Kő Pál terézvárosi műtermében
Harmincnégy éves szobrászt kategorizálni: ez vagy nagyon jót, vagy nagyon rosszat jelent. Kő Pált máris „népi szobrászként" emlegeti a közvélemény, és ez szintén jót is, rosszat is jelent — a közvéleményre nézvést.
Azt jelenti — kezdjük a rosszabbal —, hogy a szellemi kényelem, amely szereti patika-fiókokban látni a művészet teljesítményeit, máris rácsukná az egyik feliratos reteszt egy életműre. És azt is jelenti — még mindig a rossznál tartunk —, hogy ennek a még mindig elején levő pályának máris szeretne haladási irányt szabni egy életre. Harmincnégy éves szobrászt kategorizálni pedig legalább annyira kockázatos, mint húsz éves alanyi költőt, huszonöt éves színházrendezőt és harmincnégy éves prózaírót — a szobrász későn érő fajta.
De ha harmincnégy éves korára Kő Pált „népi szobrászként" emlegeti a felületes közvélemény, ebben seregnyi jó is van — folytassuk most ezzel. Ez először is azt jelenti, hogy a szobrászra odafigyelnek és számon tartják. Aztán azt jelenti, hogy ha felületesen figyelnek is rá, valami fél-igazságot csak észrevettek. S minthogy a „népi" jelző féligazságként, felületes véleményként elfogadható, mert Kő Pál plasztikájának valóban megtévesztően sok jegye utal paraszti—pásztorművészeti ihletésre, a kategorizálás, önmagában, nem lehet semmiképp sem káros. Ennyit a közvélemény mentségére. A többi Kő Páltól és a Kő-szobrokat méltató kritikától függ.
A kritikának látszólag el kell mélyítenie a fentemlített féligazságot az életrajzi adatok révén. Kő Pál harmincnégy évvel ezelőtt, a Heves községhez tartozó Perespusztán született, az ötvenes évek tanyasi gyerekeinek nem túl bőséges életét élte tizenkét esztendős koráig, s akkor is csak annyit változott a család társadalmi meg anyagi helyzete, hogy a megélhetésért bent a községben, Hevesen dolgozott az apja alkalmi munkán, anyja a helyi szociális otthon konyhájában. A fiú először a közeli Kál gimnáziumába került, aztán a pesti képzőművészeti gimnáziumban hamarosan Somogyi József keze alá; szabályosan leérettségizett, majd néhány évi munka és katonaság után annak rendje-módja szerint elvégezte a képzőművészeti főiskolát, ugyancsak Somogyi József osztályában — de első szobrai sem a művészeti gimnázium, sem a főiskola nyomait nemigen viselték magukon. Annál inkább a tanyasi gyerekkor, falusi kamaszkor élményvilágát.
Mármint első önálló szobrai. Mert a Somogyi-növendékekre jellemző nyers és még szükségképpen érleletlen darabosság ott kísértett első bronzszobraiban — s nagyplasztikájában egészen a legutóbb elkészültekig nem sikerült megszabadulnia tőle —; de nem ezek a szobrok voltak azok, amelyeket a jószemű kiállításlátogató először a Kő Pál név fölött megjegyzett. Hanem a „népi faragások". Ezeknek köszönhette korai, tartós feltűnését, azt, hogy 1968-ban végzett a főiskolán és 1968-ben már észre kellett vennie a kritikának, hetvenben már számon tartották kiállításlátogatók és közületi megbízásokat kiosztó szervek, hetvenkettőre pedig már kialakult az a máig makacs, féligazságokat variáló vélemény, hogy az ő szobrászata valamiféle népi vadvirág.
Ritka karrier, a fának köszönheti. A fának, amely köztudomásúan a legolcsóbb nemes anyag, amivel a szobrászok dolgozhatnak, amit már főiskolás korában is megvásárolhatott magának, és megmunkálási fogásait idejekorán elsajátíthatta. Ezért léphetett kész kollekcióval a közönség elé rögtön a főiskolai műteremből. S azért, mert a fa anyagához, a faragás technikájához szemléletet, ihletett, hiteles és eredeti hangulatokat tudott párosítani.
