top of page

Exkluzivitás kellene

Ha karikatúráról beszélünk, elsősorban a Ludas Matyi jut eszünkbe, pedig a magyar sajtó más jellegű kiadványaiban összesen több karikatúra jelenik meg, mint a „szaklapban". A Ludas Matyi mégis egyeduralkodó a szellemes rajzok világában, s ezt annak köszönheti, hogy egyébként színvonalas szöveges lapjaink többnyire rosszul élnek a karikatúra sajátos véleményformáló eszközével — ha egyáltalán élnek vele.



Bozóki András adatai után írom; arról kellene most már csak statisztika, mennyi volt a megszámlált közhelytémájúak közül minőség szerint is közhely-vicc, mennyi vált kézreálló témákat kifordító ügyes karikatúrává, s mennyi olyan remekművé, amely ötlettel-grafikával tudta egyénivé és így közérdekűvé átlelkesíteni a közt foglalkoztató közkeletű gondolatokat. Magam úgy emlékszem, hogy a Ludas Matyinak ezek a feldolgozott címlapjai (és a fel nem dolgozottakra is így emlékszem általában) jobbára a rajzban, szellemben primitív élc, meg a remekmű-karikatúra két véglete között a pólusoktól jó távol jelentek meg, nem kizárva sem az egyik, sem a másik végletet, de azért inkább közép felé, egymás mellé tömörülve.


Ahogy népszerű tömeglaphoz illik. Mert az némi sajtóismeret birtokában nyilvánvaló, s logikusan is belátható, hogy szatirikus hetilapok, amelyeknek a példányszámát százezrekkel mérik, nem lehetnek az exkluzív karikatúraművészet következetes fórumai, a miénknél nagyobb lélekszámú hazákban sem, a miénknél strukturáltabb sajtóval rendelkező hazákban sem. Az ilyen kelendő tömeglapot — ha végletek, inkább a silány véglet — a primitív véglet felé húzza az olvasótömeg világszerte, és ha dicsérni kell a Ludas Matyit, először azért kell dicsérni, mert ennek a kényszerítésnek többé-kevésbé ellenáll. Annyira feltétlenül, hogy ha az igénytelent, a triviálist egyelőre nem szelektálhatja is ki teljességgel, legalább elrejti (jobbára a hátsó belső oldalakra), legalább visszaszorítja a jó kommersz karikatúra érdekében. S lehet, hogy az intellektuálisabb olvasórétegek nem elégedettek a lap grafikai minőségével, szellemi választékosságával, közéleti eredetiségével általában, lehet, hogy e sorok műkritikus-írója személy szerint is közéjük tartozik, ám ehhez a kritikai megjegyzéshez tudni illendő, hogy a hasonló funkciójú és szándékú orgánumok nemzetközi szakmai összehasonlításában a Ludas Matyi igen előkelő helyre kerülne: nemcsak a banális, a dilettáns rajz kevesebb benne az egyetemes tömeglap-színvonalhoz képest, karikatúrái is alighanem igényesebben kommerszek — grafikailag kevésbé szokványosak és közéletiségben jóval többet mondók —, mint a nagy tömegvicclapokéi világszerte.


Más kérdés, hogy valahányszor a magyar lap átlagosságát bíráljuk, soha nem a nemzetközileg jogvédett bornírt sorozatokat közlő tömegújságokhoz, nem is a szellemtelen erőszakossággal politizálóló de az utóbbit fraternizáló trivialitással oldó szatirikus kiadványokhoz hasonlítjuk, hanem szándékosan vagy öntudatlanul egy politikus-intellektuális európai folyóirattípushoz — olyanhoz, amilyen nálunk nincsen. Ez a számonkérés egyfelől nem méltányos, másfelől érthető. Labilissá, értelmetlenné válik a bírálat, ha tudomásul vesszük, hogy ma már a Ludas Matyinak sem a célja, sem az évtizedek alatt kialakult olvasóközönsége (olvasó-generációi), sem a társadalmi-politikai közege nem azonos a példaként emlegetett orgánumokéival. De látszólagos értelmetlenség ellenére ez a számonkérés újra és újra megfogalmazódik, és újra meg újra jogosnak is tetszik, mert egyetlen lap lévén, mégis a Ludas Matyitói várja a szakma is, egy bizonyos közönségréteg is ennek a másfajta, igényesebb funkciónak a betöltését. S ha még valamiért dicsérni kell a Ludas Matyit, azért kell dicsérni, mert ezt az utóbbi feladatát lassan felismerte, jó fél évtizede látnivalóan nyilvánossághoz juttatja a saját átlagkarikatúráitól elütő, szófukarabb és szellemet megdolgoztató, többnyire igényes, de legalább is kevésbé szokványos vizuális humort is. Nem intellektuálisnak, inkább karikatúraszerűbbnek nevezném ezt a minőséget, az atyáskodó verbalizmustól, s vele némiképp a bátortalan közhelyektől megszabaduló képi groteszk érvényesülésének. Fokozatos megjelenése kétségkívül ellentmondásosabbá tette a lapszámokat, az ilyen karikatúra-oldalakkal szemközt a házasélet-viccek, a részegemberélcek banalitása még kirívóbb, s valószínű, hogy ez a kettősség nemcsak a lapban, hanem a lap munkatársaiban, a karikaturistákban is kifejlesztett némi tudathasadást. De aligha kétséges, hogy ez a mindenheti gyakorlatban azért korántsem ilyen élesen elváló kétfajta törekvés jót tesz a karikaturistáknak, a Ludas Matyinak és általában az élő magyar karikatúrának.




