VICC NÉLKÜL ÉS VICCESEN
Akárhogy is, én képtelen vagyok arctalanságot, sőt éntelenséget találni Martin Henrik drámai műveiben. Igaz, az e tulajdonságokra rámutató bevezetőszöveg is utal azokra az élő tekintetekre, amelyek minden képét és kőplasztikáját uralják. A ravasz-bizalmatlan körbetekintésre, amely a
Vörös éberség 02 vásznon szinte fenyegető, a jóságos, belenyugvó szempárra, amely már-már jámbor-kihasználható egyéniséget sejtet a Vörös éberség 03-on, a tiszta szemekre, amelyek oly ellentétesek a Vidya szobor 01 benyomott orrával.
Martin Henrik meggyőző festő és erős szobrász. Kerek szobrát andezitből, reliefjét bazaltból faragja sallangtalan, súlyos kisplasztikává, és ezek az indiai filozófiára utaló, szándékuk szerint talán valóban anti-portrék meggyőzően bizonyítják a szem győztes voltát. Azt a köztapasztalatot, hogy egy arcképből, egy portréból bizonyára sok mindent ki lehet úgy takarni, elfedni, megsemmisíteni, hogy vele megsemmisüljön az ember, az egyéniség, az egyediség, de ha megmaradnak a szemek, önmagukban, egyedül alkalmasak a hiányok és törmelékek újraszervezésére, ha tetszik, az életre.
A Rúgógyár mostani kiállításával olyan törekvéseket kíván bemutatni Iványi-Bitter Brigitta kurátor „amelyek a portréval kapcsolatos hagyományos elvárásainkat állítják kihívások elé”. Kevésbé tapintatosan fogalmazva: azt a mai művészetet, amelynek elege van az évezredes konvenciókból, amely nem tud, és nem akar szokványos arcmásokat produkálni. Ha meggondoljuk, a szándék, az új
koncepciókat szolgáló atrocitások már régen nem meghökkentőek. A portré átértelmezése legkésőbb akkor megtörténik, amikor – lassan száztíz esztendeje – Vollard műkereskedő fejét felkockázza Picasso az analitikus kubizmus jegyében.
A tekintetek azonban éppen, hogy hiányoznak Horváth Dániel képeiből. A szintén harmincas éveinek végén járó festő egyszerűen közberakott tárgyakkal akadályozza meg modelljeit, hogy lássanak, és nézőit, hogy az ábrázoltakat lássák. Nem mindegy azonban, hogy milyenek az ábrázoltak, és mik a tárgyak. Ha finoman festett, könnyed nőalak emel maga elé és takarja el az arcát egy kerekded tárggyal, és a tárgy nem kevésbé finoman domborodik, már az sem zavaró, hogy a reálisnak festett közegben nem tudni, mi az a tárgy. Lehet tál, lehet más, de mindegy is: tapintattal festett, és a tapintatosan szürreális hatás megszületett.
Akárcsak a bögrés vásznon (valamennyi Horváth kép címe esztétikai fogalmakra utalva Performatív portré, római számozva), amelyen egy megtermett ivóedény feneke teremti egyszerre az otthonosan szokványos és a képtelen ellentmondását, legalább akkorát, mint a Performatív portré VI. és VII., amelyen a hátat mutató, meg fal felé forduló szereplőnek éppen az arca nem látszik.
A tárlaton az idősebb generációt képviselő Fehér László gyakran, szívesen fest híres szaktársakat. Ezúttal Gyuri címmel, (Kemény György) zárójeles beavatással mutatja be a kiváló és igen népszerű grafikusművészt saját értelmezésben. A portré a műfaj hagyományos normái szerint tulajdonképpen hibátlan: jellemző arcvonások, elkapott pillanat, pontos lélekismeret. De a koponya két oldalán, hogy megfeleljen a mű az új kihívásoknak, két gombolyag. Esetleg nyuszifül. Talán perspektívájából kifordított fülvédő.
Vigyázat, ez nem szürreális beavatkozás. Nem bögre, nem meghatározatlan tárgy, nem vörösen izzó mintha-arc, nem filozófia. Csak két vicces pamacs. A képmás, önmagában, hibátlan, Fehér, ez köztudomású, mestere a technikának. Kemény fanyar mosolyát felfokozza az arc sejtelmesen szürke egyszínűsége a rózsaszín-lilás hátteren, s kivált az emberfeletti, csaknem kétméteres dimenzió. Csupa plakát-eszköz, amely még mindig nem indokolja a tréfás gombócokat.
S hogy ezt a plakátszerű-séget véletlenül se tételezzük a Kemény hivatására történő utalásnak, ugyanezt a dramaturgiát találjuk a Kilátás a térre ceruza-tus kompozícióján. Ahol hatalmasra közelített korlátbábok rései közt látunk egy viccesen bandukoló apró figurát – akárha neoreneszánsz szállodák promócióját látnánk.
Fehér önarcképe hasonló-képp vicces, mert fekvő, és valaki ’nakivagyok’ tréfával befogja a szemét. A festő, akit az idősebb korosztály képviseletére választott ki a generációkat együtt bemutatni kívánó rendezés, a gondolatokat áltitokzatos közhelyekkel, az iróniát lapos viccel helyettesítve ér el pszeudómély hatásokat. (lásd: Archívum). A generációk Szarka utcai bemutatása ezért lett telitalálat.
Martin Henrik: Vidya (Vörös éberség 02), 2016; Martin Henrik: Vidya szobor 01, 2016-18
Horváth Dániel: Performatív portré I., 2018 Horváth Dániel: Performatív portré (Árpád)
Performatív portrék. Rúgógyár Galéria, 2018. szeptember 7-ig