TÉRMANIERIZMUS
Emlékmeghatározási gyakorlat művészettörténész hallgatók számára. A bejárati Parmigianino még könnyű feladat, ott a variánsok céduláján a pármai mester neve, csak az Önarckép domború tükörben címet kell hozzáadni, de a többi műnél nem segít felirat az azonosításban.
Martin C. Herbst kiállításán van megfejtendő Raffaello parafrázis, Bronzino variáns, másik Parmigianino és Pontormótól az Alabárdos arcképe; utóbbi Dillmann Vanda szíves közlése.
És a néma művek tovább rejtezkednek. Az, hogy a domború tükrös portrénak van homorú változata, alumínium tálon, ötszörös nagyításban, az az egyéni interpretáció enyhébb megnyilvánulása. Már komolyabb, ámbár a művészettörténetben nem példa nélküli, hogy az alabárdos öntudatos alakjának Herbst leányfejet, a Várfok galéria tájékoztatása szerint a saját lányának az arcképét adományozta, miközben az eredeti vászon méretét csaknem háromszorosára nagyította. Igaz, csökkentette a méretet harmadára is, igazította kerekre, domborította konvex tükörre is, hogy ugyanez a figura a ReRe. V.26 címet megkaphassa.
Raffaello Castiglione-portréját olajjal festette újra, de papírra, és a megtévesztés kedvéért átforgatta, de itt, ennél a finom-furcsán szabálytalan replikánál ideje megállnunk és felhagynunk a bizarr felsorolással. Az osztrák művész ugyanis a posztmodern kor gátlás nélküli fenegyereke, ez látnivaló, ám másfelől izgalmasan, hogy ne írjam, veszélyesen igényes. Ecsetjárása aggályosan pontos, fémlapjainak és -kereteinek kezelése higiénikus, ha egy Vermeer-gyanús tondójának halványlila keretére gondolok, bátran írhatom, hogy elegáns.
Szakavatott magabiztossággal követi el műtörténeti blaszfémiáit. Az after ReRe 2.V.11 rejtjellel ellátott táblán dereng a tisztelgő emlékezés Parmigianino Pallasz Aténéjére, elmosódott vonások, fellazult színek, amelyek szinte elrejtik az istennő mellékét. Amely utóbbi a windsori eredeti vásznon Victoria-dombormű, jobb kezében pálma-, a balban olajággal, míg a Várfok utcában egyszer Miki egér, egyszer Donald kacsa.
Van feminin Donald is; ha igaz, a mitológiai szakirodalom őt Magicaként ismeri, s ha nem, akkor is, mindenképpen alkalmas a manierizmus manierizmusának nem éppen bátortalan képviseletére.
Herbst sajátos omázsának, alkalmazott művészettörténetének tárgya ugyan a méltatások egy része szerint a reneszánsz, ám elég csak a Várfok utcai idézetteket felsorolni, hogy egy kissé közelebb hozzuk a periódushatárt. Parmigianino, Pontormo maga a manierizmus, akkor is, ha az utóbbival együtt Bronzino nevét is felajánlja az attribució a szintén alternatív című Hölgy kutyával/Vörös ruhás hölgy esetében, és Raffaello önmagában aligha elég ennek a névsornak a reneszánsz felé való tereléséhez.
Tehát a manierizmust használja, értelmezi, alakítja át Herbst domború festészete, ha tetszik, festett plasztikája. Hiszen a legtöbb műve térbeli. A domború és homorú fémekre festett képek, az olykor acélgömbre hangszerelt portrék, végső esetben a tükröződő alumíniumlapba belegyűrt arcmások. Csupa önkény, csupa utókori gátlástalanság, csupa meglepő erőszaktétel.
Azaz megtévesztő, mert megvesztegető a kétszeres manierizmusa. Az egykori, a példakép, az ős megjelenéséről tudni véljük, hogy a reneszánsz világnézet elbizonytalanodása, Itália vezető gazdasági szerepének elvesztése, a reformáció, nyomában a katolicizmus válsága és egyéb faktorok együttesen magyarázzák. Hogy már most a Herbst - korszak megduplázott manierizmusának mi az oka-eredete, azt szintén érdekes lesz egyszer analizálni.
Parmigianino: Pallasz Aténé, 1539 körül. Windsori Kastély. Martin C. Herbst: after ReRe.2.V.13, 2007
Martin C. Herbst: Esszencia. Várfok Galéria, 2019. június 29-ig
és