ÖRÖKÖSÖK ÉS ÖRÖKÖSÖK II. Szobrász Biennále MűvészetMalom, Szentendre

Farkas Aladár ötvenkettőben megmintázta a Koreai anyát, Schrammel Imre tizenkettőben megmintázta Magyarországot az EU-ban. Az előbbi bronz volt, huszonkét centiméter és a nőfigura kétségbeesve menekült, az utóbbi samottos kő, hatvanhárom centiméter, és a nőfigura gúzsba kötve vonaglik.

Ezt a hagyományt egyéb munka nem követi a Bogdányi utcában. Az aktuál-agitprop örökségen kívül azonban úgyszólván minden művészettörténeti előzményre, szinte valamennyi huszadik századi stílusra művek sora utal a nyári kiállításon. Nem is lehetne ez másképp egy olyan biennálén, amely a művész-szövetség és a szobrásztársaság tagjait vonultatja fel a talányos, de semmire nem kötelező Tér-pontok cím (koncepció?) mögé, és abban a korban, amelyben a ma szobrásza dolgozik. Mert egyfelől van – hogy a hazai pólusokra utaljunk – a kegyes-kenetes monumentumok, legfeljebb a padon vagy a sarkon oly közvetlen mindennapisággal ülő-álló naturális hősök emlékműszobrászata. Másfelől – a kiállítótermekben – mindazok a törekvések, amelyek a hagyományos műág valamennyi ismérvét szét- és lebontották.

Mindazonáltal a törekvés – igazodás az előzményekhez – nemcsak szükségszerű, látványos is. A MűvészetMalom udvarán, termeiben és hodályaiban változatos tárlatot kap a nyári látogató, kivált, ha menet közben nem kíván különbséget tenni rutinos utánzat, szokványos stílusismétlés és eredeti szobrászgondolat között.

Ha kíván, magára vessen. Akkor némiképp zavarja, hogy Boldi (ad analogiam: Leonardo, Michelangelo és más keresztnevűek) még mindig Henri Laurens megfontoltan haladó kubizmusát ismétli, rutinosan, de Henri Laurens kubista kilengései nélkül, és nem lesz megrendítő eredetiség-élménye Bács Emese utókubizmusa láttán sem. Az utóbbiak éppoly kevéssé tudnak-akarnak elszakadni a példaképektől, mint az a márvány Modigliani-figura, amelyet Kocsis Miklós állít ki Büszt címmel. Hogy pedig nem a követettek korszerűsége, hanem a követés milyensége határozza meg a jelenlét értékét, arra figyelmeztető példa Szabó Virág Sors-vonalakja, amely sokadszorra van borítva élő fűvel, ám legfeljebb csak kertészeti esemény, miként Gaál Endre hatalmas üveg-gumiabroncs installációja, amely a Saját felelősségre címmel is legfeljebb egy gépjármű-biztosítóra emlékeztet.

Mata Attila hosszú évek óta a kubizmust provokálja. Hol úgy, hogy a súlyos fémből szerkesztett tagokat olcsó hatású festékekkel bizarra-kihívóra mázolja, hol úgy, hogy goromba technikával kezdi ki a rigorózus koncepciót, hol – mint mostani darabajival – a kubista értelmet utókori értelmetlenséggel feszegeti. A festője súlyos tiszteletlenséggel emlékezik minimum az Avignoni kisasszonyokra, Háromszög fejűje éppoly groteszk, mint maga az alapötlet, de közben súlyos, közben fenyegető, közben provokációja tisztelet-gyanús. Hasonlóképpen él a hagyománnyal Vizsolyi János, akinek kubizmuson-konstruktivizmuson erősödött eddigi plasztikáját ezúttal Szél tépte nemcsak az azonos című bronzon, hanem Csontváry-tisztelgésén is, jelezve valamiféle termékeny viszonyt és szuverenitást nemcsak az elődökhöz, hanem saját eddigi önmagához képest is.

A szuverenitás emlékművei most is Farkas Ádám kövei. A művész, aki láthatóan soha nem lép túl azokon a határokon, amelyeket a nonfiguratív konstruktivizmuséból a magáénak érez, úgy képes kőfajtával, megmunkálással, de főleg és elsősorban formagondolattal eredetit alkotni, hogy sosem utódnak, mindig a nagy elődök méltó társának mutatkozik. Fenségesen csendes fölény az, ahogyan geometriából és lágyságból, csiszolt eleganciából és nyers vésőnyomokból, szabályból és szabálytalanságból valamiképp mindig humánus absztrakciói kiteljesednek.

Követik a nemes anyaggal dolgozó konstruktívok, a króm-bronz csillogással és egyéni geometrizmussal megszólító Heritesz Gábor, a szépen egyszerű gondolatokat szép famunkával megszólaltató Nagámi, és csak látszólag mutatnak ellentétet a csúf fatechnikákat alkalmazók. A lengyel Ambroziak fa óriásbábui brutális ülősztrájkjukkal nem tudni, mi ellen protestálnak, de nyomasztóan protestálnak, és nem kevésbé tragikusak Nagy Sándor szikkadtra faragott lányai.

Röviden: az első szobrász-biennále kétezer-kilencben volt, de ne ez legyen hagyomány. Érdemes a biennálékat négy évnél sűrűbben megrendezni.

Népszabadság, 2012. augusztus 8., 14. old.

 legutóbbi bejegyzések: 
Kiállítási Hírek

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com