top of page

A MILICISTA ÉLETE

Robert Capáról két esemény között


A milicista halálát is megvágták. Vigyázat, nem átértelmezték a világhírű fotót valami tudatos rosszhiszeműséggel, még csak nem is nagyítottak fel belőle részletet hatásos-önkényesen a plakátra és a katalógus-cím oldalra — egész egyszerűen, takarékosan és kisstílűén levágták a képről a végtelenséget. Vagyis megvágták. Nem tudok jobb szót ennél a szerkesztőség-illatú kifejezésnél, nem is nagyon keresek, mert A milicista halálát pontosan úgy vágták meg, ahogyan nálunk képszerkesztéskor a fotókat általában takarékosan és kisstílűén a felére szokták metélni.


Robert Capa tehát hazaérkezett. Abban ugyan még nem egyeznek a publikációk, hogy Friedmann Endreként vagy Andrásként eresztette-taszította-e szélnek és világhírnek a magyar harmincas évek, azt sem tudjuk — a műcsarnoki kiállításból nem tudhattuk —, mennyi illet minket a Capa-örökségből egyeneságon, itthoni felvételei révén, de a hazai képszerkesztői gyakorlat máris honosította az életművet a maga módján; igazán zavartalanul.


Nem is tett vele rossz szolgálatot — mármint azoknak, akik a Műcsarnokban nézték a megvágott képet a katalógusban, és a Műcsarnok falán látták a kiállításplakáton. Ők ugyanis azonnal bementek a kamaraterem be, megnézték A milicista halála című képet valódi arányaiban és nagy méretben — és máris megtanultak valamit a fotó művészetté válásából, máris tudják, mi kell ahhoz, hogy a felvétel ne csak fénykép, alkotás is legyen. Például a végtelenség kell hozzá, annak az elmosódottan szálas-szálkás csatamezőnek a sivársága, horizonttal összekeveredő gyászos-szikkadt szürkesége, amelyet az eredeti Capa-képről nem vágott le senki. Az eredeti Capa-kép ugyanis nem egyszerűen fotósbravúr. Az is — elkapni a halál pillanatát, a ránduló töredékmásodpercet, rögzíteni a fenségesen és gyalázatosán groteszk koreográfiát, amellyel egy harcos eltűnik a harcmezőről. \


Mondom, mindez fotósbravúr is, Cápához méltó. De a művészet ott kezdődik, hogy ez a torz pátoszba zuhanó test fanyar, kiégett, illúziótlan spanyol tájra hanyatlik, hogy ez a kissé lejtő nagy lapos egyszerre lemondóan ereszkedő és kiterülően megnyugtató, és, mint említettem, mégis perspektívás, mégis találkozik az éggel. És a fotóművészet ott kezdődik, hogy ezt a minden fenségessége ellenére végtére is gyászos képet oda lehetett állítani könyvben-kiállításon a másik spanyolországi mellé, amely a nemzetközi brigád öklös-elszánt esküjéről tudósít, s mindkettőhöz illeszkedik egy harmadik kép, amely már a polgárháború megfojtása után készült, francia rendőr vezette-kísérte emigránskatonákról. Az utóbbi, a leverő csoportban is ott él a kíváncsiság, a bizalom, a majdnem-derű is az arcokon; — éppen olyan hitelesen, emberien, magától értetődően, ahogyan az internacionalisták esküképén keveredik gyötörtség, bajszos bizalom és szemüveges szívósság a tekinteteken, amelyek mellé öklöket emelnek.


Mindezeket most, a kiállítás után egy könyvből puskázom ki. Nagyalakú, szépen nyomott angol nyelvű albumból — és nem öncélúan puskázom ki most, hogy a műcsarnoki kurta-első Capa-bemutató már bezárt: szeretnék ilyen albumot. Szeretnék ilyen Capa könyvet, magyart és nem angolt, könyvüzletben megvásárolhatót és nem kölcsönkapottat. Szeretném, ha ez a minapi — jó késői — bemutatkozás csak a kezdete volna a fotós hazaérkezésének, mondjuk, első lépés egy feltétlenül szükséges magyar kiadáshoz. Amelyből például az öklök művészetét mindig tanulmányozhatnánk.


Az öklök művészete egyébként egyike Capa jól látható, könnyen tetten érhető művészeszközeinek. A kiállításrendező didaktikus okossággal rakott egymás mellé egy Francia kommunista című 1936-os portrét meg egy Fasiszta szónok című harminchetes, belgiumi kettősfelvételt. Mindkét szereplő öklöt emel, mindkettő politikai agitációs eszköznek használja az öklét, mégis a két riportfelvétel — a párizsi tüntetésről készített meg a belgiumi gyűlésen elkapott — gyönyörűségesen komisz ellentmondásba keveredett a falon egymással. Nem valami harcos alkat a Francia kommunista, drótpápaszemes, csörgő bajszú öreg, aki nyilván még Jaurest látta a mozgalom élén; ráncos is, töpörödött is, csak a szeme aggódó-okos, csak az ökle nehéz, darabos a derengő fényben. Mindenesetre másként használja az öklét mint a belga fasiszta, aki bűvészkedik vele, s aki leleplező-túlpatetizáló békaperspektívából úgy ágál — még testre is olyan —, mint a „mi” Gömbös Gyulánk zsakettben, mint Gömbös — és minden valószínűség szerint: a belga — példaképe, a „Duce”. A perspektíva és a fényhatás leleplez. A francia velünk néz szembe, és csak az ökle emelkedik feljebb a pillantásunknál, azt is épp csak megmutatja a fény. A belgának alálátunk, mert szinte kitoporzékol a békaperspektívából, s ettől lesz tovább emelt, élesen megvilágított keze még jelentéktelenebb káprázatkellék a csupa-sötét képen.


