetlenség, a közgondolkodás és általában a hatvanas évtized hatására.


A jó legyőzi a gonoszt

Ez egy 14,5x14,5 cm-es rézkarcnak a címe, amelyet Kondor az 1957-es Tavaszi Tárlaton mutatott be a Műcsarnokban, s amelynek a katalóguson kívül semmiféle nyomát nem találtam. Általában Kondor pályakezdő éveinek csak az írásos nyoma él a szakmai köztudatban is; írásos nyoma, azaz jó- vagy rosszindulatú botránykrónikája. Adatok szerint tudom csupán, hogy Felszabadulásunk 15. évfordulója címmel rézkarc-sorozatot készített, s ebből A gyöngyösi vágóhíd építése, a Külszíni fejtés és a Kombájn a hevesi járásban lapokat bemutatta az 1960-as VIII. Magyar Képzőművészeti Kiállításon, adattári cédulák titka, hogy a Műcsarnok 1957-es Magyar Forradalmi Művészet kiállításán négy Dózsa-lapjával szerepel, s magát a Dózsa-sorozatot csakúgy, mint az 1918-19-es ciklust a későbbi esztendőkben mindenki, a szakirodalom is igyekezett elfelejteni. Lehet, hogy maga Kondor is. Mindenesetre: az 1960-as kiállítást követő súlyos esztendőkben, amikor egy elkeseredett, mert visszaszorított avantgarde-mozgalom, meg egy elkeseredetten avantgarde-ellenes, de csak névleg szocialista indulati áramlat közösen igyekezett Kondort az avantgarde-tábor zászlórúdjára fölfeszíteni, mindkét fél számára kínosan zavaró momentum lett volna egy, még témájában is forradalmi-történeti kötöttséget vállaló, de elöregedett napi érvényű realizmuseszménynek és újfajta modernista ideálnak egyformán fittyet hányó Kondor-grafika jelenléte.


A Dózsa-lapok grafikusa, a tizenkilences sorozat készítője ugyanis elkötelezett, forradalmár művész. És nagy művész. Alig huszonöt esztendővel Derkovits példát adó, nyomasztóan nagy példát adó fametszet-ciklusa után Dózsát csinálni, méghozzá grafikában, kockázatos vállalkozás. Kondor túl a főiskolán, túl a diplomamunka kötelezőjén, körülbelül 1960-ig dolgozik ezen a feladaton, s - anélkül, hogy tudna róla; anélkül, hogy kritikai elismerést, vagy akárcsak regisztrálást kapna - megalkotja az 1944/45-re emlékező, 1949-re rádöbbenő, 1953-1955-öt végigcsináló, 1956-ot felnőtt fejjel túlélő generáció Dózsa-sorozatát.


Mert Kondor Dózsája is tudatos anakronizmus, akárcsak a Derkovits Dózsája volt, és témában, stíluseszközökben is hasonló módon, hasonló okok miatt archaizál: megragadja és kifordítja a történelmet, hogy kora történelméről mondja el feszítő mondandóit. Természetesen Kondor sem aktualizál, a düreri teljességet egy pillanatra sem cseréli fel Cranach mozgalmi grafikájának kihegyezettségével. A nagy mesterek csak nagy tanítványoknak szóló tanítását tanulja meg: ahogy a korai, tiszta ritmusú Dózsa legényeiben, az Ágyúvonszolókban nyoma nincs az 1956 előtti festészet gyanúsan indulózó, zavartalanul forradalmárkodó optimizmusának, olyanképpen hiányzik a Menekülők vonszolt horizontális kompozíciójából, a Dózsa halála I. tört színpadából az a világvégéig taszító tragikum-érzet, ami 1956 körül szellemi életünk némely nagyjait is a hatalmába ejtette.


A Dózsa-sorozatban valóban forradalmi optimizmus, torpanó tragikum, fenség és trivialitás van: ne felejtsük el, hogy 1955 és 1960 között foglalkoztatta a téma. Az egészet átfogja - s a ciklust egységessé teszi - az az erős katarzistudat, amelytől a Nagygyűlés Budán pátosza, a Tábortűznél idillje is törtté, komollyá nehezül, és amelytől a Fegyvert vissza! sátáni groteszkje, meg az Így jár minden rendbontó geometriába vonagló fájdalma is emberléptékűvé, fenségessé válik. Egyszóval az a küzdést tisztelő, küzdést ábrázoló, bukásban a leendő győzelmet meglátó szemlélet avatja naggyá, amelyet Derkovits Dózsájáról oly meggyőzően mutatott ki Körner Éva.


