ENYHÜLÉS VÁRHATÓ?

NÉMETH MARCELL

megengedőbb korszakát most ismerheti meg a közönsége. A művész, aki jó tíz esztendeje kíméletlen külvárosi és illúziótlan ipari ábrázolásaival tűnt fel, most bemutatja korábbi, már-már lírai acélfestményeit. Mert a műcímek hiába ridegen Külső tér I., meg Külső tér III., ezek a zöldellő rügyeket, szeszélyes ágakat mutató domborművek akarva-akaratlanul valami éppen a mostani évszaknak megfelelő képzetet és érzületet keltenek.

Németh kiállítása egy a hét közül a Műcsarnokban. Az intézmény – korábbi hagyományt követve – megbízza és felhatalmazza kurátor munkatársait, hogy évente egyszer maguk válasszanak bemutatandó életművet és megrendezendő tárlatot, szabadon és tényleg demokratikusan.

Amely tény persze felhatalmazza ilyenkor a nézőt is, és nem utolsósorban a kritikust, hogy maga is válogasson. Az a tény pedig, hogy az idei, hölgyművészekkel teljes szeptemvirárust a bevezető szöveg szerint is egyedül a helyszín kapcsolja össze, a döntést megerősíti.

Visszatérve Németh 2015 körüli domborműveire, a már-már szecessziós dekorativitással hajló, elegánsan acélba vésett ágak, a már-már rekeszzománc hatású zöld rügyek követték a korábbi, meg- és elismert munkákat. Azt a kíméletlen helyzetképet, azt a nem kevésbé mesteri technikai fölényt, amelyért 2007-es diplomamunkája óta megkülönböztetett figyelmet kapott a művész.

A fenyegetően és ostobán üres aluljáróterek, a triviális villamoskocsi belsők, a jó esetben józan, kötelességtudó távvezetékrendszerek olyan igényesen tárgyszerű előadásban adták elő jelentésüket

az illúziótlan valóról, mintha az egykori mérnökkari tisztek fegyelmezett jelentései lettek volna. S ha felbukkant is olykor némi szín, repülőgépeket figyelmeztető piros jelzés egy domborított gyárkéményen, a tartózkodó, kevés kolorit éppen az ipari táj acélszürkeségét emelte ki.

Ha ennél valamivel több is, hasonló élményt kelt az az idei-tavalyi színdramaturgia, amellyel Németh most már fontosabb, sőt főmotívumokat emel ki. A daruk piros vagy sárga oszlopépítménye, sárga horogszerkezete szinte vidáman domborodik ki a változatlanul acélszínű felületből, némiképp erősítve azt a játékos inspirációt, amely korosztályomnak a fémépítő szekrények egykori világát juttatja eszébe.

Ez a derű tovább gazdagítja a Németh-művek egyébként is sokrétegű élményét. Amely a hangulat és a technika, a reális valóság és az indusztriális kifejezésmód, az ipari anyag és a formák közvetlensége révén, mindezek ellentétéből és különös harmóniájából születik meg.

És amelynek ismeretében meggondolandó, hogy szükségük van-e a domborműveknek multimediális adalékokra. Hogy Németh termének a végső falán a két Szabad tér című kiváló kompozíciót gazdagítja-e az a vetített-zenélő ráadás, amelyet Rómában suoni e luci-ként, Delhiben sound and light-ként hirdetnek a turistáknak.

Kurátor: Mayer Marianna.

SZABÓ ÁBEL

termében leginkább a Piac című kétezertizennyolcas kép figyelmeztet az előzményekre. A feliratok tanúsága szerint minden bizonnyal budapesti kínai intézményt ábrázoló vászon-olaj olyan rezzenéstelen szívóssággal mutat be száradó fehérnemű girlandot, pusztuló darupályát és értelmetlenné vált reklámtáblát, hogy a látvány már-már vizuális gyönyörűség. A víztócsákban pompásan visszatükröződik a romló korlát, a megdőlt terelőoszlop vidáman piros csíkos – Szabó mintha még túl is szárnyalná évtizeddel ezelőtti önmagát.

Ami úgyszólván elképzelhetetlen. Az akkor harmincas festő olyan illúziótlan tárgyszerűséggel tudta ábrázolni környező életünket, amely semmiféle cinkosságot nem engedett meg a nézőnek. A terézvárosi mellékutca maga volt a bénító kietlenség, a Kőbánya Alsó pályaudvar reggele, eltakarítatlan hava, összemaszatolt konstruktivizmusa a vidékről bejáró életforma sivárságát tökéletesen ábrázolta egyetlen figura nélkül.

Szabónak ilyen mesteri szociográfiája most is kiválóan tudósít a nagyüzem romjaiba telepített kisműhelyekről, az óriásreklámokkal el nem takart grundokról. Aggályos részletgazdagsága a fotórealizmusé, de érzelmi töltése több és támadóbb, inkább a húszas évek Neue Sachlichkeitjét juttatja eszünkbe.

Sajátos módon mindez a zűrzavar, ellentmondás és kilátástalanság kevéssé hat, kevéssé ismétlődik meg azokban a tavalyi és idei művekben, amelyekben a még mindig felfedezhető kíméletlen precizitást szeszélyes-rendetlen ecsetcsapások – bocsánat a kifejezésért – maszatolják, érvénytelenítik.

S ha egyelőre nem tudható is, hogy mindez változás-e, hogy Szabó szociográfiája, akárcsak Németh mérnök-pontossága, békülni, enyhülni látszik, legyen biztató, hogy Szabó Makó című tájképe a lefegyverzően értelmezhetetlen, brutális csőfélével e feltételezést mintha cáfolná.

Kurátor: Kondor-Szilágyi Mária.

Archív: Németh Marcell: Belső tér II., 2007. (Látható volt: Friss Európa 2007; Kogart Ház, 2007)

Archív: Szabó Ábel: Szófia utca, 2009. (Látható volt: Genius Loci; Művésztelepi Galéria, Szentendre, 2009)

Külön ter(m)ek. Műcsarnok, 2019. március 24-ig. A kiállításfüzér további résztvevői: Bojti András, Naomi Devil, Horváth Éva Mónika, Milorad Krstić, Richter Sára

Megjelent: https://ujnepszabadsag.wordpress.com/2019/03/13/enyhules-varhato/

 legutóbbi bejegyzések: 
Kiállítási Hírek

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com