Persze, kellett ehhez a két témához még valami fotóeszközökön kívül a harmincas évek végén: érteni a két ököl értékkülönbségét. S Capa ekkor, népfrontmozgalmak szerveződése és megfeneklése, nemzeti és nemzetközi fasizmusok érlelődése, álcázódása és önleleplezése közepette a kevesek közé tartozott a nyugati féltekén, akik tudták, hogy melyik ököl mit jelent és mit fenyeget.


Kellett továbbá még egy feltétel ehhez a fényképezőgéppel írt történelemhez: jelen kellett lenni azon a nyugati féltekén, jelen kellett lenni a spanyol köztársaságiak vonalában, a francia kommunisták között és a belga fasiszták szemrevételezésén. Robert Capa — ezt bárki tudja már róla — mindenütt jelen volt. Madridban a légitámadások idején, ahol égre figyelő, rettegő emberek közt egy félelemtől csámpás, futó kislányt kellett megörökítenie, s jelen volt tíz év múlva Palesztinában, hogy egy még kisebb és még ügyetlenebb lépésű, bőgő kölyökmenekülttel hozza a világ tudomására a „nagyhatalmak” viselt dolgait és a maga véleményét. Közben pedig — innen kezdődhet a látványosabb beszámoló — világokat járt be Robert Capa a szó földrajzi és földrajzinál iszonyatosabb távolságokat kínáló társadalmi értelmében. Milyen könnyű, hálás dolog leírni, hogy: harmincnyolcban pusztított Kínában a japán invázió, és Capa Sanghajba utazott; hogy: negyvenegyben tombolt az angliai légi csata, és Capa óvóhelyekről tudósított; hogy: negyvenháromban gyalázatosán állt az észak-afrikai hadszíntér, és Capa ott volt; hogy: ugyancsak negyvenháromban, a 82-es légideszant-hadosztály érkezett elsőnek Szicíliába, és velük érkezett Robert Capa; hogy: negyvennégyben részt vett a normandiai partraszállásban és fényképezett, s negyvenötben a 17-es légideszant-hadosztállyal dobatta le magát a vonalak mögé a Rajna körzetében. Romantikus, izgalmas szép élet — olvasva valóban az, s ha a végét is tudjuk, azt, hogy néhány nappal Dien Bien Phu után, egy indokínai aknamezőn ért véget, különösen romantikusnak és különösen meghatónak tetszik.


Csakhogy Robert Capa soha nem látta romantikusnak a háborúkat, sőt különösebben meghatónak-hősiesnek sem látta őket. Egészen pontosan: nem is a háborút látta és láttatta. Hanem benne az embereket. Mindegyiket: a büszke brit vadászpilótát és a joviális brit óvóhelyparancsnokot, az El Guetarnál rostokoló amerikai lövészt és Mraz Luftwaffe-főtörzsőrmestert, akinek csak propellerből rögtönzött fejfája gondolkodtat már el, hogy érdemes volt-e; olasz partizán embereket látott, akiket mezítláb temettek, és szovjet gimnasztyorkás embereket, akik végre győzelmi fényképeket csinálhattak.


Ebben az utóbbi berlini felvételben találtam meg a titkát Robert Capa művészetének és emberségének. Robert Capa haditudósító volt, világéletében a hadszíntereket járta, és világéletében a béke érdekelte. Nincs ebben a győzelmi felvételben semmi pátoszos, még csak különösebben rejtett kompozicionális, fénybeli vagy perspektívahatások sincsenek: vagy harminc szovjet katona kihúzza magát a berlini Sieges-Säule előtt, hogy harmincegyedik társuk lefényképezze őket. Cápát ez a pillanat érdekelte, a büszke-kivagyis csoportképbe állás, amely nagyszerű (mert megharcolt) pozíció, s egyszersmind mosolyognivaló (aminthogy minden csoportképbe állás az). S még inkább a kendős masinával dolgozó fotóstiszt önfeledt mozdulata érdekelte, ahogy meglebbenti a fekete kendőt. Több ez a fotólepel-lengetés zászlómeghajtásnál, pompás lobogókitűzésnél, gyászos félárbócra eresztésnél, több, mert emberi, kamaszos lobogtatásában benne van a diadalmas zászlókitűzés pillanata és a fájdalmas perc is, amikor a lobogót a hősi halottakért megeresztik.


Ezekért az emberi gesztusokért, ezekért a nagy történelemben kis egyéni mozzanatokért él harminc éve, negyven esztendeje Capa életműve, amely, ha igaz, a pillanat művészete kellene hogy legyen. Capa pillanatai évezredsúlyúak, évezredre szól a szavatosságuk.


Ezért kell sürgősen Capa-könyvet csinálni. Ahogyan nem sikerült az elmúlt három évtized fotótechnika-csodáinak elhalványítania az egyszerű és korrekt technikájú Capa-képek szakmai hitelét, ahogy mégoly artisztikus folyadékfotóknál is emlékezetesebb marad mindörökre Capa Az utolsó puskalövése súrolt fényű vértócsájával, úgy marad — illetve nekünk lehet még inkább — szellemi-történelmi kincsünk az életmű, amelyet Capa létrehozott. Róbert Capa, a fényképezőgépes milicista halhatatlan. És azt a kis otromba, technikai „megvágást” máris elfelejthetjük, ha Friedmann-Capa valóban hazatért Magyarországra.



The Picture of the Last Man to Die (1945) by Robert Capa


Népszabadság, 1976. április 10.

コメント


bottom of page