Az ekkori, ezutáni Kondor-műveken a jó valóban legyőzi a rosszat, de hogyan is ismerhetné fel a kor, 1956 és a következő évek művészeti gondolkodása mindezt, amikor tulajdonképpen még Derkovits felismeréséig sem jutott el, amikor éppen abban a hónapban lát napvilágot az utolsó nyomtatott érv (csak a nyomtatott érv!) a Derkovits-vitában, amikor Kondor diplomáján megszárad a tinta? A művészeti közgondolkodás, a realizmusról alkotott téveszmék, a személyes kicsinyesség és az úgynevezett közízlés úgynevezett szószólói még sokáig nem Derkovitsban, hanem más eszményképekben gondolkodnak 1956 után is. És ezeknek az eltorzult eszményképeknek a rendszerébe sehogy sem illik bele Kondor igaz forradalmi hittel teli. lobogó rézkarc-sorozata a századelő forradalmairól, még kevésbé az első Kondor-kiállításon jelentkező, nagyot lélegző, tisztát kiáltó festészet és monumentális festészet. Németh Lajos, a fiatal művész pártolására siető fiatal művészettörténész hiába írja ötvenhat nyarán a figyelmeztető lényeget később senki sem emlékezik rá, talán Németh sem, talán Kondor sem. Pedig a lényeget írja: „Kondor művészete nagy lehetőségeket rejt magában. Ha tovább lép és kibontakoztatja a benne rejlő lehetőségeket, akkor eljuthat a realizmus klasszikus útjára, a derkovitsi társadalmi determináció művészi ábrázolásáig, de eljuthat valamiféle misztikus végzetszerűséghez is, amelyben az ember csak bábjátéka a létfölötti hatalmaknak, eljuthat Gromaire, Buffet vagy a szürrealista elembertelenedésig. Szürrealizmus, puszta archaizálás, vagy realizmus: ez a válaszút áll Kondor Béla előtt, s megoldása nem is annyira a művészi, hanem inkább a világnézeti kérdések tisztázásától függ." (Új Hang; 1956. augusztus. 50. oldal.)


Az 1957 utáni kifogás természetesen a „közérthetőség" nevében szólal meg a kiállításkritikákban is, a kiállításkritikáknál fájdalmasabb ütéseket adó zsűridöntésekben is. Aki utólag megismerte az 1960-as tárlat tiszta tekintetű férfiportréit, szép-komoly leányait, nehezen (vagy sehogy sem) értheti meg, miféle elméleti kifogások fogadták, illetve nem fogadták el ezt a kiállítást. A későbbi, tipródó Kondor-művekről ismert szárnyas emberpár még optikailag egyenrangú a kiegyensúlyozott, áttekinthető szerkezetekkel; a Késes ember késes, de inkább diadalos, mint fenyegető vagy fenyegetett; s az ifjak és leányok megjelenítése, kompozicionális helyzete azt érzékelteti, hogy még választhatnak az egyelőre korántsem diabolikus rakéták-repülők, meg a tiszta, épített házak között. Tény, hogy Kondor már 1960 körül művelte azt a sommázó, tiszta vonalakból és nyugodtan egységes felületekből szerkesztett, életes konstruktivizmust, amit kortársai és pályatársai csak igen lassan, csak a hatvanas évek derekára értek el, s tény, hogy Kondor már akkor is szuggesztív igazmondásra, mélységek - de szép mélységek - megmutatására használta ezt a mások kezén később is ujjgyakorlattá váló, manírrá változó hangzatot.


Tény továbbá, hogy az új magyar művelődéspolitika első 1956 utáni megnyilatkozása, az MSZMP 1958-as irányelvei egyértelműen és programszerűen állítják Derkovitsot a bontakozó képzőművészet elé példának, de az is tény, hogy a művelődéspolitika gyakorlati megvalósítói maguk sem képesek ezt a derkovitsi ideált felfogni, még kevésbé alkalmazni. Derkovitsot - természetesen - már nem teszik kérdésessé. De a derkovitsi stilizáltságon túl nem lépő, ám igenis derkovitsi elkötelezettséget vállaló és derkovitsi kötelezettségeit fokozatosan teljesítő művészetet még képtelenek befogadni. S ha a huszonnyolc esztendős Kondor hitét, akaratát nem tudták sem 1949, sem 1956, sem a főiskolai hercehurcák, sem a politikai vargabetűk megtörni, sikerült végül, felnőttként, 1960 táján, egy megkezdett elkötelezett életművel a háta mögött, legalábbis ideig-óráig művészként kisiklatni.


Nem adta meg könnyen magát: tudta a saját értékét, s tudta annak a két szívszorítóan vidám, darabosan gyönyörűséges falképnek az értékét is, amelyért küzdelembe indult utoljára. De a hadijelentést is ő írta meg előre erről a mind reménytelenebbé váló harcról annak a levélnek az indoklásában, amelyben felbontja az óvodai munka kilátástalanná váló szerződését. (Az itt közölt szöveg zárójeles, kipontozott része az eredeti Kondor-levélben is zárójelbe került és egy lektorátusi tisztviselő személyére vonatkozik. Kondor működését azonban aligha egyetlen személy tette 1959 táján lehetetlenné. A teljes dokumentum megtalálható az MTA Művészettörténeti Kutatócsoportjánál az MDK-C-11-498 számon.)