Az első két feltétel, az anyag és a technika vihette volna persze zsákutcába, mint annyi népinek nevezett faszobrászatot a magyar művészettörténetben. De a harmadik vonás, az erős, hiteles szemlélet akadályozta — akadályozza — meg legjobb műveiben, hogy ezek felé elkanyarodjék. Magyarországon „népi szobrászatnak" számít a fából faragott, lehetőleg falusi témájú, klasszicizáló akadémizmus, nálunk népi szobrászatnak szokás nevezni a középosztályos szemlélettel megfejelt anekdotikus parasztábrázolást, ha konstruktív modorral, expresszív szenvelgéssel „modernesíti" a parasztpásztorművészet faragott groteszkjét, s végül ugyancsak „népi" nálunk (negyven éve még „őstehetségnek" mondták, manapság „naiv művésznek" hívják) az az ügyetlen, vagy kevésbé ügyetlen iskolázatlan fafaragó, aki esztétikai értékét tekintve kuriózumdarabokat, keresettségét tekintve pedig kuriózum-árukat kínál a mindenkori felfedezőkedvű művészettörténészeknek.
Kő Pált ezektől a tévutaktól mentette — és menti — meg ízlése, tehetsége, az igazi népi szellem öröksége. Nem tudom, végiggondolta-e valaha is tudatosan, hogy a magyar parasztművészetben önálló plasztika, „népi szobrászat" soha nem fejlődött, nem is fejlődhetett ki, s hogy a pásztorművészet faragott betyárjai, de még a betlehem-készítők önálló figurácskái is az alkalmazott plasztika, a díszítőművészet szintjén voltak kitűnőek; következésképpen a szobrászatban nem lehet a „nagyművészetet" olyan egyenesen és áttétel nélkül folytatni népi nyomokon, mint a zenében, vagy a költészetben. Mondom, nem tudom, teoretikusan végiggondolta-e mindezt Kő Pál, de a szobrai már a kezdetektől bizonyították, hogy mindezt tudja ott, ahol valóban tudnia kell: a munkájában.
Egyik első kompozíciója, az Asszony késsel és madárral, már választ adott erre. Az alig arasznyi körtefa-figura első pillantásra csak minőségében, gondos-szépen megfaragott formájában válik el a „naiv szobrászat" „aranyoska-meghatócska" termékeitől; s a pirosra festett szoknyaszegély virításában, a „valódi" fémből berakott késben és a kék üvegből beapplikált kékséges szemekben ugyancsak nem nehéz felismerni a karikásnyelet berakással, fémbeveréssel szívesen díszítő pásztorművészek technikáját. Csakhogy Kő tisztában volt azzal már 1968-ban, amit a népművészetet gépiesen utánozni akarók ma sem képesek felfogni: hogy ő nem pásztorművész, az ő közönsége szellemileg kevésbé zárt, mint a népi faragóké volt, és a kor, amelyben él, és amelyet ki akar fejezni, régen túlhaladta már a pásztorművészek múlt századát. S minthogy figurája nem díszítés egy faragott eszközön, hanem önálló mű, a technika és az intimitás megkívánta apró méretet megnövelte, a védtelenül kicsi figurát optikailag is megerősítette egy nyersen fűrészelt, alig hántolt vastag keményfa-kerettel. Teret, léptéket adott a zsánerének, így lett figurából igazi plasztikai-optikai értékű, önálló szobor. Nem utolsósorban azért, mert az erősítő-védelmező-elidegenítő kereten belül az asszony szeme olyan döbbentően-nevetnivalóan kékséges, a fenyegető fémkés olyan játékos-fenyegetően üt el a fától, amelybe belekalapálták, s az asszony szoknyaszegélyének ringó vöröse, meg az elvágott nyakú szárnyas vére olyan egyformán virító — hogy tökéletesen kerekedik ki az egészből az a véresen komoly és egyszersmind nevetnivalóan szívvidító mindennapi véres misztérium, ami egy rendesebb ünnepi ebédnek vidéken okvetlen feltétele.
