AZ ÁTLÁTOTT KORSZAK

2017/12/13

Bernard Buffet redivivus: az, hogy két Buffet-vásznat is kölcsönöztek Párizsból a hatvanas évek kiállítására, eleve jelzi a szakmai alaposságot. A félig elfeledett francia festő konstruktivista gótikája ugyanis ma alig érthető hatással volt a korra, példáját cikkek taglalták, zsebkönyv-monográfiáit

gyorsan elkapkodtuk a párizsi Hazan, s ha eredeti már nem volt, a belgrádi Nolit megfizethetőbb kiadásában.

         A megalapozottság azonban ennél, meg a pompás-szükséges Léger- analógiáknál is biztosabban megmutatkozik már a kezdeteknél. A Petrányi Zsolt kurátor által értelmezett hatvanas évtized negyvenkettővel, meg negyvenkilenccel, sőt kilencszázharmincöttel kezdődik, azaz egyebek közt Ferenczy Noémi, Barcsay és a korai Korniss remekeivel szemlélteti a korszak eredetét. Ez, az „Előzmények – átívelő életművek” címet kapott két nagy terem részben elementáris élményt kínál, részben előkészíti az ötvennyolc és hatvannyolc között történteket.

        

Barcsay Jenő: Mozaikterv, 1949. Mozaik: 1964. Fotó: Galéria Lénia

 

         Az utóbbi korszak első hősei, olykor elesettjei a negyvenöt után indult generáció tagjai. Mert ha az előző nemzedékek nagyjai zökkenőkkel vagy zökkenők nélkül folytatták hatvan-hatvanöttől mindazt, amit a negyvenkilenc és ötvenöt közötti hét esztendő brutálisan megakasztott, az utánuk

               Domanovszky Endre: Halász, 1960. Fotó: Új Művészet

 

következőknek nem volt mihez visszatérniük. Ha Hincz a svádás-látványos szocreál-jelenetei után

 természetes gesztussal kapcsolt vissza korábbi konstruktivitásához, ha Martynnak nem kellett visszakapcsolnia, mert folyamatosan gazdagította-alakította a szürrealitást, épp a hatvanas évekre lett felnőtt korú az a művészgeneráció, amelyet tanuló és pályakezdő évei tájékozatlansággal és hamis-hazug művészetideálokkal indítottak útnak.

         Követezésképp valódi sarokpont a látványos iparművészeti válogatást követő sarokterem, amely az akkori küzdelmeket mutatja. Nem leplezve a féleredményeket, amelyeket a mohón felfedezett kubizmus járványszerű megjelenése, meg az e kubizálásnak ellentmondó portré-, csoportkép-, sőt zsáner-funkció összeütközése hozott létre; és persze nem mellőzve az igazi eredményeket sem.

Ez a teremrész Kondor Béla egyszervolt próféciáinak és Berki Viola mostanra ostobán elfeledett mesés-hiteles mitológiájának a szeglete, olyan példákkal, mint a vásárhelyi festészet.

         Igazi hatvanas évek. Amelyben a kollektivizálás tárgyával és a konstruktivista örökséggel egyaránt birkózó Németh József és a téesz-közgyűlést emberi-realista hitellel megfestő Szalay Ferenc kulcsszereplő, akárcsak a munkás-plebejus azonosságot végre remekbe szabott Villanyszerelővel megjelenítő Vecsési Sándor.

         A Nemzeti Galéria kiállítása múzeumhoz méltóan historikus. Nem akar utólag eltüntetni jelenségeket és törekvéseket, és nem akar teljesítményeket sem túlemelni. Ettől lesz izgalmas. Van türelme bemutatni azokat a politikai elkötelezettségeket, amelyek (ezt érezteti) nem presszió hatására kerültek akkor vászonra, mintázófa alá, és amelyek mégis oly kevésszer tudtak megfelelni a festői, plasztikai hitelességnek.

         És van hasonló bátorság az avantgárd és neoavantgárd reális bemutatásához is. Ez a kettő, mint köztudomású, nálunk összetorlódott, és éppen a hatvanas esztendőkben kezdett egybehalmozódni minden, ami szerencsésebb kultúrákban feltételezte és követte egymást. Az eredmények ennek függvényében is lettek eltérőek. „A tiltott zóna és határvidéke” teremben-fejezetben egyetlen

  Korniss Dezső: Plasztikus kalligráfia, 1959

 

absztrakt-ellenes Bernáth Aurél mondat is jelzi a jártasabbaknak, hogy a nonfiguráció mellőzése-üldözése nem negyvenkilencben, hanem tizenkilencben kezdődött Magyarországon, s több aktuális politikusi idézet mutatja, miként építhetett negyed évszázados közönyre, értetlenségre a szovjet példát követő meghosszabbodott ötvenes évek.

 

         Egyszer el kell majd jönnie a három T reális, konstellációkra figyelő értékelésének is. A terem eligazító felirataiba most viszonyításképpen sem fér bele a kor panorámája, a moszkvai avantgárd kiállítások egyidejű buldózer-kritikája, a tábor többségének művészetpolitikája. Mindazonáltal a „zóna” bemutatása megint csak ritka bátorságra vall: ha az 1993-as hasonló kiállítás ugyanitt hirtelenjében kárpótló-kompenzáló rendezvény volt, ha a mai művészettörténet-írás egy része hajlamos a kor históriáját csak csupán az elnyomott és mellőzött művészek históriájának tudni, különösen szembetűnő az a szellemi függetlenség, amellyel ez a kiállítás a tendenciákat kezeli. Éppen olyan arányban és minőségben, amilyenben ez a művészet produkált, és amilyen súlyával jelen volt a korban.  

         Sajátos módon így is világossá, élvezetesen egyértelművé válik, hogy az ötvennyolctól hatvannyolcig tartó évtized példátlanul színes, termékeny periódusa a művészet, benne az iparművészet hazai történetének.

 

           Mácsai István: Pesti utca, 1961

 

          Kondor Béla: Tüntető nők, 1968

 

            Vígh Tamás: Alföld népe, 1967-71. Fotó BTM Bakos Ágnes és Tihanyi Bence

 

Keretek között – A hatvanas évek művészete Magyarországon (1958–1968). Magyar Nemzeti Galéria; 2018. február 18-ig

 

Megjelent:  Újnépszabadság

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

November 13, 2019

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com