„Indoklás:

1. Elképzelhető, hogy mire a bizottság által követelt más felfogású munkám elkészül, a szeszélyes művészetpolitika már azt sem találná elfogadásra méltónak, mint ez a karton után jelen esetben megtörtént.


2. Ha képcsarnoki félgiccset csinálnék, akkor lenne legtöbb reményem, hogy ezt az ügyet anyagi károsodás nélkül lezárjam.


3. Nem teszem függővé a művészi elképzeléseimet továbbá olyan zsűri véleményétől, amelyik nem rendelkezik a munkák elbírálásához szükséges magasabbrendű tárgyilagossággal, ugyanakkor kicsinyes és csak látszólag van fogalma a célszerűségről; helyismerete nincs, nem is tartja azt fontosnak. Ráadásul egyikük véleményét sem kértem volna ki a magam jószántából.


Mert jelen volt: két posztimpresszionista festő, törekvéseimmel ellentétes, ha jóindulatú is; valamint hét különböző tisztviselő, kiknek munkáját egyébként nagyra becsülöm.


Nem hiszem, hogy az alakuló új reneszánsz művészet útcsinálói lennének, habár politikai nézeteik haladóak és tiszteletreméltóak. De nyilván összetévesztik a kettőt és az utóbbi javára.


4. Úgy láttam, a zsűrinek egyszerűen ellenszenves a munkám, némely érveik pedig mintha idegen nyelven hangzottak volna, így aztán nem tudtak meggyőzni. Viszont pénzügyi okból elveim ellenére nem dolgozhatom a tehetségem veszélyeztetése nélkül. Példa van rá nem egy; én még fiatal vagyok az ilyen mesterkedéshez.


5. Nagyon sajnálom, hogy az anyagilag és másféleképpen egyaránt jelentéktelen munka ennyire elhúzódott, „ügy" lett belőle.


Ezért kérem a munkaelosztó bizottságot, ha legközelebb netán munkához akar juttatni, gondoljon a már ismert dolgaimra és aszerint ítéljen. Ne igyekezzenek sem engem, sem másokat befolyásolni nem bizonyosan helytálló és változékony szempontjaikkal.


Végül bocsánatot kérek levelem hosszúságáért, nemcsak magam miatt beszélek. Az elbírálásnál újabban (...) megmutatkozó káros, olcsó fölényeskedés többeket érint, akik szeretjük választott mesterségünket és nem csupán néhány hónapra nézünk előre. Ha teljesítményünk a szándékainkkal nem is áll arányban. - Miskolc, 1959. augusztus 8. Tisztelettel: Kondor Béla"


Szent Antal megkísértése

És most lássuk a műkritikát. Minden interpretáció egy kissé hamisítás, az önmagunk interpretálása nagy hamisítás is lehet. íme tehát 1965-ös véleményem Kondorról, ahogyan a Társadalmi Szemle 1966. januári számában megjelent (A X. Magyar Képzőművészeti Kiállítás a bírálatok mérlegén; 71. old.)


[...] „Ugyanígy szeretném felvetni a két vihart felidéző fiatal; Kondor Béla és Csernus Tibor problémáját is. Nálunk bonyolultabb a kérdés, már csak azért is, mert komolyságukat, tartalmasságukat, sőt tehetségüket is kétségbe vonták néhányan. Úgy érzem, ez a könnyebb, de a hamisabb módszer. Ha elfogulatlan szemmel állunk rézkarcai elé, lehetetlen észre nem venni Kondor tehetségét, amelyet kirobbanónak tartok. Semmiképp sem érzem meggyőzőnek tehát az olyan »elparentálást«, amely szerint Kondor egyszerűen - Oelmacher Anna cikkéből idézem — »divatos fiatal művész«.