Ugyanezt a plasztikai-optikai eszközt használja fel a Betlehemes II., alig színezett fa helyett piros-arany, tarkára festett figurával, s gőzölt keményfakeret helyett súlyos bazaltkockával. A betlehemet tartó fafigura szinte megegyezik elődeivel, a hajdani, festett-fabrikált népi betlehem-figurákkal, de a bazalt (súlyánál, színénél, komolyságánál fogva még tömörebben, mint a késes asszony fa-diadalkapuja) megerősíti, s egy kicsit szellemileg idézőjelbe is teszi elődjét, az elmúlt, de szépségesen ihlető népi művészetet.
A szobrásznak azonban ilyen keretmegoldásokra sincs szüksége, hogy népművészetinek és népművészeti eltávolodásának ezt a kettősségét megteremtse szobraiban. Ébenfával soha nem dolgozott a magyar népművészet, az ingaóra meg éppen nem tartozik a kedvelt pásztor-motívumok közé. A félelmetes címet viselő Asszony fekete órával kompozícióján — mindössze huszonkét centiméteres a szobor — mégis ott érezni a falusi éjszakák babonás rettenetét, rémséges balladák sötét fordulatait, tél-éjszakák gyerekfélelmeinek és öregasszony-szorongásainak megtisztítóan igaz hangulatát. Kő Pál ugyanis nemcsak a népművészet technikáit leste el, nemcsak az anyagokat és a mesterfogásokat hasznosította, hanem — és ez művészetének lényege — a népművészet, a mindenfajta, énekelt, elmesélt, faragott, korongozott, közmondásokban és anekdotában egységesen meglevő népművészet egységes szellemét, szemléletét tudta megőrizni, magával hozni gyerekkorából. És ezt a magában összegyűjtött, elraktározott és egységesített szemléletet tudja felhasználni, alkalmazni hitelesen úgy, ahogyan az soha nem létezett, ahogyan csak szuverén művész teremtheti meg nagyon is korszerű mondanivalói szolgálatára.
Hogy érthető legyen ez a kor és táj fölötti népművészeti szellem: Kő gyerekkorában, az ötvenes években már alig volt népviselet, bizonyára nem volt a környéken élő, funkcionáló fafaragó művészet (a „szuvenir-népművészeket" most ne számítsuk), s ha látott, inkább múzeumban, mint funkció közben látott szépséges karikásostorokat. De hallott — a mi generációnk falun még hallott — babonás történeteket kútba ugrott leányokról, népmese-számba menő anekdotákat laza erkölcsű plébánosokról, s hallhatott nótákat — népdalt is, műdalt is —, meg hallott helyi legendát Kossuthról, s látott múltszázadi népi olajnyomatot a tisztaszoba falán Rákócziról.
Mindez lassan felszívódik, eltűnik. Mindezt szellemi egységbe fogni úgy, hogy az hiteles legyen, úgy, ahogyan az szellemi egységben soha nem volt, s úgy, hogy a ma embere számára ez befogadható és hiteles legyen — erre csak rendkívüli tehetség képes. Ha pedig képes rá, ha művészi plasztikai hitele van annak a sűrű szellemiségnek, amit a népművészetből teremtett, de már nem népművészeti — vagy téren és időn kívül népművészeti —, akkor bármi belefér a tehetség „folklórjába".