A magyar karikatúra, annak számításba veendő élvonala és derékhada ugyanis csaknem egészében azonos a Ludas Matyival évtizedek óta. Ezt a helyzetet köztudomásúan egy korábbi másfajta történelmi-politikai korszak alakította így, mai szükségességét tehát köztudottan vitatják, de látnivaló az is, hogy érdemi megváltoztatására nem igen törekszik a magyar sajtó. Nem a helyzet intézményes megváltoztatására — magyarán: egy konkurensre — gondolok egyelőre. A magyar karikatúra, annak számításba veendő élvonala és derékhada ugyan ma csaknem egészében azonos a Ludas Matyival, de a Ludas Matyi objektíve nincsen monopolhelyzetben. Ha valaki összeszámolja, hány napilap, hetilap, időszaki kiadvány közöl ma karikatúrát Magyarországon, ha ezekhez hozzáadja azokat az orgánumokat, amelyek nem közölnek karikatúrát, de közölhetnének — mindez nyilvánvalóvá válik: a magyar sajtóban egy héten, egy hónapban, egy évben természetesen szám szerint jóval több karikatúra jelenik meg, mint az egyetlen szatirikus hetilapban. Ám ha valaki azt is megvizsgálná, hogy a Ludas Matyin kívül publikált karikatúratömegből mennyi a selejtes, mennyi a triviális, mennyi a jó kommersz és mennyi az igényesen eredeti, bebizonyosodna az, amit körülbelül tudunk — hogy tudniillik a „szaklapban" összehasonlíthatatlanul magasabb a nívó, mint az egész hazai sajtóban általában. A Ludas Matyi tehát mégiscsak monopolhelyzetben van, de ezt a monopolhelyzetet nem a sajtópolitika, nem állami rendelkezések erőltetik, hanem a monopolhelyzetbe belenyugvó — tehát erősítő — magyar szerkesztési minőség.



Magyarán: a kényelem és az avatatlanság. S ha ez a restség és hozzá nem értés riasztóan jelenik meg hétről hétre és hónapról hónapra az igényes lapokban, ha a gazdasági orgánumok, politikai hetilapok, kulturális szemlék cikkei közé tördelt karikatúrák nem a vicclapszínvonalat, sokszor a háziújságok nívóját sem érik el. Természetes (természetes?), hogy a populáris, a tömeglapok, a több százezret, a félmilliót meghaladó példányszámú kiadványok még selejtesebb produktumokkal rongálják az olvasó százezrek ízlését. Nem közhellyel és kommersszel: annál sokkal rosszabb kontársággal, grafikai tehetségtelenséggel és bárgyú szellemtelenséggel: nagy és nyomasztó kulturálatlansággal. Azokban a magyar tömegkiadványokban, amelyekbe a professzionista karikaturistáknak már a rajzasztali mellékterméke sem kerül el (tehát nem a napilapokról beszélek: oda vagy a professzionalizmus vagy a mellékterméke eljut), olyan gátjaszakadt karikatúra-dilettantizmus uralkodik napjainkban, amelyhez képest a nyugati szubkultúra-gyakorlat, a központilag tömeggyártott, sztenderdizált komikszok mechanikus közlése is kulturális missziónak tetszik.


De hagyjuk a tömegnyomtatványok karikatúra-nyomorát, térjünk vissza a színvonalas lapok vizuális színvonaltalanságára; e szférában élesebben látszik az írásaira kényes, grafikájára lompos magyar szerkesztői gyakorlat. Természetes az volna, ha a legigényesebb gazdasági elemzéseket közlő, a legtartalmasabb társadalmi tanulmányokat publikáló, a legcsiszoltabb kritikai esszéket, politikai publicisztikákat, szociográfiákat, polémiákat és riportokat megjelentető heti- és havi lapok (szerencsére vannak ilyenek) volnának az éltető közegei a legnívósabb gazdaságpolitikai, társadalmi, kulturális, publicisztikus vagy esszé-karikatúráknak. A magyar gyakorlat ennek torz fordítottját produkálja. Szelektált olvasórétegeknek szerkesztett sajtónk vagy a dilettáns önjelöltek a lapok gondolati színvonalához fel nem érő rajzolgatók tenyészhelye, vagy a világsajtó ollózásának a műhelye. S hogy a helyzet még kilátástalanabb legyen: egyelőre nem a világsajtóból másodközölt karikatúra-minőség hat a saját rajzolókra, hanem látni valóan a botcsinálta karikaturisták ízlésnívóján történik az ollózás is. Nehéz volna ezek után eldönteni, hogy melyik az ínségesebb gyakorlat: azoké a szerkesztőségeké-e, amelyek saját szellemi rangjukról megfeledkezve (azt rontva) közölnek rendszeresen silány karikatúrákat, vagy azoké, amelyek a magyar sajtó antivizuális hagyományait töretlenül folytatva semmilyet sem közölnek. Mindenesetre, ha valahol, itt valóban jogosult az összehasonlítás a külfölddel. Elképzelhető-e szerte Európában, s a világon társadalomtudományi esszé-folyóirat, irodalmi-kritikai orgánum, politikai hírmagazin, társadalmi vagy gazdasági szemle, állandó karikatúra-kolumnista, vagy legalábbis számról számra publikáló, a laprezonban gondolkodó, s a lapszínvonalán teljesítő karikaturista „szakszerző" nélkül?