Kondor művészi erővel hirdeti alkotói meggyőződését, s ha valahol beszélhetünk tartalom és forma egységéről, nála kétségtelenül. Ezzel a tartalommal azonban foglalkoznunk kell, s ha elmélyedünk benne, nem nehéz felfedeznünk erősen problematikus voltát. Mit sugallnak Kondor erőteljes lapjai? Döbbenetes, megrázó szorongást, ellenállhatatlan cinizmust, kísérteties magányt és reménytelen szépség keresést. Ezekben a jelenségekben pedig nem nehéz felismernünk azt a művészi közérzetet, amely filozófiai síkon az egzisztencializmus tételeiben fogalmazódik meg. Még tovább: az action gratuite képzőművészeti transzpozíciója is nagyon világosan kiolvasható műveiből, amelyek - ismétlem - a tökéletességig hű kifejezői ennek az ideológiának. Sokan bizonyos ellenzékiségre szimplifikálják ezt az attitűdöt, s nem veszik észre, hogy Kondornak nem pusztán ezzel a társadalommal, hanem egészében a világgal van vitája, nem a mai Magyarország rendszerével, hanem az emberiséggel került konfliktusba. Vakság volna észre nem venni, hogy Kondor nemcsak tetszeleg ebben a szerepben, hanem véresen komolyan, imponáló elkötelezettséggel vállalja is ezt. S még csak nem is mindig érzi jól magát benne: legjobb képeinek megrendítő tisztaságvágyából, szinte középkori alázatából ellenállhatatlan erővel hangzik ki a feloldódás iránti igény. De végül ebből is csak irracionális elvágyódás, lemondó pesszimizmus, minden-tagadás marad, mint az egzisztencializmusban általában. Kondor megítélését tehát - érzésem szerint - ebből a szemszögből kellene elkezdeni. Tehetségét feltétlenül elismerve - (s lehetőleg elkerülve azt a hisztériás riadót, amely az „egzisztencializmus” címszó kimondása után sokszor bekövetkezik) a marxista filozófia alapjairól, elvi síkon kellene vitatkozni vele. Nem elparentálni, hiszen műveinek egy sor vonását, így etikai szándékát, közlési igényét mi is a magunkénak vallhatjuk. Ezt a módszert követni kétségtelenül nehéz, de mégis szükséges, mert az olyan megfordított ítélet, amely szerint »gondolati gazdagsága vitathatatlan, közlésmódja vitatható« (Oelmacher Anna) nem hoz eredményt, hiszen közlésmódja nagyon is megfelel vitatható gondolatiságának." [...]


[...] „Azért vázoltam röviden e három alkotó problémáját, mert úgy véltem, hogy megítélésükkel a kritika még jórészben adós maradt. Néhányan egyszerűen elkerülték nevüket, többen pusztán megemlítették, s volt olyan - például Perneczky Géza. Németh Lajos -, aki csak a pozitívumokat vette észre bennük. Erényeiket én is szeretném hangsúlyozni, elsősorban nagy tehetségüket, amelyet mindenképpen üdvözölnünk kell. Másrészt azt a gondolati mélységet, filozófikus művészi erőt, amelyet megvalósítottak, s ezzel - ha nem is úgy, ahogy mi szeretnénk- mégis példát mutatnak seregnyi művészkedéssel szemben. Ám éppen itt, a számonkért, valóban erőteljesen gondolati festészetnél gyengének bizonyult a kritika gondolati felkészültsége is, s az első erőpróbánál nem tudta felvenni a szellemi (ezt szeretném kétszer aláhúzni) harcot a marxizmussal szembenálló. mégpedig nagyon jó művészi fegyverekkel felszerelt filozófiával. (Ismét csak Kondorra és Csernusra gondolok, Barcsayra nem.)"


A mondatok már előbb elhangzottak hatvanöt őszén egy kritikuskonferencián, amelyet a párt kulturális osztálya rendezett. Hogy nem akartam, s akkori meggyőződésem szerint nem is álltam az uszulók sorába, ez rám tartozik. Hogy hangvételem és Kondor akkori helyzete következtében objektíve mégis közéjük kerültem, ez a művészettörténetre tartozik. Hogy az akkortájt látható Kondor-művekre az elvi kritikát ma is érvényesnek tartom, ez az esztétikára tartozik. Nem mentség, hanem súlyosbító körülmény, hogy a korai Kondort egyáltalán nem ismertem; a kritikusnak tudnia kell, honnan jön az a művészet, amit bírál, és sejtenie kell, merrefelé tart. Kondort szemléleti válságában az én „elvi kritikám" éppoly kevéssé segítette, mint azok a kevésbé elvi írások, amelyeket akkor magam körül láttam, s amelyek vagy egyszerűen bagatellizálták tevékenységét, vagy feltétlenül tömjénezték tevékenységében azt is, amit tömjénezni nem kellett volna. Mindhárman - a bagatellizálók is, a tömjénezők is, a magamfajták is - akarva-akaratlanul megerősítettük Kondor szakmai ellenfeleit abban a tudatukban, hogy Kondor ellenfeleinek kell lenniük. Azzá is lettek: Kondor, akit harmincöt esztendős korában már két művészgeneráció majmolt, utánzott, követett és próbált tovább folytatni, 1968-ban állította fel első monumentális munkáját a Margitszigeti Nagyszállóban, s kévésén múlt, hogy nem ez lett utolsó monumentális műve is a magyar grafika és festészet megújító mesterének. Máig érő gyakorlatunkban ez ró az általános kritikusi felelősségen kívül súlytöbbletet a képzőművészeti kritikusra. Nagy László. Juhász Ferenc válságainak elemzői, tapintatos, vagy kevésbé tapintatos bírálói mindig azzal a nyugodt tudattal tehették le a voksukat egy-egy jelenség mellett, vagy ellen, hogy legjobb esetben az életműre. de semmiképp sem az életmódra lesznek befolyással. A képzőművészetben másképp alakulnak a dolgok. Nem egyszerűen a hivatali apparátus miatt, hanem azért, mert itt több művész kap adminisztratív hatalmat, azaz élesebb a kenyérharc: egy költő egy kötete után nyugodtan kiadják a másik költő másik, s a harmadik harmadik kötetét is, de egyetlen murális pályázatra csak egyetlen művész kaphat megbízást, s a meghívott másik három festő (meg a meg nem hívott, de megsértődött további tizenhárom) ugyanazt a rangos feladatot már nem kaphatja meg. Ezt nekem, akkor, egyesztendei kritikusi gyakorlat után már ugyanúgy tudnom kellett, mint azoknak a tömjénezőknek, akiknek a tömjénezése éppoly kevéssé biztosított Kondornak munkát, megélhetést, társadalmi tekintélyt, mint az én elvinek szánt bírálatom; mindkét fajta méltatást boldogan lóbálhatták - lóbálták is - érvként Kondor ellen azok, akiknek egzisztenciális okokból Kondor-ellenes érvre volt szükségük.


