BALÁZS JÁNOST FÖLFEDEZTÉK avagy egy cikk, amelynek negyvennyolc év múltán is minden szavával egy
A történet nagyon szépen kezdődik: egy salgótarjáni cigányemberről hatvanhárom éves korában kiderült, hogy igazi festőtehetség — ez az első rész mondanivalója.
1.
Az embert Balázs Jánosnak hívják, s bár ott él a tarjáni Cigánydomb putrirengetegében, korántsem olyan putrilakó, ahogy ezt az érzelmes meg gőgös cigányszemlélet elképzeli. Gyanítom, hogy a többi putrilakó sem egészen olyan, de Balázs Jánosról ezt most már biztosan állíthatom. Nemcsak festői talentuma miatt: nagyon tájékozott, okos, bölcs öregember, aki egyebek közt három napilapot olvas rendszeresen, históriákat tud és históriákat ír folyamatosan versben, füzetszámra, és általában nagy intelligenciával, rugalmas helyzetismerettel áldotta meg a sorsa.
Erre a helyzetismeretre és bölcsességre, mint alább kiderül, nagy szüksége is van mostanában, de nyilván korábbi élete fejlesztette ki benne. Életének első 63 évében egyébként nem történt vele semmi különleges, született 1905-ben, két és fél évig járt iskolába, aztán élte a felső- magyarországi cigányok életét. Válogatott a bányák meddőhányóján, gombát, rozsét gyűjtött az erdőn, kéményt és hangszereket, cipőt és tetőt javított, mint afféle ezermester. Festékhez és ecsethez véletlenül jutott ezelőtt három évvel, első műveit a cigánydombi szomszédoknak, gimnazistagyerek ismerőseinek adogatta ajándékba, levesért, festékért, barátságiból, míg föl nem fedezték.
Fölfedezése még mindig igen szép történet, pozitív társadalmi tanulsággal. A salgótarjáni Cigánydomb ugyanis — igazi szimbolikus fotótéma egy képes hetilap ünnepi riportjához — minden átmenet nélkül kapcsolódik a vadonatúj Pécskő utcai lakásokhoz, jelképes hát, ha tetszik, hogy az egyik nyolcemeletes új ház lakójának tűnt fel a szomszédos putrinegyed izgalmasan jó képeket festő tehetsége. Néhány képet elküldtek a Nemzeti Galériához, a Nemzeti Galéria egyik munkatársa leutazott Balázs Jánoshoz, megállapította, hogy képei valóban kitűnőek, elhatározta, hogy kiállítást csinál belőlük, s mindez megjelent a Nők Lapja képes riportjában, amely nagyjából azt mondta el, amit én most megismételtem ebben az első résziben.
2.
Mielőtt folytatnám a históriát, hadd mondjam el, hogy a képek nagyszerűek. Kétkedve és fanyalogva fogadok minden korunk- beli úgynevezett naiv festőt, mert nem hiszek, nem hihetek abban, hogy a század utolsó harmadának Európájában bárki, bármilyen életmódban érintetlen maradhasson az úgynevezett „magas kultúrától”; a naiv festőkre mindig úgy tekintek, mint a zsugorított japán törpefákra, amelyeket egy akarnok ízlés kedvéért tartanak, kényszerítenek természetellenesen fejletlen állapotban.
Balázs János mégis igazi naiv festő, erről a képek is, életének eseményei is meggyőztek. A legősibb gyűjtögetés meg a legmodernebb ipari társadalom életformája között kószáló cigányélet, a verbális-leírt kultúrával még csak-csak találkozó, de vizuális művészeti élményeket, televíziót, reprodukciót, pláne kiállítást, „nagyművészetet” nem ismerő elzártság az ő életében — igaza van kiállítása katalógusának — mégiscsak realitás.
Semmi érthetetlen nincs hát abban, hogy megfesthette a Szent Péter esernyőjét („tudja, Mikszáth után”), s hogy ez a tudatos irodalmi élmény bőségesen áradó, spontán-szép színekben, önfeledten burjánzó formákban fogalmazódik meg.