A jó megértéshez Kő Pál egyik legnépszerűbb, legerősebb szobra, a Kukás ad támpontokat. Címét, témáját tekintve nem valami „népies" figura: mesebeli szemetesember — ilyet meglehetősen nehéz elképzelni. De ez a kétarasznyi, dagadó erejű, rézpánttal megpántolt, dühös-kedves kis munkásalak mégis a népmesék szépségébe emeli a nem éppen alkotói szimbólumként ismert munkáját — s vele együtt az osztályt, a típust, amit ritka erővel, elkötelezettséggel és plasztikai erővel képvisel. Mert a figura heroikus — csak éppen kis iróniák bujkálnak benne, a mérete, a megformálása, a felhasznált anyagok vegyessége, egyszóval a „népművészeti" ihletettség révén. És a figura kicsi, megejtő és „népművészien" meghitt — csak éppen monumentális gondolatok kapnak hiteles erőt benne. Olyan hitelt, amit Kő Pál megteremtett „népművészete" nélkül soha nem hordozhatnának, s olyan hitelt, amelyet szorgosan utánzó népieskedők modernné soha nem fokozhatnának. A Kukás 1969-ben készült, abban az esztendőben már erősen hatott a pop art a magyar művészetben is, igazán érthetetlen, hogy pop artpárti és pop art-ellenes esztétáink nem vitatkoztak hosszan azon, pop hatás-e vagy nem a körtefafigurán a csuklót védő, valóban láthatóan szorító réz csuklószorító, furcsa, drasztikus naturalizmusával. A népművészet ismerői ugyan tudják, hogy a rézzel kivert, csontberakásos ostornyelek technikájától nem idegen ez a már korábban is említett applikációs megoldás, a pop artban tájékozottak viszont azt tudják, hogy Európa és Amerika legújabb művészetébe ez az áramlat hozta be a legkonkrétabban konkrét anyaghatásokat, a drasztikusan ellentétes anyagokat. A két évvel később született Kislány arany fülbevalóval, meg az Egy régi templom emlékére című kompozíciónál aztán a vélemények már meg is oszlottak. A kislányszobor ugyanis minden emberi erőfeszítések örök szimbolizálására alkalmas mozdulatával, de a heroikus mozdulat pátoszát groteszk arcocskával, s groteszk igazi arany fülbevalóval (amelyet különösen groteszk módon a fotózás előtt a műtárgy-raktárból kiloptak) válik feszültségteljessé — azaz ismét nem mentes a naturalisztikus, és a tárgyakat közvetlen valóságukban felhasználó pop-hatásoktól. És az Egy régi templom emlékére is úgy állít megrendítő-intim monumentumot a nagyrészt elpusztult, töredékeiben szeretett magyar kora középkornak, hogy valóságosnak látszó faragványtöredékeket, meg valóságosnak látszó „igazi" feszület-korpuszt állít kompozícióba. Hogy pop artként, vagy nem pop artként, a vélemények, említettem, már megoszlottak. Maradt a két kompozíció, és mindkét oldalról az elismerés, hogy kitűnő alkotásokat láthatunk.
Nekünk pedig maradt egy újabb tanulság, az, hogy a Kő Pál-féle népi ihletésbe, a valódi, szellemileg kötődő, de nem utánzó népi ihletésbe nemcsak a kukás ember, nemcsak a munkás-téma, hanem a pop art is, a magyar művészettörténet is belefér. S bár ezek után szép, hosszú és felettébb tanulságos eszmefuttatást illeszthetnénk ide arról, milyen mesterkélt és mennyire értelmetlen a „népi" művészet, meg a „kozmopolita" ihletés szembeállítása, mihelyst jó művészről, szándékait tisztán látó, gondolatait előítéletek nélküli szuverenitással megvalósító művészről van szó — elméleti fejtegetések helyett ismerjük meg Kő Pál, a „népies szobrász" Kő Pál további munkáit. Az Utcaseprőt már csak azért is említsük meg, mert a Kukás témáját némiképp érzelmesebben feldolgozó faszobrot figyelemre méltó mecénásöntudattal a Fővárosi Köztisztasági Hivatal vásárolta s őrizte meg, ismét példáját adva annak, mi minden fér a „népiességbe". Nézzük inkább a Delilát, ezt a szilfaszobrot, amely „valódi" hajból készült parókájával, bizarr testtartásával a bibliai és a biblián nevelkedett népi, meg a modern mitológia számára a nőstény-eszmény, a némber-eszmény érzéki, rafinált megtestesítője. S kiváltképp nézzük Kő Pál új csontszobrait, amelyeknek sorát egy izgalmasan különös formájú csirke-mellcsont indította el, s ez vált először szépen festett, virítóra pöttyözött „népi" madárrá, majd színes cérnahurok közé húzva — „modernnek " írjam? — eredeti, fantáziadús szoborrá.