Mindenesetre bagatellizálok, tömjénezők, később a magamfajták együttes erővel közreműködtünk abban, hogy Kondor azzá váljon, aminek az éberek és a tömjénezők látni akarták: ellenséggé. Nem politikai ellenséggé: mint akkor is írtam. Kondor a válsága legmélyén sem került ellentétbe sem ezzel az országgal, sem ezzel a társadalmi renddel. De ellenségévé vált az akkori művészetirányítói rendnek, s - ami fontosabb, mert a művekbe belekerült - ellenségévé vált a világnak, az emberiségnek és önmagának.


A többnyire sanda dicséretek és többnyire sanda bírálatok úgy hatottak abban az időben - amikor kevésbé figyeltek arra, amit a kritika mond, s jobban arra, hogy melyik kritika mondja - mint a ráolvasás: addig hallatszott az egyik oldalról, hogy Kondor kiábrándult, és hogy kiábrándultsága ellenséges, s addig hallatszott a másik végéről, hogy Kondor kiábrándult, de kiábrándultsága az egyetlen nagyszerű út - míg Kondor valóban kiábrándult lett. Szent Antal sem a rézkarcon, sem a valóságban nem lett úrrá a rézkarcon is, valóságban is mind zavarosabb kísértéseken. Magánélete, közéletből történő kitaszítottsága és önkéntes kivonulása, s még jónéhány felderítésre váró művészettörténeti tényező hatására valóban eljutott a Németh Lajos megjósolta „szürrealista elembertelenedésig", eljutott a „misztikus végzetszerűséghez is, amelyben az ember csak bábjátéka a létfölötti hatalmaknak".


A folyamatot nehéz nyomon követni, különösen ma, egy kétségbeejtően és felháborítóan hiányos Kondor-dokumentáció ismeretében. A folyamat azonban egyértelmű volt és feltartóztathatatlan a hatvanas évtized legelejétől a hatvanas évtized végéig. A tragikus életérzés, a groteszkbe forduló drámaiság, az ironikus felhangok mindig jelen voltak Kondor művészetében, s már csak ezért is nehéz utólag határvonalat húzni oda, ahol a katartikusan tragikus a szó filozófiai értelmében cinikussá, a fájdalmasan ironikus eszeveszett röhejjé vált, ahol a fájdalomból szorongás, a szorongásból kiüresedés lett. De az lett. És még a motívumkincs sem változott meg közben. Csupán léptékváltás, csupán színbeli értékeltolódás, kompozicionális arányváltoztatás regisztrálható. A szép, tiszta konstrukciók, a kondori mitológiában kezdetben építést, áttekinthetőséget, értelmet és harmóniát jelentő „szerkezetek" mind kuszábbá, mind félelmetesebbé, mind súlyosabbá váltak, olykor már torz firka-gombolyaggá gubancolta őket az elkeseredett indulat, s a megejtően tiszta tekintetű fiúk, a harmonikus leányaktok is megmaradtak, csak éppen akkora léptékben és olyan lapokon, hogy a művek vizuális rendszerében feltétlenül alul kellett maradniuk.