De fest Balázs János Virágzó romokat, amelyek valóban, sziromzuhatagba borulnak, fest ősi erőkkel teli Napimádót, aki marokra fogja a sugarak nyalábjait, s fest Pipázókat, akiknek összeérő két cseréppipájából, gyümölcskosár és mesebeli szarvaskoponya, meg abból kinövő színes-bogyós ág bodorodik. Színei tüzesek, elfogódottság nélkül élénkek, de mindig megvesztegetően szépek és harmonikusak, kompozícióiban igazi művészek biztonságával épít szerkezetet, és azt a kis dekomponáltságot is, ami az iskolásán szerkesztett műveket a valódi, természetesen épülő jó képtől megkülönbözteti.
Egyszóval igazi festő lakik a tarjáni Cigánydombon, és erre nálam hamarabb rájöttek olyanok, akik előtt jobb, ha mindez titokban marad.
3.
A szépen kezdődő történet ugyanis nagyon csúnyán folytatódik: az emberi kapzsiság, a műpártolásnak álcázott kalmárlélek hajmeresztően messzire merészkedik, ha úgy érzi, nem látják — ez a következő rész mondanivalója.
Május végén megjelent a képes-színes riport a Nők Lapjában, s nyomában megjelentek a műgyűjtők a salgótarjáni Cigánydombon. Azok a „műpártolók” lepték el személyesen és levélben, távirati ajánlatokkal és üzenetekkel Balázs János portáját, akik — adataim vannak, konkrét statisztikám persze nincsen — hasonló kufár módszerekkel dongják körül a hivatásos művészetet is, kihasználva jóhiszeműséget és pillanatnyi szorult helyzetet, élhetetlenséget és hiúságot. Hogyne jelentek volna meg a kunyerálók és a jó szimatúak, a szemérmetlen árakat ajánlók és a „Jánosbácsizó” hízelgők Balázs János környékén, mikor eredeti, különleges művészetet is, avatatlan, járatlan művészt is remélhettek. Nem is csalódtak. Vihették a képeket, először „barátságból’', legfeljebb pár filléres ecsettel, festékkel fizetve érte, később, ahogy Balázs János magához tért az első roham után, már pénzért, de potom pénzért vihették, kétháromszáz-ötszáz forintot fizetve nagylelkűen olyan művekért, amikről maguk is tudták, hogy értékük máris ennek ötszöröse.
Hogy mennyi képet vittek el így, s kik, azt Balázs János ma már nem tudja megmondani. Nyomokat csak azok a levélírók hagytak maguk után, akik annyi fáradságot sem vettek, hegy személyesen jöjjenek a potyára, s kunyeráló levélben örökítették meg saját meg a nyomtalanul eltűnő társaik lelkivilágát. „Vásárolni nemigen tudok szerény tanítói nyugdíjamból’’ — írja az esztergomi műgyűjtő, felsorolva nyolc-tíz-tizenkét klasszikusnak számító modern mestert, aki mégiscsak megtalálható eszerint nem éppen szegényes gyűjteményében — „ha juttat valamit, János bácsi, tessék csak portósan feladni, csomagként". „János bácsi nagy örömet szerezne nekem, ha a nekem szánt valamilyen képét postára tenné, nem kell kifizetni a postaköltséget sem, csak úgy portósan adná fel, majd én kifizetem” — így a másik nagylelkű ajánlat, s íme egy harmadik, ez irodalmi és szívhez szóló, mert „ciganológus” írta: „és kérésem, hogy lepjen meg egy olyan festménnyel, amelyet onnan belülről — a belső látószög külön dimenziójából — préselt ki a cigányélet, az emberélet hiábavaló örök küzdéséből.” Jöttek szobrászok, jöttek „festőkollégák”, akik saját képpel akartak fizetni a putri lakójának, jött a műkereskedelmi cég ügynöke, ,.magánemberként”, jó üzletet remélve — de az egynek sem jutott eszébe, hogy egy kenyéren és levesen, élő ember szellemi termékét — kereskedelmileg is értékes szellemi termékét — akarja potyán megszerezni.
És az állami szervek? — kérdezhette a már eddig is türelmetlen olvasó —, hol maradtak a szocialista intézmények ebben a tipikusan kapitalista, „őstehetséget” tönkretevő és kihasználó harácsolásban?