Kő újabban csontot gyűjt és izgalmas, antropomorf, ember alakú szobrokat készít belőle, s miközben faszobrászként, még mindig elsősorban faszobrászként tartja számon a közvélemény, bronzot önt, követ farag, vörösréz lemezeket hegeszt, ha köztérre készülő nagyplasztikája úgy kívánja. Ifjúkori bronz-kompozíciója, egy különös szimbolikájú Boronás parasztember-figurája a Szabolcs-Szatmár megyei Levelek községben áll, s „falusi pop artja", Ünnep című műve a szülőfalu, Heves szociális otthonát díszíti. Érdemes volna ezt is összehasonlítani öt évvel korábbi, fa-kisplasztika változatával, érdemes megnézni (a főváros szoborállítási illetékeseinek különösen érdemes volna megnézni), miként „mentette át" hiánytalanul a „népiesen" fából faragott, „népiesen" gombostű-fejekkel és rézzel kivert sokszoknyás, pruszlikos figurákat mészkőszobrába, ahol különleges „pop art" üveggömbök díszítik a monumentálissá komponált két figurát. Mégis fejezzük be az idén Munkácsy-díjjal jutalmazott szobrász bemutatását egy markánsan jellegzetes szobrával, a fővárosban kiállításon még nem szerepelt, de több vidéki tárlaton már bemutatott Kossuth-tal.
A Kossuth egy méter magas, diófából és textilből készült, sárga köpenyén arany zsinórokat visel, „igazi" kalapossal készíttetett „igazi" pörge kalapjára „igazi" darutoll borul. Püspöklila a ruhája, aranyrojtokkal díszített fekete nyakravalója, mint egykor a református tiszteletesek nyakravalója. Arca bálványszerűen zárt, szeretetteljesen groteszk, és egészében nagyon emlékeztet a pop arton kívül azokra a felöltöztetett Boldogasszonyokra, amelyekkel a szentes öregasszonyok még mindig feldíszítik a templomokat falun, sátoros ünnepen. Kő Kossuth-figurája szeretnivaló és megrázó, monumentális és szívet melegítő, emberi és fenséges. Éppen olyan, amilyen Kossuth-kép még élt a mi századunkban, a mi gyerekkorunkban, az ötvenes években is forgalomban levő népi mondákban, ál-történelmi titkok - ban, öregektől hallott hagyományokban. Olyan, mint o szellemi népművészet, a folklór megteremtett Kossuth-alakja. Amelyet a tárgyi népművészet, a népi faragás-festés soha nem tudott méltóképpen megalkotni. A valóságosan megfogható Kossuth-képet a mi gyerekkorunkban, de már a nagyapáink gyerekkorában is népszerű olajnyomatok helyettesítették a szentképek között a tisztaszobában.
Most, a század vége felé adott először Kő Pál valóságos, megfogható és hiteles testet ennek az eddig csak folklórban élő, onnan is lassan kihaló Kossuth-figurának, ő teremtette meg utólag a nemlétező Kossuth-népábrázolást. Itt, a Terézvárosban, a Nyugati pályaudvar tőszomszédságában.
Budapest - A Fővárosi Tanács lapja 1975. (13. évfolyam). 8. szám augusztus
A fotók Bánhalmi János felvételei
コメント