És az ellenséggé vált gépek, a megkisebbedett jóság mellett megjelentek a diabólikus mágusok, a gonosz papok, s kiváltképp a félelemre és megvetésre méltó némberek, fekete macskák. Immáron a gonosz győzedelmeskedett a jó fölött, mindig és kilátástalanul, mert egy-egy kusza vonal, egy-egy kompozicionális viszonylat mindig egyértelműen és feltétlenül a gonosz oldalára billentette az egyensúlyt. A Cirkusz II. rézkarcon (1961) úgy, hogy a megejtően tiszta, szépszemű leányaktok nevetségesen bizonytalan, kerekes székre kerültek, s velük szemben egy balta-kalapácsot emelő, arctalanul sötét férfifigura, meg egy ellenségesen stabil traktor hagyott kevés kétséget a harc kimeneteléről. A Romantikus tanulmány I és II. jelű rézkarcokon (1964) úgy, hogy a külön rézlemezzel nyomott, vörös, szárnyas figura harmóniáját bulldózerként elsöpörte a mindent fenyegető tank-rakéta-alkotmány, sőt az immár alaktalan, alig értelmezhető fekete volt. S Az ember tragédiájához készített illusztrációkon úgy, hogy egy mesteri kuszasággal megrajzolt győzelmes Mefisztó, vagy egy litográfiafoltokra hulló világ tette kétségessé a jó létét is, nemcsak a győzelmét.


Mert a jó - a tisztaszemű férfiak, a megejtően szépséges leányaktok - úgyszólván mindig ott maradtak a grafikákon; ettől lett hatásuk még kétségbeejtőbb és még kiüresedettebb. És főképp a grafikákon maradtak ott, mert Kondor ekkor ebben a műformában - ennek is a legínasabb, legkarmosabb fajtájában, a rézkarcban - juttatta kifejezésre kilátástalanságát, fájdalmon túli gúnykacaját, a „lássuk, uramisten, mire megyünk ketten" keserves filozófiáját.


Ezt az életszemléletet, ezt a világlátásában begörcsölt, de művészi eszközeiben kétségkívül kiteljesedett állapotot kellett volna a kritikának észrevennie. Irodalmi mankókat használva: azt a szemléleti változást, hogy az egy időben illusztrálásból élő Kondor mind jobban közeledett Jarry (mellesleg: zseniálisan megillusztrált) világképéhez, s mind távolabb került Hemingway (mellesleg: nem is teljes kondori sikerrel megillusztrált) világától. Ezt az emberi, szenvedő és szenvedtető állapotot annak idején észrevette - a párhuzam kézenfekvő, de a párhuzamot nem tárták fel még elég mélyen - a Nagy László-kritika, a Juhász-kritika - s észrevette később Nagy László is. Juhász is magamagától. Kondor kritikusai nem vették ezt időben észre. Kondor, ha kilábolt - mert kilábolt! - ebből a mélységből, azt tulajdonképpen csak magának köszönheti.


A Kondor-kritika - említettem már - egyrészt bagatellizálta „a Kondor-ügyet", s szándékosan, vagy szándék nélkül ritkította a levegőt a művész körül, másrészt pedig - ezt a végletet is említettem már - igyekezett kristályharangot borítani a légritka térre. Németh Lajos nekem címezte (s a Darázskirály ügyében okkal címezte) a figyelmeztetést: „Kondor festménye jelentéstartalmát sem lehet olyan egyszerűen elmondani, mint ahogy néhány kritikus próbálta, akik a hétköznapi gondolkodás fogalmi sablon-kategóriáira vagy néhány divatos fogalomra - mint »gúny«, »reménytelen szorongás«, »valami feloldódás utáni őszinte vágy« — igyekeznek visszavezetni e képi valósággá transzponálódott jelentésvalóságot." Ám a sommázó kritikát helyrerázó értékelést is az a Kondor-kérdést vajmi kevéssé segítő két mondat zárja, miszerint: „Mindezt csupán tudományos igényű tanulmány analizálhatja és egyébként sem a »Darázskirály« sem a többi remek grafikai lap nem szorul a kritikai elemzés segítségére. E művek esztétikai hőfoka és effektív ereje az analízis nélkül is kényszerítőén hat a szemlélőre." (Kritika, 1965. november, 47. oldal, kiemelés tőlem.)


Azaz: „A tartalom helyett mind nagyobb szerepe lesz hát a formának (a képzőművészeti életen belül,) ...a szakmai sajtó pedig - e praktikus szövevény áldozataként - lehetőleg nem próbálkozik a művész társadalmi világképének és esztétikai tájékozódásának erősítésével, hanem óvatosan (pozitivista módon, s lehetőleg minden értékelő áttekintéstől tartózkodva) regisztrálja csupán a magánkiállításokból kirakható folyamatot." - Ezt a kórképet már nem én, egy nálam elfogulatlanabb „külső beltag", az ekkortájt kiváló művészetkritikát művelő Szabó György adta a kor képzőművészeti irodalmáról. (Visszapillantás, 1965; Élet és Irodalom, 1966. február 19., 7. old.) Mindez pedig azt jelentette, hogy Kondor túl korán érkezett a szocialistának hazudott naturalizmussal, érzelmes impresszionizmussal felpuhított magyar festészetbe-grafikába ahhoz, hogy válságait kikerülje vagy túlélje. Hogyan várhatta volna a megértést, a tábort és az értékelést egy olyan szellemi élettől, amely Derkovits halála, a Szocialista Művészcsoport és a szentendrei, sikoltó avantgarde kiirtása után, harminc esztendőn keresztül a semmitmondás különböző fajtáival áltatta magát a grafikában is, a festészetben is, s amely az egyik oldalon derkovitsi világnézetet hirdetett a derkovitsi mélység és művészi hitel megértése nélkül, s a másik oldalon a magyar avantgarde példájáról szavalt, a magyar avantgarde mindenkori elkötelezettségéről megfeledkezve.