Hogy egyrészt érthetőbbé váljék, mire gondolok, másrészt elkülönítsem a sommás panorámából azt, amit ez idő szerint egyetlen kivételként elkülönülni látok, szeretnék a Tükörre, s az Új Tükörre hivatkozni. Tapasztalatom szerint manapság az Új Tükör az egyetlen magyar „szöveges lap" , amelynek a szerkesztői, az újságírói törekvése és karikatúratevékenysége egymást erősíti, amelynek a szerkesztése és a kolumnista karikaturistája — Kaján Tibor — egyaránt pontosan tudja , hogy a karikatúra mire való. Arra, amire a lap írásai és fényképei: kommentálásra, megrendítésre, szórakoztatásra, véleményformálásra, lelkesítésre és társadalomkritikára — az írott publikációkkal azonos színvonalon. Egészen pontosan: azonos színvonalon, de más eszközökkel és másfajta — karikatúra — kultúrával.


A lényeg: a véleményformálás. Mert nem valamiféle ízlésjobbító jámborság nevében tiltakozik a karikaturista, kritikus, igényes olvasó, ha írásós rajz, lapszellem és karikatúra között átívelhetetlen minőség-szakadékot lát: a nívóval együtt a hatást hiányolja, a silány rajzban a silány véleményformálás taszítja. Mert — Kaján Tibor műfajtáblázatának ismeretében írom — a karikatúra lehet esszé is, kommentár is, műkritika is, politikai vélemény-nyilvánítás is a sajtóban, de ha igazán karikatúra, ha eredeti és igényes, úgy kritizál, úgy politizál, úgy késztet bejáratlan elmepályákra, ahogyan az írott esszé, az írott műkritika, az írott cikk soha nem képes, ezért érdemes, ezért kell közölni.



Közléséhez azonban szándékon kívül (az sem lényegtelen, de nem elég) szerkesztő-partner, szerkesztőségi műhely-légkör, a szükségesség és folyamatosság biztonságérzete kell. Ezért vélem, hogy az eredetiség és a nívó számonkérését ma nem a Ludas Matyin kell elkezdeni. Gondolom, nyilvánvaló, hogy a hetilapot én sem látom tökéletesnek. De nem tökéletes állapotában is tudni kell, hogy ezt a „mindenkihez szóló" nonszensz funkciót kell betöltenie, és amennyire a lehetetlen lehetséges, be is tölti. Annyira feltétlenül, hogy megállapíthassuk: a magyar karikatúra-publikálás középátlaga jó. Hogy vérlázító színvonalú ugyanennek a publikációnak az alsó — tömeglaprégiója, arról a mai Ludas Matyi éppoly kevéssé tehet, amennyire nem lehet egyedül a feladata az exkluzívabb karikatúra kizárólagos felvirágoztatása. Exkluzivitás, szellemi választékosság azonban kellene. Nemcsak azért, mert volna fogyasztója, hanem azért is, mert — közkeletű igazság — ha tartósan hiányzik az elit, tartósan megszűnik a jó középátlag is előbb-utóbb.


S még valamit: nem szakmai rövidlátás vagy holmi arisztokratizmus miatt elmélkedtem mindvégig szerkesztői-karikaturista minőségről, nem óvatosságból hallgattam a közéleti bátorságról, a szatirikus kritikájáról, a társadalmi fontosságáról, a lehetőségről, a szándékról és várakozásról. Úgy vélem, mindeddig ezek ügyében szóltam. A karikatúra demokráciája, bátorságának ügye ugyanis nem egy társadalom egyetlen szatirikus hetilapjának az ügye. Prózaibban: nem annak függvénye, hogy a Ludas Matyinak „mit szabad", illetve, hogy a Ludas Matyi „mit mer". Ha a Ludas Matyi (meg az Új Tükör) megszabadul a nem maga kívánta monopolhelyzetétől, ha színvonalasan szerkesztett lapok sora vállalja a színvonalas karikatúra furcsa, de fontos szavát, akkor a minőséggel a demokrácia nő meg. A demokráciát tudniillik csak a minőség követelheti. És a műfajtörténet tanúsága szerint a karikatúra-minőség a létéhez szükséges demokráciát meg is teremti.


Jel-Kép, 1982. 2. szám Fórum

댓글


bottom of page