KORNISS PÉTER IGAZSÁGA

Legkésőbb kilencszáznyolcvan körül nyilvánvalóvá vált, hogy Korniss Péter nem népviseletet, nem folklórt, még kevésbé Erdély-nosztalgiát fényképez. Ha voltak addig csak honfibút és

parasztromantikát látó hívei (mert bőségesen voltak; lásd: Archívum), meg az előbbiekért munkáját idegenkedve fogadó gyanakvók (szintén bőségesen), azoknak A vendégmunkás megjelenése után csalódniuk kellett.

Az ingázót-ingázókat bemutató ciklusban csizma és bocskor helyett sáros bakancsokat, szénagyűjtés helyett útkövezést, pingált bútor helyett a munkásszállás bádogszekrényeit lehetett látni, de mindezt – az emberi realitást – felfedezhette Széken, Kalotaszegen is, aki akarta. A fejkendős iskoláskislányok irdatlan, kilátástalan sársivatagban igyekeztek hazafelé, a lékben mosó asszonyok bocskora odafagyni látszott a jégen, a már-már rokokó hercegnő Szénaforgató lány lendületes, kemény koreográfiában markolta a favilla nyelét.

Blúza csipkeszegélyes, szoknyája, köténye, más-más virágmintás, mesébe illő szalmakalapja alatt pillangós fejkendő. A Korniss-képeknek különös hitelt adnak a stílustörések és az anakronizmusok. Már jó negyven éve is úgy örökítette meg ezt a társadalmat, olyan vegyes-ellentmondásosan, folklór-sterilitás nélkül, ahogyan a valóságban keveredett – akkor még biztosan keveredett – Erdélyben a jelen, meg az egykor könyvcímnek is választott Múlt idő. A bikszádi Fejkendős lánynak,

ennek a szibillai szépségnek ott pompázik a nyakán tíz gazdag balkáni gyöngysor, és rögtön alatta, a blúzába akasztva egy még csak nem is fényes biztosítótű. A Kapára támaszkodó asszony szalmakalapos figurája, gyöngysora maga a huszadik századelő festészeti népi realizmusa, kivéve a karóráját. A hangulat- és stílusütközések majd az utóbbi két évtized sorozataiban válnak bonyolultabbá, de mélyebbé a vendégmunkásénál nem.

A vendégmunkás ma már irigyelt élete maga volt az antagonizmus. Egyszerre, egy időben falusinak és nagyvárosinak, munkásnak és gazdálkodónak, háztulajdonosnak és munkásszálláslakónak lenni önmagában megterhelő, feszítő, nehezen átívelhető. Korniss megmutatta az útkövezés nehézségét és a mezítláb végzett árokásás kíméletlenségét, úttesten térdelő, járdaszélen szalonnasütő embere maga a szívszorító kiszolgáltatottság.

Korniss Péter méltó utóda a szociofotósoknak (is), de nem szociofotós, amint sosem volt dokumentáló néprajzi fotográfus sem. Ahogyan erdélyi képeiben fogyatkozó népéleti/viseleti bensőségek tompították, modulálták a súlyos, munkás életet (és viszont), a féligmunkás ciklusában is egy-egy képen belül teljesedik ki a keserves, meg a keservesen is elviselt

emberi élet. Otthon a vendégmunkás félmeztelen a kertjében, de szinte idilli környezetbe fogja a pompázó vegetáció, benne az azonosítatlan, de azonosítottan dús, telt, és feszes gyümölcsök koszorúja, és a munkásszállás bádog ételszekrényeinek a fotográfiája, ez a fél kenyerekkel, hagymafejekkel és ecetes paprikákkal teli szegény bőség is az emberi valóság igaz képe.

Korniss kontrasztáló képessége teljesíti ki az utóbbi két évtized Erdély-jelentéseit is. Számára, a mindig bonyolultan árnyalt alkotó számára tulajdonképpen nem okozhatott nehézséget az az ellentmondás- és anakronizmusdömping sem, amelyet az utóbbi negyedszázad zúdított Kelet-Közép-Európára. A madonna szépségű kendős asszonyok traktoron ülnek, a tetőkre parabolaantennák, a fészerekbe autók kerültek. És elkezdődött egy minden eddiginél szédültebb stíluskeveredés (is). Korniss azonban nem fél annak ábrázolásától, hogy a görkorcsolyás bukovinai gyereklány mögött az utolsó vacsora valami egészen rettenetes textilkép-változata díszlik, hogy gerendás mennyezet alatt léha hajreklám-nők éktelenkednek, és a betlehemesek Józsefje váll-lapos ballonkabátot hord.

Éppúgy az élet része mindez, mint az Erdélyből Pestre háztartási munkára érkező asszonyok sorsa. A történet egyelőre az ő gyöngéd abszurditásukkal zárul. Kelet-Közép-Európa ötven évének históriája, amelyben az igazat ábrázolja a valót rögzítő fotó; szociográfia, abból a fajtából, amellyel a falukutatók egy része anno a tudást, a tudnivalót irodalmi élményként tudta átadni.

Korniss Péter: Siető asszony, 1973

Korniss Péter: A vendégmunkás. A gyümölcsösben, 1982

Korniss Péter: Lányok a főúton, 1997

Korniss Péter: Betlehemesek a lakótelepen, 2010

Korniss Péter: Vasalóval, 2015

Korniss Péter kiállításai: Folyamatos emlékezet, Magyar Nemzeti Galéria; Hosszútáv, Várfok Galéria; 2018.január 7-ig, illetve 20-ig

Megjelent: Újnépszabadság