top of page

A milicista hátnézetéről

A milicista megváltozott. Fehér, s ettől kissé ünnepi ruhája szürkés-sötét lett, feje fölül eltűnt az ég nagy perspektívája, háta mögül a groteszk-fenséges árnyék. A környezete egészen zűrzavaros: romos háztöredékek, kusza gallyak, törmelékek, és a mozdulatot teljesen megzavarják az égnek meredő sűrű vertikálisok - alighanem bambuszoszlopok, egy másik házrom maradványai. A mozdulat azonban félreismerhetetlen. Igaz, a kamera éppen száznyolcvan fokkal vonult hátra, a milicista elöl-oldalnézetéből, ebből a vonagló legnagyobbfelület-ábrázolásból a tengerészgyalogos csavart hátulnézetéig, ám a főmotívum megmaradt: hátraránduló, földön alig álló katonatest az arcvonalban.


Megmaradt a riporterbravúr is. Nem valószínű, de nem is lényeges, hogy Don McCullin, a vietnami haditudósító gondolhatott-e exponálás közben, s gondolt-e később, a nagyításkor Robert Capa főművére, A milicista halálára. Hatvannyolcas képe lassan éppúgy lesz embléma-értékű, antológiák és kiállítások megbecsült darabja, int a harminchatos mestermű a spanyol polgárháborúból: szimbóluma egy szakma mesteri teljesítményének és egy háborús világnak. Minden további analógia csak látványos, csak felületi, de épp ezért nagyon csábító és nagyon figyelmeztető. Capa milicistája hátratántorodik egy lövéstől, ez az élet utolsó utáni pillanata, McCullin tengerészgyalogosa hátratántorodik gránáthajítás közben, ott a levegőben a repülő tárgy, ez az akció sűrített pillanata. A mozdulaton és a szituáción kívül nincs sok közük egymáshoz, a háborús környezetük is más, a képfolyam is, amelybe illeszkednek. Capa köztársasági harcosa egy a felemelt ököllel esküvők, a szedett-vedett fegyverzetűek közül, akinek nem kell majd három év múlva francia internálótáborba vonulnia, McCullin hőse a kegyetlen életet élő és kegyetlenkedő professzionisták egyike, ha nem ő, a társai kínoznak hadifoglyokat, robbantanak fel kifosztott hullákat, s haldokolnak gránáttalálattól.


A másik oldal képe sem vigasztalóbb. Vietnami katonák is lehetnek gonoszak és delíriumosak a sarcolásban, s a civil áldozatok is csak megrendítők, felkavarók, de viszolyogtatók és iszonyatot keltők, mint minden fogát villogtató hulla, összeégett bőrű kiskamasz és gyásztól megbolondult fiatalasszony. Nem élménybeszámolót tartok és nem novellákat körítek a képekhez: csupán érzékeltetni szeretném, hogy McCullin Dien Bien Phu utáni háborúi mások, mint Robert Capa háborúi. Nem kétséges, hogy McCullin brit és polgár fényképésztudósító melyik oldalhoz hajlik a vietnami csatatereken, de az sem kétséges, hogy mi a véleménye, mi kell, hogy legyen a véleménye a második világháborút követő csataterekről általában. Capának, a Capa-nemzedéknek még megadatott az azonosulás. Veszélyes, gyilkos valóságot fényképezve, nem szépítve és nem bagatellizálva is jutott pátosz, apró gyöngédség, olykor humor az egyik félnek. Kis, átmeneti, békés idill Madridban, derű a londoni óvóhelyen, meghitt találkozás a szicíliai partraszállás után és örömmámor Párizs felszabadításakor. McCullin már nem talált ilyen közjátékokat és motívumokat, mert nem talált, nem találhatott egyértelműen azonosulási pontokat. Helyettük: iszkoló menekülő Cipruson, gyalázatos halottgúnyolás Bejrútban, kifordult szemű kolerafertőzött Bangladesből és biafrai gyerek-éhezők, akiket jobb nem leírni.


A fényképek rettenetesek, de riasztó hitelük és kegyetlen tárgyszerűségük ellenére teljesek. Nemcsak az öncélú riogatástól, a békéjében védett polgárnak borzadályt szállító cinizmustól vannak távol, hanem a beletörődő racionalitástól is. Egy zokogó kisgyerek, egy halottját hiába költögető nő ábrázolása sosem lehet igazán racionális, McCullin titka alighanem ezen a keskeny sávon található meg. Mert a képei olyan keresetlenül objektívek, mint a megütő, ritka képaláírásai. „Kambodzsai feleség vigasztalja férjét, aki mindkét lábát elvesztette a Phnom Penh-ért folyó harcokban”; „Kambodzsai katonák, akik sáljaikban csaknem ünnepélyesnek tűnnek, egy csatában meghalt csecsemőt gyászolnak”; „Tengerészgyalogos az orvlövész tüzében” - Mint a múlt századi ismeretterjesztő könyvek tárgyszerű képaláírásai. S lehet, hogy a szövegeket tökéletesen fedő fotográfiákról joggal kimutatható volna, hogy a két világháború közötti meleg realizmus ellenhatásaként, Capa, a tisztelegve megidézett Kertész, a francia film közvetlenségének meghaladásaként alakult ki a még sallangtalanabb előadásmódjuk. Van egyszerűbb - meglehet, leegyszerűsítő - magyarázat: a morál, az etika esztétikummá válásának vagyunk szemtanúi Don McCullin képei láttán - legutoljára a télvégen, az Ernst Múzeum retrospektív kiállításán.


Nem háborús, hanem általánosabb érvényű etika ez. A szűkre nyomott bangladesi madonnaportrék, a szemgödör fölött két gézdarabot hordó biafrai arcok zaklató közvetlenségét teremtik meg a minden helyi háborút megjárt McCullin békésebb sorozatai is. És ha ezek a háborúk igen eltérnek amazoktól, amelyeknek még Hemingway teremthette meg legendáját és a világ baloldali értelmisége adhatta hozzá a tisztességét, McCullin angliai és távoli riportkönyveihez sem illenének Steinbeck és Irwin Shaw Capa-fotókhoz oly illő előszavai. A londoni lepusztult negyedek lakói, a brit iparvidékek oly kevéssé büszke brit figurái, de még az India békésebb és oldottabb pillanatait rögzítő ködöslírai képek is kemények. Az utóbbiak legfeljebb fanyarak, fanyar gyöngédséggel teltek. Minden mesterkéltség, műdráma és dramatizálástechnika nélkül. Hiszen csak a csendéletei feketék és az angliai tájképei felhősek - figyelmeztetett a szerkesztő, amikor, emlékezetre hagyatkozva, felületesen, fekete fotósként aposztrofáltam McCullint. Valóban nem fekete: komoly, mély és katartikus. A valóságot igazsággá fényképező fényképésztörekvésnek egyik igaz mestere. Azé a törekvésé, amelyet oly sokszor láttak már idejétmúltnak, s amelynek a korszerűsége mindig kikezdhetetlen marad. Mert igaz: ez a fényképészpionírok realitástisztelete, és nem a formai és technikai újítók izgatottsága. De - fel kellene már számolni ezt a szembeállítást - olyan következetesség, amely a világ folyvást változó szemszögéből és folyvást változó árnyalataihoz és fényviszonyaihoz igazodva láttatja ezt a realitást.


Mozgó Világ 1994. április


Comentarios


bottom of page