Zuhanóbombázó - 1966. A fotó Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria tulajdona

A szentek bevonulása a mennyországba

Ebben az ,,avantgarde - nem avantgarde" huzavonában őrlődött fel Kondor Béla élete. S kevésén múlott - nem a kritikán múlott -, hogy nem őrlődött fel benne az életműve is, amely az avantgarde - nem avantgarde álellentéteknél mélyebb, nagyobb drámákat fogott fel, s fogott képbe, grafikába. ,,Az »abszolút modernek«, hogy a tehetsége az ő oldalukon nyomjon a latba, ujjongva üdvözölték. Az akadémikusok, a naturalisták, hogy ne nyomassza őket a tehetsége, ujjongva sorolták az »abszolút modernek«, hasznavehetetlenek közé." - Ezt a félelmetes igazságot nem a fennkölt szakmai értekezés mondta ki róla halála után, hanem Kristóf Attila, a Magyar Nemzet riportere 1963 februárjában. A fennkölt művészetkritikai értekezők ilyen igazságok felismerése helyett azzal voltak elfoglalva, hogy ritmikus versprózát írjanak ritmikus verspróza-kíséretet egyáltalán nem igénylő műveihez, s hogy művészettörténeti ismereteikről tudósítsanak művészettörténeti értékeket magábadolgozó művei alkalmából.


1968 táján - sosem voltunk olyan barátságban, hogy megkérdezhettem volna tőle, hogyan s miért - magánéletében és a művészi életben is tisztulni kezdett fölötte az ég. Szinte ugyanabban a pillanatban margitszigeti pannója, belvárosi kamarakiállítása, napnál világosabban mutatta, hogy megerősödtek műveiben a nyolc-tíz éve elhagyott, hittel teli tendenciák. A kritika pedig sietett újfent - és Kondor életében utoljára - ráakasztani rögeszméit a tisztuló életműre. Hogy a hatvannyolcas kamarakiállítás megrendítően vívódó, harcot felvevő monotípiasorozatában, a négy hónappal későbbi országos kiállítás lényegi változást mutató grafikáiban mi egy megújult Kondor Bélát üdvözöltünk, és a formai alapon ítélkezők ezt az üdvözlést nem értették - mindez érthető az eddigiekből. Mert Kondor művészete - ez is nyilvánvaló az előzményekből - motívumkincsében, stílusában most sem változott. ,,Csupán" érzelmi-gondolati töltése lett más, tragédiái lettek ismét katartikus, emberléptékű tragédiák, s iróniái lelket könnyítő, pátoszt tompító, drámait moduláló igaz iróniák. Mi sem természetesebb, hogy a motívumkincsre ügyelők, a stílust dicsőítők és kárhoztatók ebből keveset vettek észre. Pedig, ha mást nem, némi formai változást észre kellett volna venniük: Kondor újra festőibb lett. Megnőtt az életművön belül a mindig oldottabb, felszabadultabb lélegzetű festmények számaránya is, de még fontosabb, hogy az inas-görcsös rézkarcok után a rezignáltan tiszta felületet kínáló monotípia, a sebhelyes-éles vonalak helyett a tisztább fájdalommal kisimuló foltok uralkodtak a grafikában is. Azaz, míg a gyötrődés esztendeiben inkább a képek váltak karmosan grafikussá, most a grafikák - a Valaki önarcképe sorozat, a Fegyverét vizsgáló katona és a Megvédjük a piros virágot monotípia - váltak festőibbé; anélkül, hogy elomlók lettek volna a ,,festői" mifelénk szokásos értelmében.