Nos, a szocialista intézmények hamar megjelentek, és akarva- akaratlanul asszisztáltak ehhez a rút processzushoz. A Nemzeti Galéria, a salgótarjáni tanács és a művelődési központ például kiállítást rendezett Balázs János műveiből, óriási sikerrel. A kiállításon sem az említett három intézmény, sem más közület egyetlen képet sem vásárolt. (A városi tanács munkatársai azt mondják, „terven felüli kiállítás” volt ez, nem maradt vásárlási keretük, de gyanítom — csak gyanítom —, hogy nem ez volt az egyetlen ok. Hallottam, több forrásból is, hogy a városi művészközvélemény kezdetben nagyon rosszallta a tárlatot, tartok tőle, ha a szakmai közvélemény nem ellenséges, talán „terven felül” is talál vásárlási ősszeget a művészetre egyébként sokat áldozó salgótarjáni tanács. Nekik mindenesetre mentségük lehet a szakmai tanácstalanság, jóindulatuk bizonyítéka pedig az, hogy képvásárlás helyett szociális segélyt utaltak ki Balázs Jánosinak. (Amit ő — igaza van, nem erre van szüksége — visszautasított.)
Ám mi a mentség és hol a jóindulat jele a Nemzeti Galéria esetében, ahol már hónapok óta őriznek másfél-két tucat Balázs-képet, anélkül, hogy egy fillért is fizetnének festőjüknek? Egyetlen utalást találtam Balázs János levelezésében, ebben azt ajánlja a Nemzeti Galéria munkatársa, hogy „az árat Maga szabja meg”. Ugyan, hány hivatásos művésznek tett már ilyen nagyvonalú ajánlatot a köztudomásúan árazott műveket vásárló múzeum, mint az árakat nem ismerő festőnek?
Megjelent egy könyvkiadó is, pontosabban egy könyvkiadóra hivatkozva a cég egyik szerkesztője, aki minden átvéteti elismervény és műtárgyjegyzék nélkül autóra rakott egy sereg képet, hogy lefotózza; úgymond, könyvet ír Balázs Jánosiról. A képeket azóta visszakapta, de szerzői jogdíjról szó sincs, majd csak, ha megjelenik a könyv — ha megjelenik. Fizet a filmgyár is, amely elvitt húsznál több képet forgatáshoz, s ugyancsak fizet tisztességes kölcsöndíjat, ha a forgatást befejezte.
Ennyi hivatalos erkölcsi elismerés, ennyi hivatalos nemfizetés után természetes, hogy az állami fölkarolások kiszolgáltatják Balázs Jánost az egyéni harácsolóknak. Kiszolgáltatják, mert egyrészt valamiből élnie is kell, s a szégyentelenül olcsó maszek- képárak is árak, ha más nincs. És kiszolgáltatják, mart sosem kapott még hivatalos helyről valódi, méltó honoráriumot, s így nem mert magánvásárlóitól sem annyit kérni, amennyit kérhetett volna.
4.
Így festhet nálunk egy „őstehetség” felfedezése 1971-ben. De hagyjuk az erkölcsi tanulságokat, maradjunk a gyakorlati következtetéseknél. Hogy a honoráriummal, képárral tartozó állami intézményeiknek sürgősen, minden bürokráciát és „ügymenetét” mellőzve fizetni kötelességük. — ez csak az egyik, magától értetődő tanulság. A másikat a salgótarjáni tanács- és pártszervek kulturális vezetőinek ajánljuk: ne tűrjék Balázs János kizsákmányolását, becsapását, viseljék úgy gondját ennek a különleges tehetségnek, ahogy gondját viselik egyébként a művészetnek Salgótarjánban. Aztán Salgótarjánon túl, talán Budapesten is tenni kellene valamit. Például lezsűriztetni a képeket, megszabni a tisztességes árat, megmondani ezt a festőnek, esetileg hivatalos műkereskedelemnek közbeavatkozni a sanda magán-műkereskedelem előtti
És végül: szeretném lebeszélni a fenti sorok után észbekapókat. Akik ezt olvassák, ne tóduljanak ismét Balázs Jánoshoz, olcsó képvásárlás reményében, mint tették az első riport után. Először is igyekeztünk megmagyarázni Balázs Jánosnak, hogy a képek mennyit érnek, mennyit kérjen, másodszor a festőnek budapesti, külföldi kiállítást ígértek, most arra készül, és nem ad el képet. Egyébként pedig elege van az utóbbi hónapok sáskajárásából, nem hajlandó vendéget fogadni, csömört kapott az emberektől.
Nem is tudja, mennyi oka van rá.
(Népszabadság, 1971. augusztus 28., 7. oldal)
Az alkalom és a képek: Balázs János festményei a Horn gyűjteményből. Műcsarnok, 2019. február 10-ig