MAGYAR SZÜRREALISTÁK
Zavarba ejtő labirintusba terelte a szürrealista műveket a Ferenczy Múzeum kiállítása. Nem a szokásos bejáraton, egy utcára nyitott majdnem alagsori ajtón kell belépni, utána szűk, félhomályos, Bosch reprodukciók töredékével bélelt lépcsőn folytatódik az út a termekig, amelyek között olykor látvánnyal túlzsúfolt, olykor kopár, goromba vendégfalak vezetnek.
Zavarba ejtően, azaz stílszerűen. A kihívó izmusnak mindenkori eszköze a meglepetés, az abszurditás, a konfúzió és a szabadosság, jobban tesszük tehát, ha tájékozódási pontokat keresünk az áttekintéshez. Legyen az egyik pólus nagyjából a teremsor elején Barta Lajos Száj című datálatlan gipszszobra, s legyen csaknem a végén Martyn Ferenc nagylélegzetű vászna, a Hárman a tengerparton.
A Barta mű az izmus valamennyi vonását lefegyverzően megtestesíti. Felső pontja a száj, igazán csak némileg hiányos fogazattal, eléggé tátva ahhoz, hogy nevetésre emlékeztessen, de az az abszurditás, hogy a nyakból (?) csak ajkak nőnek ki fej híján, eleve a rémisztő nevetések, a hátborzongató kacajok pokoli kettős értékét adja. Ráadásul ennek a rettenetesen harsány lénynek egyfelől olyan a teste, hogy nem szükséges szexuálisan túlfűtött fantázia bizonyos hímirányú képzettársításhoz, igaz, másfelől, a hátulját nézve a kettős tömeg éppúgy lehet női fenék, mint férfitartozék.
Lefegyverző ambivalencia, amelyet Martyn vászna látszólagos jókedvvel teremt meg. A Hárman a tengerparton szereplői közül a jobboldali önfeledten, lelkesen tár szét, emel az égnek egy vörössel kezdődő, barnával majd sárgával folytatódó félkört, a középső hasonlóan cirmos ruházatából izmos, csupasz, ütni képes sárga körszelet domborodik ki, és csak a harmadik lehajtott, vörös, mondjuk, haja mutatja nyíltan azt a balsejtelmet, amely Martyn művéből minden szín, forma és mozgalmasság ellenére kitetszik.
Választott tájékozódási pontjainkat korántsem csak az rokonítja, hogy mindketten, Martyn is, Barta is 1899-ben született. Életrajzi parallel, hogy mindketten Franciaországban, Párizsban kaptak ösztönzést majd elismerést a szürrealizmustól, nagyjából az izmus megszületése idején, vagy teljes diadalának esztendeiben, és azonos az is, hogy érett művészetüket itthon, vagy nagyrészt itthon teljesítették ki, akárcsak a kiállítás méltó főszereplője, Vajda Lajos.
Mindez nem hazafiság kérdése, és nem elméleti. Ha meggondoljuk, hogy Beöthy Istvánnak hosszú pályafutása során lényegében csak egyszer, a Tamás Galéria kilencszázharmincnyolcas csoportos kiállításán volt alkalma elegáns szürrealizmusát itthon bemutatni, ha tudjuk, hogy az eleve szürreális nevű, szürreális életrajzú és szürreálisan félfiguratív Anton Prinnernek csak a híre jutott haza gyakorlatilag máig, eleve bizonytalanság érzetünk támad a kiállításcímben definiált magyar szürrealizmus iránt.
Mintha magyar atombombát emlegethetnénk Teller fasori gimnáziuma jogán, és a bájropenben a magyar írószeripar csúcsteljesítményét ünnepelnénk Bíró László József terézvárosi születése miatt. És a hasonlat csak látszólag erőltetett: hogy nemcsak Francia-, hanem Csehországhoz mérve sem alakult ki, kapott erőre a szürrealizmus Magyarországon a huszadik században, annak ugyanaz a magyarázata; a magyar valóság. (Lásd: Archívum).
Amely éppoly alkalmatlan, közönyös és igénytelen volt bizonyos szellemi termékek esetében, mint amilyen képtelenül alkalmatlan bizonyos találmányok és tudományos eredmények felismerésére, kivált hasznosítására. Egységes, támadó, viaskodásában is azonos szürrealizmusunk nem is volt; nem lehetett sem a húszas-harmincas években, sem a negyvenes évtized derekán. Idehaza csupán magányos, elszigetelt mestereink voltak. Kiválóak, mint az említetteken kívül az újra felfedezendő Böhm Lipót, az ezúttal szerény válogatással képviselt Ország Lili és Bálint Endre, a méltóképpen reprezentált Korniss Dezső.
Nem rajtuk, a külön-külön mesterek teljesítményén múlott, nyilván nem is a Gulyás Gábor vezette kurátorokon, hogy a magyar szürrealizmus feltételezett egység maradt. Azaz, a nagyon látványos alkalmi tárlat sem változtatja meg úgy a hazai művészettörténeti tudatot, mint korábbi szakmai kiállítások eredményeként a magyar Vadak vagy az Árkádia piktúra felismert ténye.
Anton Prinner: Spanyol háború; é.n.
Vajda Lajos: Ősnövényzet, 1940
Korniss Dezső: Reménytelen harc. („Un combat vain et cruel”), 1948
Magyar szürrealizmus. Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2019. szeptember 1-ig