Mindez - a tendenciák is, a tendenciák kiváltotta indulatok is - a hetvenes műcsarnoki Kondor-kiállítás alkalmával mutatkoztak meg teljességgel. A reprezentatív bemutató - úgy éreztük akkor, s úgy érzem ma is - Kondor és a közösség (nemcsak a közönség) első és végső egymásra találásának demonstrációja volt. A sikernek, a kritikai elismerésnek a kellős közepén robbant azután a „bomba", az utolsó, és a Kondor-perben talán legmegvilágosítóbb az Élet és Irodalom hasábjain. „A mi Prométheuszaink sorsának van egy tragikus mozzanata: rendszerint akkor ajándékozzák meg nemzetünket a mitologikus szépségű tűzzel, amikor az emberiség nagy többsége már túl van a mitológiákon és gyufát használ." - Ezzel a mondattal kezdte a kritikáját a Kondor mellett tíz évig kiálló Perneczky Géza. s azzal a csalódott keménységgel fejezte be, amellyel a Kristóf Attila említette „abszolút modernek" a már nem botránykő Kondor kiteljesedését fogadták. A bírálatra (Magyar romantika; 1970. március 21.) egy hét múlva Zelk Zoltán válaszolt ugyanott, bölcs hevességgel utasítva vissza általában, és nemcsak Kondor dolgában ezt a „magyar elkésettség"-szemléletet.


A művészettörténeti igazsághoz tartozik, hogy korábban Perneczky volt talán az egyetlen Kondor táborában, aki művészetének lényegét kereste, s feltétlenül az egyetlen volt, aki Kondor életében a Dózsa-sorozat társadalmi jelentőségét, történeti vonatkozásait fel is villantotta. (Kondor Béla művészetéről; Valóság. 1964. május; 89. oldal.) De ugyancsak művészettörténeti tény, hogy Kondor életében az egyetlen átfogó tanulmányt - és a hetvenes kiállítás vitájában a végső érvet - Miklós Pál publikálta. (Ikonográfia; Kritika, 1970. június; 19. oldal.) Miklós tárta fel először, hogy Kondor művészetében „a motívumok nagy része… csak egymáshoz való viszonyában kap jelképes értelmet", hogy művészetének lényege „aggódás az emberért, a szépet és nagyot alkotó, de szüntelenül - s ma különösen - önmagával szembe kerülő, önmaga tragédiáját okozó emberért". A napilapcikkek után Miklós teszi helyre először tragikus és ironikus, játékos és szorongás viszonyát az életműben, s főképp Miklós az egyetlen, aki Kondor életében leírja, hogy művészete „kifejezése korunk humanizmusának, elsősorban a szocialista humanizmusnak".


Mert Kondor Béla eljutott „misztikus végzetszerűséghez is, amelyben az ember csak bábjátéka a létfölötti hatalmaknak", eljutott „a szürrealista elembertelenedésig", s aztán visszatért „a derkovitsi társadalmi determináció művészi ábrázolásáig" is - csak éppen a kritika távolodott el közben a derkovitsi társadalmi determináció művészi ábrázolásának felismerésétől, a felismerés akarásától. Németh Lajos, Kondor első marxista kritikusa, élete végéig hű barátja úgy búcsúzik tőle egy közbülső tanulmánynak készült, de nekrológgá vált írásában, hogy a kondori etika és esztétikai teljességet már különleges vonásnak, a kevesek kiváltságának tartja, nem a művészet sine qua nonjának. s latolgatja - de eldönteni nem tudja -, mindez mennyiben realizálódott, s mennyiben tendencia csupán Kondor művészetében. (Kondor Béla művészi világképe. Művészet. 1973. március: 13. oldal.)


Úgy vélem, a hetvenes kiállítás Tüntető női, A Szentek bevonulása karmos-gyönyörű lírája, a Valaki önarcképe vérrögöket elmosó, tiszta sebhelyeket megmutató monotípiái eldöntötték a kérdést. Eldöntötték, hogy Kondor Béla nemcsak példát adott gondolati mélységre, etikai elkötelezettségre, egy eljövendő, szocialista magyar művészetnek (s okot az utánzásra számtalan epigonjának); - úgy gondolom. Kondor Béla maga is teremtette válságok árán - mondjuk csak ki nyugodtan: az élete árán - ezt a magyar, szocialista művészetet.


Akkor is, ha egy elkeseredetten reménytelen pillanatában úgy vélekedett, ahogy az élen idézett levélben vélekedett társadalom, politika és művészet kapcsolatáról; vélekedett máskor másként is. S főképp másként vélekednek - cáfolnak és helyreigazítanak - képei és grafikái, legigazibb véleményhordozói. Neki tehát van „mentsége". A kritikának, amelynek az írás a dolga, már kevesebb. Mi nem „festhetjük helyre" azt, amit elírtunk; nekünk írásban kell korrigálnunk. És kell! Utolsó nagy műveinek egyike, említettem már, semmiképp sem találja a helyét a világban, s ahogy az új, leendő Nemzeti Galéria terveit olvasom, ahogy a halálakor nagy lelkesedéssel tervezett, de azóta mély csendbe burkolt Kondor emlékmúzeum ügyét nézem - a szentek nagyon nehezen bocsáttatnak be.


Nyissunk szemet és kaput.


Új Írás 1974.03.01. / 3. szám

Kommentarer


bottom of page