A MAGYAR KUBISTA

2019/02/26

 

Máig érthetetlen – felderítetlen – miként kerülte el Kmetty János a szocialista realizmust. Főiskolai tanár volt, erősen baloldali múltú, tisztségviselő művészszervezetekben, és mégsem kellett/tudott elszakadni attól a saját világtól, amely az ötvenes évek remekét, a portrés Csendéletet is megteremtette.

 

          Igaz, az 1889-ben született, pályáján a tízes években induló mester generációjának ez már a harmadik elkerülendő lehetett. Kmetty maga, mint a Tanácsköztársaság plakátművésze és funkcionáriusa először a bosszúálló húszas években, aztán a konszolidáltan hosszú Horthy-korszakban szerzett tapasztalatot materiális és szellemi túlélésből, amely túlélés nála sosem megalkuvást, mindig makacs, csendes következetességet jelentett.

 

         Véges végig követését egy festői meggyőződésnek, amely nem változott, csak színeződött, és éppen árnyalatváltozásai révén lett mind hitelesebb. Ma már könnyű felfedezni, hogy már a Két női akt drapériával monumentális emlékművén ez kezdődött. (1918). A vasgolyó súlyú melleken, a betonpillér kemény combokon, azon a fenyegető nyugalmon, amely ezt a két hétköznapi félistennőt éltette. Még nem kubizmus, de már ugyanazt az aktivizmust sejteti, amely a hamar szövetségessé vált Ma festészetének lényege, és amely – groteszk módon – a bukás utáni levegőhiány festőnemzedékének lesz majd Árkádia piktúrája a húszas években.

 

         Kmetty eszménye már ekkor a rend. A Városliget fáit még nyugtalanság hajlítja, de az elmosódó lombpászmák nem erősítik, feloldják a feszültséget, és a 11-es Csendélet merész, támadó kancsójának kihívása megbékél a gyümölcsök Cézanne-os gördülékenységén.

 

         Kmetty ugyanis csak az első világháború után lesz kubista. Akkor, amikor az elűzött-elmenekült emigráns magyarok odakint konstruktivisták, nonfiguratívok lesznek, és amikor idehaza a modernizmusnak még az emlékét is üldözi a jobboldali kurzus és a politikailag semleges pallérozatlanság. Most látható, hogy szinte egyetlen év alatt, 1930-ban végigalkotja a kubizmus fokozatait. A Csendélet sárga korsóval a geometrikus egyszerűsítés, a rétegelt távlat és a térbeli tömörítés példája, a Gyümölcs csendélet kék vázával a lefaragott almáival analizál, de a kilencszázharmincas keskeny Csendélet a maga módján már a szintetikus kubizmus.

 

        Mindegyik a maga módján. A sárga korsó mellett a szinte áttetszően finom ivóedények, s maga a tapintatosan szép, temperával festett főmotívum őrzik, s valamiképpen mégis poetizálják a tömörített rendet. A kék vázás kompozíció valahogy intim, félig reális térben végzi a felülről-oldalról látott asztal meg a gúlára szeletelt körték analízisét. A keskeny Csendélet meg valóban szimultán síkokat rétegel, vetít egymásra, ám a finom szerkezetet egyből másképp értelmezi a csaknem naturálisan megjelenő férfiportré.

 

         A magyar kubista – ezt a címet kapta tíz esztendeje a miskolci múzeum nagy reprezentatív Kmetty kiállítása. (Lásd: Archívum). Ha a nagyvonalúságtól eltekintünk – legalább ennyire volt magyar és kubista ugyanakkor a mostanában mindinkább felfedezett Szobotka Imre – a terminus technikust találónak véljük és értelmezhetjük. Kmetty János nem annyiban volt magyar, hogy késett, amint ezt ilyenkor a stopperral mérő szigorú kritikusok (Néray Katalin rendszertanából) rendre fájlalják és felhánytorgatják. Ennél lényegesebb, hogy az ő kubizmusát reális látványok moderálták és festői finomságok élénkítették.

 

         A história, a társadalom, a légkör feltételei között Kmetty János egyénisége modulálta, hangszerelte a kubizmust. Mint ugyanabban az időben Bernáth Aurélé az expresszionizmust, Bortnyik Sándoré a konstruktivizmust, Derkovitsé mind a kettőt. Szokás erre – mint nemzeti teljesítményre – büszkének lenni, és szokás a fáziseltolódást és stílustisztátalanságot – mint fájdalmas provincializmust – számon kérni és megsiratni. Holott ez a „magyarítás” önmagában nem érdem és nem sorscsapás. Értéke a megvalósulás értékétől függ. Esetünkben attól, hogy a következetes Kmetty János az ötvenes években, a nagy és erőszakolt stiláris torzulások idején is súlyos gyümölcsökből és bizalmatlanul kitekintő önportréból olyan csendéletet festett, amely – Bodonyi Emőke kiemelése kurátori telitalálat – biztatást és folyamatosságot kínált az oldódó hatvanas évek számára.

 

                       Kmetty János: Csendélet, 1911

 

                       Kmetty János: Tájkép, 1917

 

                                    Kmetty János: Csendélet sárga korsóval, 1930

 

                      Kmetty János: Csendélet, 1950-es évek

 

 

Az örök kereső. Kmetty János. Újra rendezett állandó kiállítás; Kmetty Múzeum, Szentendre

Print:  Népszava 2019. március  13., 11. old.

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

November 13, 2019

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com