KÖNNYEDEN A ZIVATARBAN

2005/10/19

Aki látta Hincz Gyula Görögdinnyés csendéletét a Haas Galériában, az hamar észreveszi, hogy a művésznek semmit sem kellett kitalálnia, amikor az ötvennégyes Szabad május 1.-et megfestette. Ugyanaz a repdeső, inkább impresszionista, mint expresszív foltfestészet az ötödik magyar kiállításon, mint a negyvenes években készült örömteli táblán, ugyanaz a harsány optimizmus más céllal, más korban és egészen más tartalommal. Az ötvenes évek beli kép természetesen nincs ott az emlékkiállításon – miért egy magángalériának volna dolga egy olyan korszakkal, amelyet nemigen szokás kutatni és bemutatni, csak minősíteni – de Haasék így is éppen elég érdekességgel és meglepetéssel szolgálnak.

         Már az figyelemreméltó, hogy sorozatukban, amely a Merítés a KÚT-ból címet kapta, és amely valóban szolid kitartással mutatja be a két háború között talán legfontosabb művészszerveződés tagjait – egyszóval már az sem szokvány gondolkodásra vall, hogy a Képzőművészek Új Társaságának egykori alighanem legfiatalabbját vették napirendre. Döntésüket honorálta nyilván a váci Hincz Gyűjtemény is, amely igen sok fontos művet kölcsönzött az 1904 és 1986 között működött mester bemutatásához. Köztük meglepően érett és meglepően korai modern műveket. A huszonéves, nyughatatlan Hincz az orosz-szovjet avantgárd dinamikájával és konstruktivista magabiztosságával festett Gyárat tulajdonképpen még a nagy példával egy időben, kilencszázhuszonnyolcban, ugyanekkori, ugyancsak tussal készült, fekete-fehér táblái a kor fotógrammjainak, mérnök-pátoszának és kétkedő messianizmusának különleges, kitűnő szintézisei. A Kompozíció ugyanebből az esztendőből a nagy, vörös négyzetével, a zöld ívével és az átfogalmazott formáival a legjobb korai absztrakt művek közé illik, akárcsak Háromszög (Csendélet) című pasztell-temperája, amelyeket az avantgárd elődkutatás repesve vállalhatna.

         A hazai avantgárd őskeresés, amely, mint tudjuk, egyáltalán nincsen bővében húszas évek beli itthoni elődöknek, nem szokta ezeket a Hincz-műveket diadallal felmutatni. Lévén hagyományosan etika- és nem műközpontú, lévén, hogy valamiféle konstruált magatartás-erkölcs, s korántsem históriai meg esztétikai érték szerint szelektál, Hinczcel nemigen foglalkozik. Hincz ugyanis álhatatlan volt. Nem csak az ötvenes években festett a maga módján az elvárásoknak megfelelő témákat és gondolatokat, hanem már korábbi korszakokban is csapongott, hűtlenkedett és – meglehet, ez nem annyira a történettudomány, mint inkább a hajdani művésztársak szempontja – boldogult. Türelmetlenül forgatta azt a rendkívüli tehetséget, amelyet legádázabb pályatársai sem vitattak el soha, meg azt a briliáns szakmai felkészültséget, amelyet már főiskolai grafikái is bizonyítanak a kiállítás elején.

         És, bizony, sokszor herdálta őket. Ragyogó avantgárd indulása után római iskolás dolgokat készített, hiszen római ösztöndíjas lett, hogy ezt aztán nagyon hamar elfelejtve olyan, Magyarországon modernnek számító képeket komponáljon, amelyeket itt franciásnak neveztek. A háború előtt pompás, erős tájakat festett Erdélyben, a háború után, noha nem volt tagja a laza szövetségnek, az Európai iskolától ismert kubisztikus csendéleteket. Minden periódusában remekműveket és lazákat egyaránt. Talentuma és tudása nem hagyta nyugodni, még kevésbé megállapodni, tulajdonképpen végigpróbált, végigélt mindent, amit a felkínált a század, amely történelemben is, művészettörténetben is igencsak a legzivatarosabbak közé tartozott. Könnyeden tette, könnyeden teremtett főműveket és rántott elő odavetetteket, amely utóbbiak könnyelműségükben is több invenciót, ízt és szellemet tartalmaztak sokszor, mint azok a darabok, amelyek véresen komolyan vették mindazt, amit a Hincz-képek nem eléggé. Negyvenkilenc után jött a kissé cinikus és fölényes, de mégiscsak szocreálos szocreálja, aztán a monumentális, némiképp Picassós, de epigonnak mégsem nevezhető klasszikus korszak, végül visszatért ifjúkori absztrakciójához, ötven-hatvan évet visszaugorva szabdalt kollázst, fejlesztett rézkarcot, tervezett üvegablakot.

         Egyszeri mester, rendkívüli egyéniség volt. Akinek az ítélkezésnél fontosabb a műélvezet, az nem esendőségeit hánytorgatja, hanem önző örömmel a remekműveit válogatja ki a kiállításból. Amely azért egy kicsit a huszadik századi magyar festészet sorstörténete, nem mindennapi darabokban elbeszélve.

Rózsa Gyula

 

Népszabadság, 2005. október 19. 16. old.

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

December 25, 2019

December 10, 2019

November 27, 2019

November 13, 2019

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com